Ki nem állhatom ezt a nyomorult világot, hogy ennyire távol kerültem mindentől, ami kicsit is tetszett vagy kicsit is szerettem. A régi életemtől, hogy most egy kurva farmon álljak, térdig sárban egy átkozottul vad lovat nézegessek, aki idegesen rázkódik és horkant. Legszívesebben a képébe üvölteném hogy én se szeretem jobban mint ahogy ő engem, és ahogy közelebb jön, összeszűkül a szemem. Ma el kellene mennem vele lovagolni és ez azt jelenti hogy rá kellene vennem magam hogy felnyergeljem, de ez a mocsok a hajam kezdi el megenni, mire már agresszíven felmorranok.
- Na takarodj a hajamtól, te átkozott szörnyeteg. És én meg még almát hoztam neked hogy a franc essen beléd... - morgok érzéssel ahol eltolom a pofáját a fejem közeléből, ha már meg akar enni. Küzdök ellene hogy ne érjen el, de kiharcolja az almáját, amit inkább odaadok neki hogy legyen elégedett. Végül is, jó hogy ezt eszi, és nem a kezem...
Belépek a karámba, bár nem vagyok kifejezetten lovagláshoz öltözve de hát én sosem vagyok, mert nem is kellene itt lennem és utálom minden percét, de már nem adom fel, még a végén tényleg kitagadnak az ősök, azt meg azért nem akarom. Szakadt farmert vettem fel, és egy ujjatlan pólót egy mellénnyel, amihez lovagló csizmát húztam. Mert nem akarok leesni azért. Végigsimítom a ló testét ahogy idegesen dobbant, és ráterítem a takarót. Megmutatták hogyan kell felnyergelni úgy hogy ne boruljak le róla később. Ráteszem a takaróra a nyerget és meghúzom a kengyelt. Közben alaposan kilógnak a tetoválásaim, de soha nem is volt miért szégyenkeznem miatta. Szeretek feltűnő lenni ami azt illeti.
- Szerinted én élvezem ezt?! - mordulok rá Cerberosra, ahogy toporog, de hogy idegességében vagy unalmában vagy mijében nem tudom. Nem is igazán érdekel.  Valamiért az ajtó felé pillantok, de reménytelenül. Mit is keresne itt Bran? Ugyan, azt se tudja hová száműztek. Honnan is tudná?