Most meg ez. Hát komolyan kezd elegem lenni ebből, hogy valahová mindig mennem kell, vagy rohannom, vagy foglalkozni olyasmivel ami nem is érdekel, és ehhez még jó képet is kell vágnom, de egy újabb vesztes csörte után, mégiscsak itt kötöttem ki, a farmon, a főépületnél hogy a megbeszélt időpontban itt dekkoljak annál a nőnél, aki valamiféle lovasszaki. Mittudomén mennyire, de nem is érdekel , csak essünk ezen az alkalmon is túl, aztán hadd menjek inkább azzal foglalkozni ami érdekel. Félvállas kis táskájában itt figyel nálam a kamerám, és az a tervem hogy fotózok, aztán meg szerkesztek, ha már valamit kellene kezdenem az életemmel, ez hamarabb lenne az a valami, mint a lovak, bár már legalább nem menekülök el előlük. Nagy lépés mi? Egyszerű feketében dekkolok az a kedvencem, és csak a dzsekimen akad pár felvarró, most egészen normális és visszafogott a ruházatom, nem is értem mi van velem, de valami tutira nem kóser, de majd rájövök mi. Bár tudom, de ahhoz meg itt nem jutok hozzá, amit a legjobban akarnék. Sürgősen ki kell találnom erre valamit, mert ez nem állapot hogy nekem itt szerencsétlenkednem kelljen. Vagyok olyan kreatív hogy ne ezzel bukjak el, csak Cassidy sólyom szemeit kell megcsalnom, de az menni fog, egyre inkább az agyamra megy az a hapsi. Most már komolyan elgondolkodtat ez a dolog, és ilyen komoly gondolatok közepette találom meg azt az ajtót, amit keresek. Kopogok, és az igenlés után be is nyitok, mindenféle teketória nélkül. Ezzel telnek a napjaim is, hát nem csodás? Innen oda, onnan ide. - Helló. Te vagy Alexia Tabak, ugye? - kérdezem ahogy lepuskázom a nevét az ajtó melletti valami lapról. Aztán végig mérem a nőt magát is. Hát.. nem egy Dani Divine de azért jól néz ki.
*Nyűgösen ébredek a mai napon, valami régi hóbortot nem szégyenlő pacienssel találkozom ma. Valószínű a srácnak sincs túl sok kedve hozzá, hát még nekem. Miután lefürödtem és megittam a kávémat kicsit jobb lett a közérzetem, de még mindig lett volna mit csiszolni rajta. Egyszerű fekete pólót és halványbarna lovaglónadrágot vettem fel. A hajamat lófarokba fogtam majd egy erősebb csat segítségével a fejemen rögzítettem. A kis szösszenetnyi irodám felé indultam, hogy még egyszer átlapozzam a különc figura dossziéját. Drog, éjszakai élet, mint egy kamasz, persze visszaeső beteg, de miért nem elvonóra küldik? Valami keményebb módszerhez folyamodnak? Nekem miért kell ebbe beleártanom magam? Még nem vagyok specialista, csak gyakorlom... Újabb adag kávé kerül elém és miközben azt kortyolgatom próbálom kitalálni mit is kéne nekem tenni az ügy érdekében? Mit várnak tőlem? Percek telnek el néma csendben, míg valaki nem kopogtat picinyke ajtómon.* -Nyitva.*szólok ki, kicsit sem élénken, de pillantásom ekkor már az érkezőre ugrik, láss csodát a fiatalember időre pontosan érkezik, szép de még nem tökéletes.* -Üdv. Te pedig ha nem csal a szemem Milo Morris vagy?!*válaszolok nem túl egyértelműen a kérdésére. Egy pillanatig feszülten figyelem, majd intek hogy lépjen beljebb. Őszintén nem tudom mihez kellek én, most tök normális a srác, remélem az elvonási tünetek között nincsen erőszak.* -Ülj csak le. A dossziéd nem tartalmaz olyan sok adatot, illetve szeretném tőled hallani a történetet. Hogyan, mikor kezdődött, hogy érzed magad, mikor jutottál utoljára szerhez, aztán rögtön lépünk is majd egy nagyot.*kezdek is bele ahogy a fiú helyet foglal, majd elmélyülten a szemét kezdem tanulmányozni, ő azt hiheti hogy már nem is rá figyelek, de ez is része a tanulmányaimnak. Egy lovasterapeutához küldeni egy drogfüggőt, szépen vagyunk, komolyabb a baj, mint hinné bárki is. A lovak okosak, de nem csak az állatnak kell segíteni, az illetőnek befogadónak kell lenni arra hogy segíthessenek rajta. Ajándék tökéletes ezekre a feladatokra, nagyon ember szerető és érzékeny, a kérdés hogy Milo hogy áll ezekhez a dolgokhoz.* -Amire még nagyon kíváncsi lennék, szeretném ha őszintén elmondanád, hogy mit gondolsz erről a lovasterapeuta dologról. Szerinted működhetne?*fejezem be végül a mondókámat.*
Csak tudnám mit kell velem ennyit foglalkozni, mások is tölthetnék sokkal hasznosabban az idejüket, mint velem való foglalkozással, nem vagyok én ám től jó térsaság, sosem voltam, és nem is leszek. Valahogy nem fekszik ez nekem, csupa báj, csupa kellem.... Cöh, még mit nem. Meg különben is, minek nekem lovas terapeuta, semmiféle baleset nem ért, csak egyszerűen nem szeretem ezeket a fenevadakat, de az meg nem betegség, hanem jóízlés. Mindenesetre elslattyogok az irodáig, ahová be is invitálnak, de nem leszek mosolygósabb, kedvesebb, mert ez az egész nekem is csak nyűg, nem akarom élvezni, és nem is érdekel igazán. - Jah, és a Milot használom - mivel két nevem van, az emberek előszeretettek neveznek Andynek is. Nem szeretem, maradjunk inkább a másik lehetőségnél ha egy mód van rá. - A dossziém kb minden adatot tartalmaz amire bárkinek is szüksége lehet róla, ami meg nincs ott, arról nyilván nem akarok beszélni. Veled se, úgyhogy lépjünk is egy nagyot oda, hogy hogy jössz te meg a lovak, meg én egy szituációba, na? - húzom fel a szemöldököm, ahogy leülök az asztala előtti székbe, ami a látogatóknak van fenntartva. Nem dobom fel a lábam az asztalra, pedig kedvem lenne hozzá, már nem igazán érdekel egyik ilyen lélek vagy agyturkász se, nem látom a különbséget köztük, csak hagyjanak végre békén. - Szerintem eleve halva született ötlet ez az egész, hogy pont ezzel akarjanak motiválni. Nem tudom, oké? Nem szeretem a lovakat, de a lovasoktató szerint van hozzá érzékem mert magamhoz csalogattam egyet, egy almával. Nagy dolog, bárki képes lenne rá - mondom ki őszintén, hogy fogalmam sincs mi van ezzel a helyzettel, nem működne. Vagy én nem akarom hinni, hogy működne?
*Csendben hallgatom a fiút, arról amit a nevéről mond és arról is amit kérdéseimre felel. Pont olyan nagyszájú ahogy az ember elképzelné... Felhúzom a szemöldököm ahogy nagy flegmán leközli a dolgokat, majd még szemtelenül vissza is kérdez, végül önmagát lekicsinylőn fejezi be gondolatmenetét. Na az ilyen emberektől tudok agyf@szt kapni én is. "Hogy jönnek a lovak én és ő egy képbe?" Hát nem úgy ahogy ő elképzelni akarja hogy a lovak szalmájában hempergünk egyet. Szívem szerint rámérnék egy olyat a köztünk lévő asztalra, hogy utána remegve hagyná el kicsiny irodámat. Persze arcomon teljes nyugalom látszik, percek múlva pedig már csak cápavigyorom lesz megfigyelhető.* -Nos milyen ilyen nagyszájú vagy örülj neki, hogy a lovam kanca. A kérdéseimet valószínűleg azért teszem fel, mert a szádból akarom hallani a választ, nem papírról leolvasni. Ha ennyire meg akarnám könnyíteni a dolgodat, akkor dolgozatot is írathatnék veled a droghasználatról.*hangom kicsit megemelem, nem akarom, hogy feleslegesen rabolja az időmet, ha ennyire tojik az egészre minek jött ide? Piros pontot nem adok pusztán a megjelenésért.* -Szóval ha elfogadod, hogy senki sem akar neked rosszat akkor talán bele is vághatunk, vagy ha ennyire b@szol rá, akkor fölösleges volt megjelenned. Ha a lovasoktató azt mondta van érzéked a lovakhoz, azt nem azért mondta, mert te almával odacsalogattad azt a négylábút. A lovak talán a legérzékenyebb állatok a világon, tartanak az embertől, de előbb megértik ha bajunk van, mint hinnénk. És tudják hogy ki jó ember.*hangom immár lecsillapodott, keresem a fiú tekintetét, az a baj, hogy erről elég nehéz beszélni, ezt látni kell közben. De persze mindenki máshogy reagálja le a dolgokat. Most Milo-ban kell megtalálnom a kaput, hogyan húzzam vissza a valóságba.* -Az hogy nem szereted a lovakat nem jelenti azt, hogy ők is utálnak téged. Ha egy jószág igen is kapcsolatot teremt veled, ott már nem lehet mit tenni, elismer és segíteni szeretne, a Ló tette meg az első lépést hogy melletted álljon, nem kellett rá kényszerítened. Nem kötelező megtanulnod lovagolni ha nem akarsz, csak tölts el egy kevés időt velük amikor nem találsz kiutat és azt hiszed lemondtak rólad. Ha akarod megmutatom hogyan, de ezt viszont tényleg akarni kell!*fejezem be a kiselőadást, majd várok hátha van még valami extrém kérdése.*
Letelepszem a székébe, és igyekszem valahogy túlélni ezt a rémunalmas beszélgetést, akar a fene itt lenni és beszélgetni, de hát... azt se értem baszki minek nekem lovasterapeuta?! Így is nagyobb figyelmet kapok lassan mint az angol királynő. ÉS ez nekem nem jó. - Hogy jött ide a lovad? Nem érdekelnek a lovak. A megjegyzésemre arra vonatkozott hogy sehogyan nem jövünk ki egymással, de mindegy... - túl magasak voltak az elvárásaim úgy tűnik, hogy megértse a helyzet iróniáját. Miért gondoltam volna arra, ami most jutott eszembe hogy hova és mit kívánjak? Túldimenzionálja mindenki a helyzetet és ez kezd idegesíteni, hogy mindig mindenki túlbonyolít mindent. - Ott van minden. Nem volt jó életem, lecsúsztam, ittam és dogoztam és megütöttem a bokám, és már minden létező szentbeszédet meghallgattam erről - teszem hozzá, mivel nagyjából mindenkinek az volt a dolga hogy elmagyarázza hogyan kellett volna élnem. Nem azt, hogy most mit csináljak. Hát, ezt biztos ne. Veszek egy mély levegőt, és elgondolkodom egy kicsit, végül is ki tudja miért mondta azt hogy van érzékem hozzá, ha egyszer én nem érzem. Vagy mégis? A fene se tudja. - Jah felesleges. Igazából mindegy hogy cseszek-e rá, mert meg kell jelennem akkor is ha nem érdekel. Mindenki olyan krva okos hogy mit kellett volna csinálnom és hogyan, és miért tehettem azt amiket megtettem. Nem teljesen mindegy? Ha olyan fene okos mindenki, akkor azt mondják meg hogy mit csináljak, és ha a lovak olyan fene érzékeny állatok, akkor miért pont velük kellene kezdenem valakit, aki még a közelébe sincs az érzékenységnek, vagy ilyesminek? - teszem fel a szerintem jogos kérdést, és hátrasimítom a hajam az arcomból, végtelenül felidegesít és elfáraszt ez az örökös hajcihő hogy mikor hová menjek, micsináljak, mert szerintük ha mozgásban vagyok nem gondolok a drogokra meg ilyesmikre, csak hogy ez nem ezen múlik. Nekem nem csak ezen kell felül emelkednem, hanem máson is. Ami így még annyira sem fog menni mint amúgy. - Honnan tudják a lovak hogy ki jó ember és ki nem? És nem tudom hogyan kell jónak lenni, és soha nem is törekedtem erre. Azt se tudom hogy álljak neki... - morgolódok magamban, bár ha figyel talán hallhatja, és felhúzom az egyik térdem. Miért nem lehet csak hagyni, hogy magam találjak ki valamit?
*Milo nem az az ember akit könnyen meg lehet érteni, de persze én törekszem rá. Igaz úgy tűnik hogy kihoz a sodromból de elviselem, el kell viselnem. Csendesen végighallgattam a kis morgolódását is, még meg is mosolyogtam, nem tudom miért, de mosolygásra késztetett. Mint egy ötéves kisgyerek. Imádom az ilyen figurákat, ha kedves lennék még meg is sajnálnám, de aztán csak szemet forgatva fejet rázok.* -Milo ez egy kicsit bonyolultabb, és nem tudom elmagyarázni, ezt meg kell érteni, látni kell és felfogni.*mélyet sóhajtok és egy egyszerű mozdulattal a kukába végzi a srác aktája. Ha esetleg nem értené miért csináltam vagy felháborodna el fogom neki magyarázni, de amúgy feleslegesnek tartom. A bezárkózás jelének fogom fel ahogy felhúzza a fél lábát, kedves mosoly ül ki az arcomra, majd felállok és kinyitom az ablakot.* -Elhiszem, hogy szar érzés mindenhová elmászkálni, meghallgatni mindenféle agyturkász eszmecseréjét, épp ezért én nem fogok semmit mondani arról hogy mi lenne a helyes, én elvárom, hogy egyedül jöjj rá, mindössze annyit kérek, hogy bízz bennem és abban amit csinálunk.*még mindig hátat fordítva beszélek neki, ahogy kibámulok az ablakon, az udvaron már lovakat visznek fel s alá, a karámokban is csikók, egy évesek, trenírozásra várók, én pedig imádom ennek a látványát.* -Szóval holnap a karámoknál találkozunk.*közlöm ahogy vissza fordulok, majd jelentőségteljesen ránézek.*
Kezdőlap
Tárgy: Hello Beautiful.... - Alexia && Milo 
