Megterhelő nap, céltalan bolyongás és egy remek ötlet. Így kezdődött minden, még bő két órával ezelőtt. Aztán megláttam őt! Alexia, fel, s le futkosott a Ranchon szinte egész álló nap. Máskor nem szoktam ennyiszer belé botlani, ezért is tűnt fel. Nincs itt még olyan rég óta, sőt a szakmáját sem űzi még annyira rutinosan. Bizonyára hulla fáradt lesz estére. Nem szokásom különösebben oda figyelni másokra, de ez a fial nő más. Őt a barátomnak mondhatom, dacára a korkülönbségnek és minden másnak. Kevés barátom van, olyan, mint ő, meg még kevesebb. Ezért is fészkelt a tudatomba az ötlet, hogy segítek neki ellazulni a munka után. Első körben egy adag a kedvenc kínai kajájából, másodikban, egy kis alkohol. Megvallom, azért ezt választottam, mert az éhség már jócskán verte az én ajtómat is. Csakhogy erre felé, az sem ilyen egyszerű! Mert a kedvenc étkezdémből ide nem szállítanak. Voltaképp, ezért autózom már lassan két órája. Be Londonba, kaja és pia beszerzés, vissza a Rancha. Mindezt szexivel a hátsó ülésen. Ha nem volnék ekkora állatbarát, már rég kivágtam volna az ablakon a rikácsoló tollfészket. Egész úton mondta a magáét, nem kímélve az idegeimet. Mire végre leparkoltam a célállomásomon, már rám is rám fért az a bizonyos lazulás. A madárral a vállamon indulok neki a nagy útnak, persze végig kommentál mindent. Alexia megtalálása viszont, újabb akadályokat gördített elém. Merthogy a hölgy felszívódott! Az étel lassan kihűlni látszott, ő pedig sehol. Pedig becsületemre váljon, felkutattam az egész tanyát, az elejétől a végéig. Persze, hogy az utolsónak megszemlélt helyen tanyázik! Kollégium, minden rémálmom gyűjtőhelye. Túlfűtött fiatalok, ami túl sok embert jelent ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam. Szerencsémre az általam keresett nőt egy kisebb helységben találom. -Hahó, dolgozó lány! – Vigyorogva dugom be a fejem a résnyire nyílt ajtón, majd választ sem várva, besétálok és csomagom a nő előtti asztalra helyezem. A kínai kaja friss illata járja át az általam csak fos zöldnek nevezett fallal ellátott szobát. -Megzavarhatom nyugodt perceidet némi élelemmel és egy kevés jó minőségű alkohollal? – Teszem fel én a kérdést, megfeledkezve a vállamon ülő dögről. Aki máris egy szabad szék karfájára röppen, hogy onnan fújja tovább a magáét. -Neee csajozzzzz! Neeee csajozzzz! Maaaajooom! – Harsog újra és újra, hiába nézek rá kegyetlenül gyilkos tekintettel, pedig igyekszem azt sugallani, hogy, ha nem kussolsz, húsleves lesz belőled. -Bocs, az agyára ment az élet! Kibírhatatlan! Hetek óta ezt hallgatom és még lepasszolni is képtelenség. Kinek kéne egy ilyen vinnyogó agyrém? – Dohogva magyarázok, de azért nem olyan véresen komoly a helyzet. Aki ismer, az tudja, hogy legyen egy állat bármilyen, én a szívemen viselem a sorsát.
*Sosem gondoltam volna, hogy egyik nap a másik után így és ilyen ütemben halad. Konkrétan a sok naplóbejegyzéstől ki sem látok, a fiatalok nem úgy állnak a lovakhoz ahogy kéne és egy perc nyugtom nincs, mert közben idegenek is jönnek a ranchra, hogy időpontot kérjenek és tanácsot, ugyan mivel lehetne az éppen agy károsult gyermek boldogabb, az autista bizakodóbb és még sorolhatnám. Persze erre egy válasz van, a lóérzék. Ajándék már nagyon sok kicsinek segített, mint anno nekem is, de mivel se profi, se túl képzett nem vagyok a mai nap még az én testem is megterheli. Hol a telefon van a fülemen, hol egy fél órára a bokszba vagyok zárva egy szellemileg sérült pacienssel, hogy jobb kedvre derítsem a lovak által. És ugye a sok papírmunka utána... Nem is kell csodálkozni azon, hogy néha öt percem sincs magamra, éjjel pedig képtelenség nyugodtan aludni, hiszen még az aznapi teendőid járnak a fejedben. Néha egy nagyobb levegővételnél eszembe jut, hogy ha végzek a főiskolával akkor a munkabeosztásomat én fogom megcsinálni, mert így idő előtt kiégek. Főleg hogy ma nap közben az egyik rosszaságot aki négylábú kellett megnyugtatnom, igen kicsit ehhez is értek, ezt mondjuk csak anyától tanultam, erre sosem lesz papírom, de legalább tudom hogyan kezeljek egy problémás lovat. Más már menne a fecskendőért és nyugtatózná szegény állatot, így viszont bizalmi kötelék alakulhat ki ember és ló között, és sokkal felemelőbb később is barátságosan közelíteni felé, mert megértetted mi a baja. Ő pedig igen is megbízik benned, mert te rájöttél, hogy érző lélek, mint mindenki más. Estére az "Alexia pók a falon" manőver megnyugodni látszik, lassan úgy érzem végre kapok egy kis levegőt. A gyomrom ebben a pillanatban kordul akkorát, hogy szerintem a második szomszéd is hallani véli, rá is eszmélek, hogy ma még egy falatot sem ettem, csak reggel azt a tálka müzlit és a nagy bögre kávémat. Most pedig mit meg nem adnék egy tál meleg ételért... A szobámban a kanapén ejtőzök és beállt csuklóimat masszírozom, ma kicsit túlteljesítettem magam, legalábbis biztosan ezt érzem, de a gondolataim megint nem ott járnak, míg valaki be nem nyit fel sem fogom mi történik körülöttem. Persze ahogy nyílik a szoba ajtó fel is pattanok, mert nem tudom éppen ki tör rám a szabadidőmben. Aztán meglátom kedves barátomat Max-ot, a sunyi kis mosoly ott bujkál a szemében, ezt valahogy mindig is csíptem benne, nagyon sokat tanultam tőle a főiskolán amíg vendég tanárként ült előttünk a katedrán, viszont valami mindig is csípte a szemem, ahogy az övébe néztem ott bújt valami szomorúság. Ugyan semmiért sem kérdeztem volna rá, de a kedves csillogás mögött, mintha egy megtört lélek lakozna.* -Üdv kolléga, kerülj csak beljebb, azt hiszem már ráérek.*szusszanok egyet megkönnyebbülve, hogy nem egy diák rontott rám valami sürgős esettel. Az asztalomon csomagolt étel és szesz landol, pupilláim tágra nyílnak, majd Maxra sandítok.* -Szülinapom van?*kérdezem kissé bizonytalanul, de viccesen, a kedvencem a kínai, de ritkán jutok hozzá, részben mert spórolok, részben mert messzire kéne menni érte. Ugyanakkor kedves kollégámmal egy cserfes "betolakodó" is érkezik, aki szinte azonnal rendre utasítja a gazdáját, ezen muszáj vagyok elmosolyodni, mert miért ne, majd egy laza mozdulattal hellyel kínálom a férfit, ha már tollas barátja elfoglalta a saját helyét.* -Tudom, hogy sosem bántanád, szóval nyugi. Ez a tollas kis jószág nálad van a legnagyobb biztonságban, és nézd a jó oldalát, feldobja a napjaidat is. Aztán ki tudja nem-e áll be segíteni neked, hogy megmentse állattársai életét?!*reagálom le egyből amit mond Max, és kis kuncogással jelzem, hogy ismerem és talán nem gondoltam komolyan amit mondtam, aztán persze ki tudja. Igaz hogy a férfi majdnem tíz évvel idősebb, mint jómagam, de valahogy eddig akárhányszor beszéltünk megértettük egymást. Ugyanakkor persze ez még nem jelent semmit. Most viszont egyszerűen a kínai kaja kicsit sokkal jobban beindítja a fantáziámat. Szóval kíváncsi vagyok Max miért ilyen figyelmes ma. Valamit tettem, vagy csak annyiszor futottunk ma össze, hogy körülbelül a vörös hajzuhatagomat látta mindig?* -Egyébként tehetek érted valamit?*kérdezek azért rá, mert nem akarom, hogy majd azt érezze, hogy kihordófiút csinálok belőle. Persze tetszik a figyelmesség, de hát na.*
Nem szokásom csak úgy betrappolni nők magánszférájába, de Alexia szobájában már elégszer jártam ahhoz, hogy ne érezzem úgy, illetlenséget követek el. Egyébként is, most barátilag teszem, úgy meg, egyáltalán nem illetlen dolog bárkire is rátörni az ajtót. Mármint az én elveim szerint, mert igazából soha az életemben nem volt illemkönyv a kezemben. Az állatok között úgyse igen venném hasznát. -Születésnapod? Arra nem emlékeznék! – Vigyorogva viccelődöm úgy, követve a nő példáját. Egyébként igaz, amit mondtam. Az időpontok megjegyzésében nem vagyok túl jó. Hajlamos vagyok szelektálva megjegyezni a dolgokat, szóval csak a számomra fontosak maradnak meg az elmémben. Meg azok, amikre soha többé nem akarok gondolni. Ez utóbbiak a legragaszkodóbbak. -Ez egy „látom, hogy nagyon sokat dolgozol, jól csinálod, kitartást” sugalló baráti kedvesség. A cím nem a legjobb, kicsit hosszú. Majd kurtítunk rajta valahogyan. A kedvencedet hoztam, mármint, ha még mindig ez a kedvenced. – Beszélek és igyekszem figyelmen kívül hagyni a rühes madár folyamatos óbégatását. Végül, bár a lány mosolyog, nekem már elegem van a hangzavarból. -Kuss, szexi! Még egy szó és magelvonás lesz! Értetted? Nincs vacsora! – Felemelem a hangom, úgy dörrenek a madárra. Csodával határos módon, az el is hallgat. Egy ideig gyanakodva méregetem, nem igen hiszek a szememnek. Vagyis a fülemnek. -Lehet, hogy ő biztonságban van nálam, de én nem vagyok biztonságban mellette. Pofátlan és idegesítő. Szó szerint, szaggatja az idegeimet! A napjaimat meg már van, aki feldobja! – Panaszkodok, de csak egy kicsit. Nem akarom sajnáltatni magam, nincs is miért. Kedvelem a tollseprűt, minden idegesítő tulajdonságával együtt. Úgy érzem, egy kicsit talán rám hasonlít. Engem is ilyen idegőrlőnek láthatnak néha nap az embertársaim. Tudom jól, hogy hajlamos vagyok belekontárkodni minden olyanba, amibe nem kéne. -Attól függ, mit tennél meg értem? – Komolyan nézek a szemébe, de amint találkozik a pillantásunk, el is nevetem magam. Túl magas volt ez a labda ahhoz, hogy ne üssem el, de épp nem egy menetért jöttem. Azért senkihez sem sétálnék be csak úgy. Az biztos nagy pofátlanság lenne. -Beérem azzal, ha társasággal szolgálsz a vacsorához és esetleg egy-két pohár italhoz. Ezt mind megteheted értem! Benne vagy? – Invitálására késve, de azért kényelembe helyezem magam. Zoyára kellett volna bíznom a madarat. De ő még magára sem tud vigyázni! Érdekes élőlényekkel vagyok körülvéve. Tudni sem akarom, hogy mások minek látnak engem a társaság kellős közepén. -Kihűl a vacsora, pedig egész Londonig mentem érte! Mi lenne, ha eltüntetnénk, és közben elmesélnéd, miért szaladgáltál egész nap fel, s alá a ranchon? – Visszautasíthatatlan ajánlatot teszek. Ennek még ő sem állhat ellen, mert menten éhen halok. Egy nyugodt este jó társaságban, ez az, amire már nagy szükségem volt. Ha valamelyik haverral töltöm az időt, abból mindig csúnya részegség kerekedik, de egy nővel, erre jóval kevesebb az esély. Ők többnyire tudják, hol van a határ. -Nehezebb a munka, mint amire számítottál? Eléggé fáradtnak tűnsz. Már szinte én is elfáradtam a vörös pillangó folytonos röpködését látva. – Mosolyogva előszedem a becsomagolt ételeket, mert ha így haladunk, még minden megromlik a végén. Lexit meg elviszi a szél, vagy az éhhalál. -Fogadom, hogy alig ettél ma valamit! A homlokodra van írva. Vigyázhatnál jobban is magadra, ilyen tempóban kikészülsz! – Ezek a percek azok, mikor a kor és a bölcsesség előtör belőlem egy halvány pillanatra, hogy aztán ismét megfiatalodjak lelkileg. Vagyis, csupa hülyeséggel álljak elő, olyasmikkel, amik közel sem méltóak egy orvoshoz. Egyesek szerint, nem is igazi orvos az, aki nem emberekkel foglalkozik. Őket viszont, szívem szerint hamarabb altatnám el, mint egy megveszett kutyát. Természetes, hogy csak képzeletben. A valóságban beverném a képüket. A szüleim el is lennének ragadtatva a dologtól. Anyám hajlamos úgy kezelni, mintha hat éves lennék. Ezért is kerülöm feltűnően a családi fészek megközelítését. -Sikerült már beilleszkedned? Én egyszerre érzem otthonosnak és nagyon idegennek ezt a helyet. Nem is tudom, valahogy túl sok az ember. – Két falat között sem hagyok nyugtot a nőnek, inkább arra sarkallom, hogy kibeszélje a gondjait. Az jót tesz a léleknek, ezt mondják. Néha tényleg segít, de van olyan helyzet, mikor az ember képtelen kimondani a megfelelő szavakat. Bennem is megvannak ezek a kimondatlan tüskék, várva, hogy egyszer a felszínre törhessenek. Majd, ha eljön az ő idejük.
*Igazából lehet hogy tényleg éhen halnék ha most Max nem jött volna, valójában annyi erőm nincs, hogy elvánszorogjak a konyháig és csináljak egy szendvicset. Szóval egyáltalán nincs ellenvetésem a vacsi és a társaság ellen sem. Főleg hogy valljuk be Max női szemmel egy félisten, még akkor is ha nem kötöm az orrára és nem csorgatom utána a nyálam, pedig tuti megtehetném. De valahogy a tudása jobban érdekel, mint a nadrág alatt lévő dolgok. Pedig bevallom nem egyszer megfordult már a fejemben, hogy milyen lehet egy laza csókcsata a doktor úrral... Szóval míg ő rendre inti a madarat és hellyel kínálom én is elkényelmesedek, vagyis olyan pozitúrát veszek fel, ahol nem érzem, hogy fáj a hasam az éhségtől. Olyan érzésem van, mintha ki akarna lyukadni, ami persze tuti nem lenne szép látvány. Kicsit elcsöndesedek, míg Max "tálal", azért erőt veszek magamon és felállok két pohárért az italhoz is. Örülök neki hogy annyit már sikerült pihennem, hogy nem esek össze mert öt métert sétálok a szobán belül. Kicsit somolygok, hogy még mindig baj van a madárral, és a férfi elmondása szerint, ahogy leszűröm a szavakat, rosszabb, mint egy nő.* -Valószínű még lesz időd összecsiszolódni vele, meg ha több időt töltötök együtt nem lesz féltékeny. Szerintem az is közre játszhat, hogy volt baj az előző gazdinál és most tőled próbál figyelmet kijátszani.*próbálok rájönni a madárka lelki gondjaira, hiszen csak magától egy állat nem lesz idegesítő, valószínű ő is egy kis megtört lélek. Felteszek egy kétértelmű kérdést, de már nincs idő visszacsinálni, mert Max csapja is le férfihez méltón a labdát, szemöldökeim az egekbe szöknek a reakciójától, de mielőtt sikerülne választ hebegnem rá, kiegészíti a mondandóját. Hogy benne vagyok-e hogy társaságul szolgáljak neki? Csak bólintani sikerül, még mindig kicsit le vagyok sokkolva hogy jobban a helyzet ura, mint én. Persze mentségemre legyen szólva nagyon fáradt vagyok ma, napok óta megállás nélkül dolgozok. Kiderül eközben, hogy az étel a városból való, ami minimum két órás kiruccanás, ezért pilláim megrebbennek.* -Max ha nem tudnám... Szóval köszönöm, igen még a kínai a kedvencem és hogy miért rohangálok egész nap hogy csak a hátamat látod? Mert egy lovasterapeutának egész napra be kell hogy legyen táblázva. Sok elesett kis lélek vár a négylábúaktól segítséget, de egyedül nem tudják kezelni, segítenem kell nekik.*adom tudtára a válaszom, majd mélyet sóhajtok, a valódi ok kicsit más de az maradjon az én titkom.* -Nem az a gond, hogy fáradt vagyok, hanem, hogy kevés ahhoz hogy mindenkinek segíteni tudjak, pedig próbálkozom, hidd el, hogy mindent megteszek, de annyira kevés vagyok.*megrázom a fejem, tényleg olyan kis esetlennek érzem magam, ha belegondolunk csak egy tanuló vagyok én is. Igaz a tanulmányaim végén járok, de akkor is tanulok még, hogy jobb legyek. Max hasonlata megmosolyogtat ugyan de nem igazán tudom értékelni. Mint kifejtettem, hiába sietek, kevés vagyok. A következő feltevésre is csak bólintani sikerül először, főleg hogy el sem akarom árulni, hogy annyit ehetek mint egy madár, tehát tényleg nem sokat, valószínű, most a kínai meg is fogja feküdni a gyomromat, aminek az lesz a vége, hogy majd "telefonálhatok a nagy fehér kerámia királlyal", tehát vagy ledugom az ujjam a torkomon és könnyítek magamon, vagy szenvedek majd a hasfájással. A soron következő kérdés érdekesebbnek bizonyul, így igen is ahogy lenyelem a falatot próbálok is reagálni rá.* -Fogjuk rá, hogy sikerült már beilleszkedni, bár megmondom az őszintét, jobban örülnék neki ha be kéne járnom minden nap és egy saját kis házam lenne. De nincs luxus, csak valóság, szóval marad a kollégium, viszont itt könnyebben meg tudom csinálni a prezentációimat, mint a sulimban. Ez csendesebb hely mint az én kampuszom.*ha belegondolok hogy az elején még Maxszal sem tudtam ilyen könnyeden beszélgetni lehidalok, most viszont néha olyan a szám, mint a vízcsap. Szörnyű, hogy mennyit tudok néha beszélni.* -Neked sok riasztásod volt a napokban? Az elmúlt egy hét katasztrófa.*fakadok ki kissé és még az evőeszközt is leteszem egy pillanatra.* -Ugyanakkor van egy nagyon édes de rakoncátlan csikó, ma találkoztam vele, kiderült hogy imádja a levendulába kevert szaru illatát. Ahogy beállították, teljesen máshogy viselkedett. Olyan szörnyű, hogy az alternatív gyógymódokról kevesen tudnak, aztán mikor bemutatod, közlik, hogy ők egy nyugtatóval elintézték volna... Ennyire nem akarnak bizalmi szálakat kötni egy állattal? Akkor miért tartják?*kifakadásom jogosnak érzem, sosem értettem miért jó dolog hobbiból állatot tartani... Tanácstalanul nézek az orvosra, majd mély levegőt véve újabb falat chilis csirke kerül a számba, meg persze a jól ismert pirított tészta.*
Míg én tálalok, vagyis kiveszem a zacskóból az ételt, Lexi gondoskodik a legfontosabbról. Poharak az alkoholnak. Egyelőre direkt nem bontom ki, jobb, ha a nő eszik pár falatot, mielőtt koccint velem. Még a végén berúgatom itt akaratlanul is. Milyen ember lennék, ha megtennék valami ilyesmit? Másrészről, kit érdekel, hogy milyen embernek tartanak mások? Engem aztán nem, de az, hogy saját magam milyen embernek tartom, már jobban érdekel. Nem tudnék többé a tükörbe nézni, ha ilyen aljas lennék. Betörni egy seggfej fejét, az teljesen más, mint kihasználni egy fiatal nőt. Csak tudnám, hogy jutottam el a kajálástól az erőszakig. -Dehogy! Félreérted a helyzetet! Az előző gazdája imádta, csakhogy egy nőcsábász vén kecske volt, aki elég sok illetlenségre tanította meg. Mondhatjuk úgy is, hogy ellesett az öregtől egyet, s mást. A halála után a lányához került, de ő nem tudta elviselni. Így aztán, kénytelen voltam magammal hozni. – Igazából nem volt kötelező, állatmenhelyre is kerülhetett volna, de tudom jól, hogy ott milyen sors várna rá. Altatás, előbb vagy utóbb. Kevés ember képes nyugodtan tűrni, hogy egy színes tollseprű oltogatja. Én sem vagyok kivétel. Minden második órában eszembe jut, hogy kivágom az ablakon. Barátság férfi és nő között, nem létezik! Ezt mondják, szeretném megcáfolni, de ez nem egyszerű dolog. Flörtölnek egymással a barátok? Nem. Márpedig különböző neműek közt ez szinte elkerülhetetlen. Kétértelmű megjegyzések, leütött labdák, csendes összenézések. Bele fér a barátság kereteibe mindez? Úgy érzem, hogy bizonyos körülmények között, igen a válasz. Vagy nem? Karácsonyra erkölcs könyvet kérek a húgomtól. -De te mindent tudsz! – A szavába vágok egy röpke megjegyzés erejéig, majd csendben hallgatom tovább. Mindeközben kedvemre tömöm magam a kedvenc illatos csirkémmel. Ezt legalább kézzel is lehet enni, ha éppen a pálcika túl rizikós úgymond. Magyarán, mikor részegen képtelen vagyok a két faragott bambusz használatára, olyankor jó, hogy kézzel is tudok enni, mint egy disznó. -Te maximalista vagy Lexi. Lovasterapeuta oktatónak kellett volna menned. Úgy olyan lenne, mintha osztódni tudnál. Bár néha, amilyen gyorsan cikázol, most is olyan, mintha kettő lenne belőled. De ez hosszú távon nem fog menni. Találd meg az egyensúlyt!- Kedvesen beszélek, nem kioktató jelleggel. Inkább csak, mint egy tapasztaltabb kolléga, aki tudja, hogy milyen, ha kiég az ember. Elkerülhetetlen az ilyesmi azoknak, akik elég elhivatottak. Jártam már abban a cipőben, nem volt túl élvezetes. -Nincs olyan ember, aki egyedül képes megváltani a világot. Csepp vagy az óceánban, nem az a dolgod, hogy egyedül gerjessz hatalmas hullámot, hanem az, hogy megtanítsd másoknak, hogyan ringatózhatnak együtt, egy nagy hullámot alkotva. Vagy valami ilyesmi! – Ha az utolsó mondatot nem teszem hozzá szórakozottan, túl bölcsnek tűntem volna, ami sose voltam. Megvannak a magam jó pillanatai, de ennyi. Nem leszek egy második Lao-ce, az már bizonyos. -Annak is eljön majd az ideje, hogy saját kis birodalmad legyen. Még előtted az élet és ne felejtsd el, hogy mindenki elkezdte valahol. Ha pedig csak egy csendes zug kéne, ahol nem nyit rád minden második percben egy kotnyeles kolléga, ezennel felajánlom a lakásom vendégszobáját. Ha kiteszel egy nyakkendőt, vagy fehérneműt a kilincsre, nem fogok benyitni! – Komoly az ajánlatom, mégis gyermeteg mosoly ül az arcomon és persze alig állok le közben az evéssel. oké, nem vagyok egy herceg típus, jobban hasonlítok a sárkányra, de ilyen az élet. -Mostanában elég nyugis a helyzet, semmi komoly gond nem volt. Bár ez attól függ, kinek mi a nyugis. Tudod, én nem csak itt dolgozom, az nem elégítené ki a tettvágyam. Pár ló és kóbor macska. Szeretem a kihívásokat és a nem túl hétköznapi élőlényeket. Egy menhelyen is besegítek a szabad időmben. De én, nem úgy dolgozom, mint te. Nekem ez amolyan hobbiféle, mindig is ezt csináltam. – Elmondhatom magamról, hogy szeretem a munkám. Ezt nagyon sokan sajnos nem tehetik meg. Igaz, sokszor vágyom egzotikusabb tájakra, hogy újabb kihívások elé állítsam magam, de hát, London úgy tűnik, acélosan magához láncolt. Mosolyogva hallgatom a nő beszámolóját a kiscsikóról. Vonzónak találom ezt a fajta lelkesedést. Nem mintha külsőre nem volna magával ragadó. De szép nő millió van, viszont kevés olyan, aki nem a cipőkről zeng ódákat. Valahogy jólesik hallani, hogy a szívén viseli a négylábúak sorsát. Azt hiszem, eleve ez volt az, ami úgymond megfogott benne. Ennek hatására barátkoztam össze egy tőlem jóval fiatalabb lánnyal. -Nagyzolásból, fényűzésből, szeszélyből. Sok oka van annak, amiért akár egy állatgyűlölő is bevállalja, hogy tartson egyet. Szörnyű, de ez a rideg valóság! Az emberek számtalan okból vesznek állatot és sajnos, ezen okoknak egy része, nem túl pozitív. De ilyenkor gondolj arra, hogy hány olyan van, aki igazi családtagként kezeli a háziállatát, aki bármit megtenne érte. Egyensúly, tudod! Csak így megy ez! – Tovább tömöm magamba a hizlaló falatokat. Nem vagyok megszállott állatimádó. Mármint eszek csirkét és disznót is. Szörnyű, de húsevő vagyok! Viszont, soha sem hagynék szenvedni egyetlen élőlényt sem. Talán a volt kémia tanárom, de ő biztos, hogy másik bolygóról jött.
*Tényleg nem tudom, hogy mi lenne velem Max nélkül, néha csak azt érzem, hogy ő az egyetlen támaszom itt, azt félretéve, hogy férfi. A madár témához már nincs sok hozzáfűznivalóm, így szerény véleményem szerint átugorhatjuk. Aztán ahogy kéri a férfi elmesélem a napomat, talán kicsit panaszkodom is neki, de nem nyávogósan, mint a p!cs@k. Max persze bele is köt, majd nyilvánosságra hozza a saját véleményét, persze erre még van mondanivalóm.* -Nem tudom megtanítani még őket, ha én is még csak tanulom.*hangom egy pillanatra elcsuklik, én még nem vagyok kész tanítani, megmutatni tudom a dolgokat, de tanítani már egy teljesen más munkafolyamat. A férfi valószínűleg látja, hogy mennyire kivagyok így a nap végére, jófejségből még a vendégszobáját is felajánlaná amit egy kedves mosollyal nyugtázok, csak aztán nehogy beruházzak a felajánlásra hosszabb időre. Persze a mondandóban elhangzik olyan is, amire nem tudok nem reagálni.* -Max nyilván azt nem nálad rendezném le, és félő ellopnád a fehérneműmet.*kacagok hangosan, mert sajnos az ég megáldott a vizualitás képességével is, így kedvenc piros tangám most képzeletben Max dugi rejtekhelyén várja, hogy kiszabadítsam. Aztán persze én is érdeklődöm felőle, tudom, hogy nem csak a ranch dokija, de Rusty-ék csak benne bíznak meg. Mondjuk amilyen jó orvos én is csak benne bízok meg. Ha Ajándékkal bármi történne én is dr. Grant-hez fordulnék. Elmesélem a mai nap fénypontját is a cuki de annál rakoncátlanabb csikót, meg persze erről is mondok véleményt, illetve amit tapasztalok mostanában. Max olyan, mintha teljes mértékig megértene, nem is csodálkozom hiszen állatorvos, valószínű, hogy csak azért nyúlna altatóhoz is, hogy az öreg állatok ne szenvedjenek már a betegségtől. Persze megkapom az ő válaszát is, csak helyeslően bólintok.* -Pont ez a szörnyű az emberekben.*az állatokban sokkal több humanitás lakozik, mint a kétlábú gazdáikban. Kíváncsi lennék, hogy egyes nagyratörők mire vélnék, ha a póráz a nyakukra kerülne. A kínai kaja lassan eltelít, így picit hátradőlök, nem akarom meghagyni, de kell egy kis pihenő, a napokon át tartó koplalás meghozta az eredményt, sokat egyszerre képtelenség enni, mintha gyomor szűkületem lenne. Néha tényleg szeretnék eltűnni. Majd rájövök hogy semmi értelme, így tehát marad az állandó futkározás. Egy röpke pillanatra elidőzik tekintetem a férfi arcélén, majd szemöldök ráncolva kapok be még egy falatot.* -Max, nem tudom mit fecsegsz itt össze vissza, de meg kell mondjam őszülsz. Ha így folytatod utol sem érlek.*mondom halálos komolysággal, persze csak ugratom, de ez most egyáltalán nem látszik az arcomon, kíváncsi vagyok hogyan reagál majd erre. Belül persze mélyen kacagok, elképzelem mindjárt milyen fejet vághat a sármos pasi, majd ahogy az utolsó falat kínai is eltűnik a szám mögött mélyet sóhajtok.* -Egy igazi isten vagy. Megmentetted az életemet Maxwell Grant. Örökké az adósod vagyok.*kacsintok rá, és apró mosollyal jelzem még hogy nagyon jól esett amiért gondolt rám vacsora szempontjából. Na most kíváncsi lennék hogy másnál ezt bejátszotta volna ott mi lenne a reakció, vélemény, példának okáért ha a csaj odáig van ezért a görög istenért. Valószínűnek tartom, hogy a végén ágytorna lenne belőle. Itt nem áll fenn az a veszély. Jó pasi, mert jó, de mint barát többre tartom. A viccelés viszont bármikor jöhet, ezt talán már az elején letisztáztuk.*
Mindig, mindenről van saját véleményem. Hogy másokat ez hogyan érint, az soha sem érdekelt. Az igazság sokszor fáj, de ez van. Tudok barátságos lenni, de csak azért, hogy esetlegesen ne bántsak meg másokat, nem hazudnék. Azt csak akkor teszem, ha van értelme. Vagyis amikor el akarok érni valamit. Egyébként, ami a nyelvemen az a számon elv szerint élem az életem. Meg is van az eredménye. Sokaknak nem vagyok a kedvence, de ez, nem is olyan rossz dolog. Inkább kerüljenek el, mint hogy rám akaszkodjanak. -Erről van szó! Még csak tanulsz. Egy diák vagy, akitől senki sem vár el száztíz százalékot. Ennyit még a normál munkásoktól sem várnak el. – Sokszor nem értem az embereket, a nőket meg még annyira sem. Ha ő maga is belátja, hogy még csak egy diák, vagy mondjuk, hogy fiatal kezdő, akkor miért akar élmunkásnak tűnni? Még én sem török ilyen babérokra, pedig imádom a munkám. De azért, arra ügyelek, hogy éjjelre is maradjon elég energiám, ha más nem, akkor legalább a pohár emelgetésére. Vitától félve, ezt már meg sem említem. A nők és a hormonjaik túltesznek a tudásomon és a türelmemen egyaránt. Hallgatásom kifizetődik. Apró flörtölős poénpárbeszéd alakul ki. Ez már inkább a kedvemre való. -Mit kezdenék én egy lopott fehérneművel? Kamasz fiúnak nézel vagy perverz disznónak? – Meglepődött kifejezés költözik az arcomra. Nem szokásom fehér neműket lopkodni, ha kell, veszek magamnak. Nőit egyébként sem hordok, így tényleg nem látom értelmét egy ilyen ruhanemű eltulajdonításának. Akkor tetszenek, ha egy formás nő viseli őket, de még abban az esetben is az foglalkoztat, hogy mi van alatta. Elvigyorodom, amit feltűnik, hogy percek óta meredek magam elé, mint egy eszelős, a bugyi témán merengve. Nem tudom, hogy mit gondolhatnak a nők az ilyen epizódjaimról, de azt hiszem, jobb is. -Az emberek már csak ilyenek! – Muszáj megszólalnom, de nem sok hozzáfűzni valóm van a témához. Én egy mondattal túl tudom tárgyalni ezt a dolgot. Tényleg nem vagyok egy nagy fanatista, nem csak ebben, semmilyen más témában sem. Szeretem az állatokat, a gyors kocsikat, a jó piákat. De egyikért sem vagyok képes megőrülni. Bár egy hétfejű medve, mint háziállat, biztos lázba hozna. Vagy egy sárkány! Egy hatalmas, színes, tűzokádó sárkány. Azt tudnám imádni. Tekintetem megakad az épp engem vizsgáló nőn. Előre éreztem, hogy valamin töri a fejét és ez, be is igazolódott. Mi sem mutatja jobban, mint az a döbbent, mégis vidám arc, amit produkálok. -Atya ég! Most mit tegyek? Vége az életemnek! – Sápítozok levegő után kapkodva. A pánikroham színlelése egy kicsit talán sok, de kisvártatva úgyis elnevetem magam. Nem hiszem, hogy tényleg őszülnék, de ha mégis, az sem nagy gond. Abba nem lehet belehalni. -De vajon minek az istene? A kóbor macskáké? –Úgy nézek rá, hogy egyértelmű legyen, ebben a helyzetben ő az a kóbor macska. Isten vagyok! Ilyet sem sűrűn mond nekem bárki is. Még az anyám sem, pedig az nem is lenne olyan furcsa. Szerinte ölelésre vágyó fiúcska vagyok, nem isten. A húgom meg többnyire csak furcsa dolgokat gondol rólam, olyanokat, amiket magamtól nem is találnék ki. Jól esik ilyesmit hallani, akkor is, ha ez csak egy vicc és semmi valóság alapja nincs. Természetes, hogy nincs. Halandó vagyok, a szürkébb, hétköznapibb fajtából. Nekem így kényelmes voltaképpen. -Egyszer majd behajtom rajtad! Már előre fel is jegyeztem a noteszembe! – Ezekkel a szavakkal intem le a hálálkodását. Az adósom, mondhatjuk így, de jobb úgy segíteni valakin, hogy nem várunk viszonzást cserébe.
*Természetes, hogy a fehérnemű témára bővebben ki kell térni két falat között. Amikor azonban Max mély hallgatásba megy át, kénytelen leszek kinevetni, sajnos el tudom képzelni, hogy mire gondolhat.* -Perverz disznónak.*kuncogom csendesen majd fel kell álljak, hogy kinyissam az ablakot, egy cseppet melegem lett, de csak bukóra nyitom, nehogy a doki cserfes madara szárnyra kelljen. Még átrágjuk magunkat egy-két témán, végül úgy döntök "komolyra" fordítom a szót és egy apró megjegyzést teszek a félisten hajára. Imitált pánikja újabb nevetgélést vált ki belőlem. Jól esik egy kicsit eltérni a napi rutintól, ha Max ma nem tört volna rám akkor a könyveim fölött görnyednék valószínű egy egészségtelen gyors kaja halom társaságában. Lassan elfogy a kínai így jólesőn dőlök hátra és onnan fürkészem a férfit félig lehunyt pilláim mögül. Mivel megköszönöm a vacsorát kissé talán sajátosan elejtek egy halk miaú-t Max reakciójára, persze én természetesnek tartom, hogy jövök neki egyel, de úgy látom határokba ütközöm ezzel kapcsolatban. Felnyílnak a pilláim és megrázom a fejem, a madár felé fordulok és megvárva míg rám figyel egy aranyos kis mondat kering a fejemben.* -Max te nem szoknyapecér vagy, hanem pusztán jószívű. De mire jó az, ha közben egyedül járod az utad?*a kérdés végére visszapillantok vacsora partneremre, valahogy nem ez járt a fejemben, de végül csak kicsúszott a számon. Ugyanakkor a férfi láthatja, hogy ha nem kíván róla beszélni nem kötelező. Csak rajta áll, hogy bizalmasabb barátság lesz köztünk idővel, vagy sem. Én nem erőltetek semmit.*
-Komolyan? Perverz disznónak nézel? Tudd meg, hogy teljesen fel vagyok háborodva! – Hangom komoly, de szememben ott csillog az a fény, ami megmutatja, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan a dolgot. Sőt, ki merném jelenteni, hogy szórakoztat ez a kis évődés. Kevés emberrel tudok ilyen közvetlenül kommunikálni, így még inkább kedvemre való, hogy Lexi társ az ilyesmiben. -A nagyanyámon kívül, még nem sokan mondták, hogy jószívű lennék. Inkább azt, hogy önző, unott, bunkó és még sorolhatnám. Lassan nem férnek a jelzők a titkos noteszembe! – Tovább gördítem a humor irányába a fonalat, de második mondatára mégis visszatér a komolyság a légtérbe. -Nem én akartam egyedül lenni, csak így alakult! – Rögtön Pyper jut az eszembe, minek hatására arcvonásaimra is kiül valami mély szürkeség. A megtört szív határozott jele, amit ember nem képes takarni, de persze mindenki megpróbálja. Én azzal, hogy ajkamra mosoly ül ki és igyekszem inkább a nő magánéletére terelni a szót. -Nem úgy látom, hogy körülötted tolonganak! Te miért a magány útján jársz? Fiatal vagy, csinos, most kéne igazán élned! – Úgy beszélek, mintha már megettem volna a kenyerem javát. Ez pont megy egy őszülő halántékú vénséghez. De még nem vagyok az! -Az élet ilyen dolgokat produkál, akkor is egyedül maradunk, ha nem akarunk, és néha szerelembe esünk, mikor pont nem kéne. Ráadásul elég sokszor rossz embert találnak meg az érzelmeink. - Lassan elfogy a kaja, így végre kibonthatom az alkoholt is, hogy teletöltsem mindkettőnk poharát. Vagyis a sajátomat kétszer, mert az elő adagot, rögtön le is húzom. Kell a bátorítás az ilyen kényes témákhoz, mint a kapcsolatok.
-Igen pontosan ezt gondolom, egy perverz disznó, aki fiatal lányok bugyiját lopkodja.*kacagok most már egyre hangosabban, valahol mélyen tudom, hogy Max egyáltalán nem haragszik rám. Meghallgatom a reakcióját majd mikor a kényes témához érünk evőeszközeim a doboz mellett landolnak. Viszont arra persze teljesen nem számítok, hogy a labda visszapattan. Pilláim csak egy szemhunyásnyi időre csukódnak be, s aztán újra az állatorvos szemeibe pislantok.* -Tudod Max, fiatal vagyok és csinos, ezt köszönöm, de nem hülye. A férfiak között nehéz megtalálni hogy kinek nem csak arra kellesz. Csalódtam már párszor, pedig azt hittem jó lesz. De egy éve rájöttem, hogy nem kezdek többet pasival amíg világ a világ.*hangom és az arcszínem is egyre fakóbb lesz, kis híján már-már szürkés színt vesz fel. Lelki szemeim előtt újra felvillan az a szörnyű kép a kórházból. Mivel az étel már elfogyott, és míg Max a poharakat bűvöli tele kipislogok egy könnycseppet a szememből annak a borzalmas emléknek a hatására.* -Ha érdekel a történet, először te jössz, mert én kérdeztem hamarabb.*nézek rá átható pillantással és felé emelem a poharam.*
-Olyan messze állok én a fiatal lányoktól, mint Makó Jeruzsálamtől jelenleg. A fehérneműjükről már ne is beszéljünk! – Viccelődöm, de a szomorú az a dologban, hogy ez igaz is. A néha napi egy éjszakásokon kívül, ezen a téren sivár az életem. Csak Pyper van, vagyis nincs, már jó ideje. Nem mintha a nők hiánya miatt, nem tudnék bugyikat lopkodni. Természetesen akkor sem tenném, ha tucatjával zsongnának körülöttem. De ettől nem kell félnem. -Fiatal vagy, majd meggondolod magad, ha találsz valakit, akit nem tudsz figyelmen kívül hagyni. Mind csalódunk egyszer, van, aki kicsit van, aki nagyon, de mindannyian átesünk rajta előbb, vagy utóbb. – Nem egy habos torta ez a téma, sőt, mondhatni elég nehézkesen hagyják el a számat a szavak. Nem nekem kéne ilyesmikben tanácsokat osztogatnom, hiszen a szerelmi életem egy hatalmas fekete lyuk, ami mindent elnyel. De, érdekel a lány története, az enyémet meg már úgyis a fél világ tudja. -2 évig voltam együtt valakivel, aki megcsalt egy közös ismerősünkkel. Épp előtte vettem meg a gyűrűt, de megkérni, már nem tudtam. Ő lepett meg előbb. Ennek már majdnem öt éve. Ennyi az egész. – Úgy beszélek, mintha számomra is csak egy hétköznapi történet lenne ez, de arcvonásaim, tekintetem és a hangomba vegyült mélység elárulja, hogy nagyon is fáj, minden egyes szó. -Most te jössz! – Emelem tekintetem a szemben ülő nőre, már csak azért is, mert jobb, ha az agyam nem Pyperen jár, hanem a beszélgetőpartneremre figyelek.
*Csendben hallgatom Max történetét miközben aprókat kortyolok az italból. Elhúzom a számat mikor kibújik a szög a zsákból, még a szemeim is méretet növesztenek. Azért két év után eljegyzés... Max nagyon szerethette azt a nőt. Bár tudnám mi vitte rá a boszorkányt hogy ezt tegye azzal a férfivel aki valószínű a tenyerén hordozta. Hiszen egy eljegyzés nagyon nagy lépés a férfi életében. De itt most megcáfolódott az az elv, ami azt bizonyítja hogy lányok vágynak komoly kapcsolatra. Most szívesen átölelném a velem szemben ülő férfit, de mégsem mozdulok meg, valami azt súgja, hogy ennyire mégsem vagyunk még jóban. Aztán a végén még azt hinné, hogy csak szánalomból teszem... Mikor a labda visszacsapódik majdnem félre nyelek, nem gondoltam én komolyan hogy elmesélem mi is történt velem. Megköszörülöm a torkom mielőtt újra szólásra nyitom a számat.* -Mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok túl öreg, mondhatni az életem felét nem éltem még le, tizennyolc voltam mikor összeismerkedtem Jasonnel. Az elején nagyon figyeltem arra, hogy az érzelmeim rabja ne lehessek, de olyan fiatalon még inkább csak a külső értékeket néztem. Egy évvel ez előtt vetettem véget a kapcsolatnak mert...*nem tudtam egyből folytatni, muszáj voltam inni még egy kortyot és visszanyelni a könnyeimet.* -Kétszer küldött abortuszra a hat év alatt, lelkileg sosem támogatott. Ráadásul a második babánál kitalálta hogy megcsaltam, elvetélésig vert. Ahogy kijöttem a kórházból feljelentettem és le is zártam a kapcsolatot, most börtönben van.*mondandóm második részét próbáltam olyan gyorsan elmondani, amilyen gyorsan csak lehetett. Egy éve élvezem a szingli létet, de persze néha megesik, hogy éjszakákat sírok át azért hogy odabújhassak valakihez. Normális női reakció szerintem. Most pedig hogy elmakogtam életem legnagyobb bánatát, könyörögve nézek Maxra hogy töltse újra a poharam mivel kiürült.* -Azt hiszem mindketten kijelenthetjük, hogy ránk jár a rúd és inkább nem bízunk.*fejezem be végül a témát, majd mélyet sóhajtok, ideje lenne kicsit jobb kedvre deríteni egymást, vagy egy vidámabb témát találni.* -Max mond hogy tudsz lovagolni. Mit szólnál egy éjszakai túrához?*nézek rá könyörgő tekintettel, ki akarok most szabadulni ebből a feszélyezett környezetből.*
Nehéz a múltról, Pyperről beszélnem, már azért is, mert nem érzem múltbéli dolognak a kettőnk kapcsolatát. Ez még egy lezáratlan fejezet a részemről, de az ő nevében nem nyilatkozhatok. Talán már nem is emlékszik rám, vagy épp annyira várja a találkozást, mint én. Azonban most, Lexivel a velem szemközti széken, nem kívánok többet beszélni a dologról. Ez túl érzékeny és borongós téma. Inkább a nő magánéletére terelem a szót és rezzenéstelenül hallgatom végig a történetét, épp olyan figyelemmel, amellyel ő is meghallgatta az enyémet. Látszik rajta, hogy számára sem egy pozitív élmény a régi kapcsolata, de ezzel azt hiszem, nagyon sokan így vagyunk. Végül is, ha egy kapcsolat véget ér, az annyit jelent, hogy minimum az egyik fél érzései, elillantak már. A másik fél pedig, nem tehet mást, mint hogy túljut a dolgokon. Jobbik esetben! Néha bólintok egyet, jelezve, hogy értem mit mond, de nem vágok közbe. Persze a szemeim kikerekednek a történet vége felé. Olyan ez, mint egy pocsék gengszterfilm, ahol a nagymenőről kiderül, hogy csak a tini korú szeretője mellett nagy legény. -Nem tudom, hogy reagálhatnék erre! Nagyon sajnálom! – Kezdek bele, de el is akadok, mert nem tudom megérteni. Mindez ugyanis az én álláspontom szerint, a nő hibája is. Ráadásul kettőjük hülyesége miatt, két élet fénye is kihunyt. -Az első jel után ott kellett volna hagynod! Az ilyen ember kötelet érdemel a nyaka köré! – A nőt nem bírálom. Tudnám, de nincs jogom hozzá és értelmét sem látom. Ezt az utat választotta, ahogy én is Pyper mellett döntöttem annak idején. Utólag rájöttem, hogy hiba volt, de legalább egyetlen életet sem veszélyeztettem a sajátomon kívül. A nők számomra zavarosabb lények minden földön élő fajnál. De családja, és barátai csak voltak. Valaki igazán észhez térítette volna! Egyesek szerint, a szerelem vak. Lehet. De nem féleszű! Hagyom is a témát, mielőtt bántó mód reagálhatnék. Egyébként is szörnyű belegondolni, hogy két felnőtt meggondolatlanságának, 2 gyermek itta meg a levét. -Ez nem újdonság! – Vállat vonok szavaira. Rám már évek óta jár az a rúd, szinte észre sem veszem. Nem nagy ügy, meg lehet szokni ezt is, mint minden mást. Az ember már csak ilyen alkalmazkodó lény. -Tudok lovagolni, de egy, sötétben, ilyen terepen nem biztonságos a lovaglás. Kettő, nincs saját lovam, mert a gépjármű jobban mutat London utcáin, kölcsön lóval pedig, nem kockáztatnék ma éjjel. Amíg nem ismerem ki az állatot és ő is engem, bármi megtörténhet. Túl nagy felelőtlenség lenne! – Hárítom az ajánlatot, több okból is. Ha éjjel kimerészkednék egy lóval, annak nagyon nyomós oka lenne. Szex vagy haláleset, semmi más nem visz rá! Esetleg a halál közeli állapot talán, de az is nagyon kérdéses. -Lassan egyébként is mennem kéne, mielőtt túl sokat innék ahhoz, hogy hazáig vezessek! – Percek óta most először jelenik meg mosoly az ajkamon. Jól fog esni egy gyors zuhany utáni ágyba zuhanás. A nő is lefáradt ma, én pedig elláttam élelemmel, így mára a jótékonysági, mentsük meg Lexit akció is kivitelezettnek tekinthető.
*A kényes téma egyikünknek sem tetszik, nem is olyan élvezhető fogás most erről beszélni, de végre kicsit látom Max igazi énjét, ami nem is akkora probléma. A férfiak csak mondják hogy kemények, egészen addig, míg össze nem törnek egyszer. Aztán már nem akarnak a tűzzel sem játszani. Mivel a kérdés viszonzott így én is elmesélem rövidke életem történetét, persze a lehető leggyorsabban. Meghallgatom a férfi véleményét, igaz csak bólogatni van erőm, sem veszekedni, sem védeni nem akarom azt a disznót. Fiatalság bolondság amúgy is. Most már úgy állok a férfiakhoz ahogy nem kéne. Ez van. Végül igyekszem témát terelni, mint egy igazi juhász, de sajnos üres kapuba futok csak. Maxnak viszont megint igaza van, késő van már, lehet hogy nekem sem ártana pihenni egy kicsit, holnap is kb ilyen napom lesz sajnos. Mélyet sóhajtok miközben lassan elkezdem összeszedni a szemetet.* -Azt hiszem nem tudom majd eléggé meghálálni ezt a vacsorát, sajnálom, hogy a múltban turkáltam, de így már kicsit világosabban látok. Eddig nem értettem azt a bujkáló szomorúságot a szemedben. Köszönöm ezt a kellemes kis időtöltést és jó pihenést kívánok az este további részére.*miközben a kuka felé lépegetek, gyorsan el is köszönök nem szeretném nagyon feltartani. Természetesen jó házigazdaként majd el is kísérem az ajtóig mikor úgy dönt, még talán meg is ölelem ha nem okoz problémát s miután elköszönünk, még egy "remélem hamarosan találkozunk" kifejezést követően visszavonulok a szobámba ahol letusolok és álomra hajtom a fejem, Majd másnap este megyek lovagolni.*
//Köszönöm a játékot, remélem nem voltam rossz társaság és bízom benne, hogy majd még játszunk máskor is. Ugyanakkor bocsánat a kései válaszokért.//
A szerelmi és egyéb kapcsolatok! Nincs is nehezebb annál, ha két ember és egy kis szex is van az egyenletben. Talán csak akkor, ha kettőnél több ember és szex is van benne. Na, az már az egyenletek magas fokozata, de én már a normálnál is szenvedek. Szóval a tricikli valami olyan, amire épp egy cseppet sem vágyok. Tíz éve talán még az volt minden álmom legnagyobbika, de manapság! Egy nő is sok, nem hogy több. Ezt mutatja a beszélgetés döcögős, exekről szóló fonala is. Mindketten cipeljük a saját keresztünket. Ez is olyan dolog, ami elől élő ember nem menekül. A múlt és annak mocskai. Hiába mosdasz meg ezerszer, ezek olyan mocskok, amiket lehetetlen eltüntetni. Megtanulunk együtt élni vele, mert nem tehetünk mást. Aztán sokszor, ismét ugyan abba a hibába esünk. Talán én is, sőt, biztos, hogy én is ezer hibát követtem már el újra és újra, nem tanulva a saját botlásaimból. Jól van ez így, egészen addig, míg meg nem szerezzük azt a végzetes pofont az élettől, mely felülírja az összes többit. Azt, aminek hatására úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk tovább folytatni. Felkelni minden nap és úgy tenni, mintha nem zilálta volna szét valaki a szívünket és lelkünket egyaránt egy gyári darálóval. Hát én azt hiszem, Pyper volt a darálóm. Túléltem és most megpróbálom összehajigálni a mócsingjaimat, hogy ismét valami alakot ölthessek. A velem szemben ülő is így tesz talán és még megannyi ember a világban. Mi a francot filozofálok? -Majd megsúgom, hogy háláld meg! – Vetek egy majdnem pimasznak ható félmosolyt a lányra, de még ha úgy is tűnik, nincsenek hátsó szándékaim. Ez így nem igaz! Vannak, csak nincs közük a testiséghez! Néha jól jön majd egy barát, aki hajlandó megdobni egy nyamvadt szendviccsel az éjszaka közepén, ha úgy alakul a munkám például. -Nem is tudtam, hogy szomorúság bujkál a szememben! Egy cseppet se sajnáld! Én is éppen úgy vájkáltam a múltadban, ahogy te az enyémben. Remélem, kvittek vagyunk! – Halvány mosollyal indulok az ajtó felé. Ideje hazamenni, mielőtt több alkoholt iszok, mint amennyivel még vezetni tudok. Egy pohár nem számít, az olyan, mintha meg sem kóstoltam volna. Addig, amíg nem ül utas mellettem! -Én köszönöm a kellemes estét és jó éjt Lexi! – Kezem meglepő természetességgel fonódik köré, így viszonozva a búcsúölelést. Végül még egy jobb orcára adott baráti búcsúcsókot is nyomok az arcára, hogy aztán meginduljak a parkoló kocsim felé. Irány haza!
Rossz társaság? Ugyan! Élveztem a játékot, köszönöm és kapható vagyok egy újabbra úgy kb. bármikor!
Kezdőlap
Tárgy: Alexia & Maxwell - Relax 
