Nyavalyás minden, semmi kedvem itt lenni ahol éppen vagyok, teljesen pontosan a lovam karámja előtt álldogálok, és azon tűnődöm, hogy fel kéne nyergelnem, hogy kimenjek vele egy két körre, ha már erre lettem kárhoztatva. A karám ajtajának támaszkodom, és nézem a szörnyikémet, Cerberost. Az a dög is legalább ennyire szeret engem, és most is épp le akarja legelni a hajam.
- Na húzás vissza. Ha abbahagyod, meg kapod az almát, ha nem én eszem meg - morgok vele, de ez az átkozott megérti amit mondok neki, ez szent meggyőződésem, és előszedem a gyümölcsöt. Odaadom neki, és örülök hogy csak a gyümölcsöt eszi és nem a kezem is vele együtt. Végül belépek mellé a karámba és végigsimítom a testét, izmos, gyönyörű ló, ezt még az én szakszerűtlen szemem is látja. Nem épp lovagláshoz öltöztem, de kit érdekel? Szaggatott farmert vettem fel, csizmával, és egy mintás pólót, mellénnyel. Jócskán kilógnak a tetoválásaim, és a karomon is több karkötő sorakozik. Rádobom a lóra a plédet, és a többi dolgot ami kell, és végül már  csatokkal húzogatom meg hogy a kengyel jó legyen. Közben néha zsémbelek a lovammal is, hogy ne legyen már olyan öntelt. Nem is tudom, mit remélek, miért nézegetek az ajtó felé, Bran nem hiszem hogy fel fog bukkanni, pont ide jönne utánam...

Ez a hely, tényleg a legutolsó vágyam ahol lenni akarnék, de sajnos nagyon önző vagyok, és igényt tartok a családi örökségemre, annyi pénzem még nincs, hogy csak úgy felrúgjak mindent, pedig tudja isten a kibaszott égben, megtenném. Így hát marad a néma gyűlölködés, a néhanapján történő kínos és rövid telefonbeszélgetés, és a ranch pokla Cerberossal. Most is itt vagyok, hogy legalább elüssem valamivel a napomat, és az alapokat használva, már elértem hogy legalább megenni ne akarjon ez a fenevad. Igaz egyszer ledobott, de ez csak még inkább növeli azt az elszántságom, hogy nem adom meg magam, és visszaültem rá. Ezen szerintem még ez a fekete monstrum is meglepődött. Mindegy, ahogy meghúzom az utolsó csattot is a kengyelnél, lépteket hallok, de meg se fordulok, nem érdekel senki aki itt van a ranchon, és sajnos a mi boxunknál áll meg, már fordulok is hogy nem épp kedves szavakkal elküldjem a halálnak a nemesebbik részére, mikor szó szerint kővé válok. Rosszul látok, az nem lehet hogy.... mégis, mi lehet ez, nem is szívtam semmit, rossz jelenés...
- Brandon! - kiáltok fel a bűvöletből, ahogy magamhoz térek, és mit se foglalkozok tovább a lóval, kiszaladok a karámból, és a nagy halom szénaboglyába borítom a barátom. Szó szerint ráugorva, annyira örülök neki. Az arcomon is láthatja, unalmas, életunt kifejezésem megváltozik, és...
- Ember, el sem hiszem hogy tényleg te vagy az... - sóhajtok fel ahogy a hasán ülök. Eszembe se jut hogy lemásszak róla.

Nem is számítok rá hogy ebben a porfészekben bármi is lenne még számomra, és kezdek teljesen belefásulni ebbe a semmit tevésbe. Cerberos egy szörnyeteg, és nekem nincs kedvem szórakozni vele, mégis itt vagyok és almát adok neki, hogy lekenyerezzem és végül felülhessek a hátára. Muszáj lesz valamit kezdenem vele, mert megőrülök ezen a kies helyen.
Nem is tudom miért időzök ezzel, amikor dögölhetnék inkább a gépem előtt is otthon. Bran megjelenése egészen meglep, de annál jobban örülök neki, olyannyira hogy sikeresen beleborítom mindkettőnket egy halom szénába.
- El se hiszem. Nagyon örülök neked barátom, tudod mennyire hiányoztál nekem? - mosolyodom el ahogy a derekára ülök és nem szállok le róla.
- Leváltani, téged? Soha! Pláne nem egy ilyen szörnyre - mutatok Cerberos felé, nem éppen a szívem csücske, és látom hogy szinte rosszallóan néz ránk de pont leszarom. Bran most sokkal jobban foglalkoztat.
- Elég szar volt eddig nélküled, szóval... téged mi a fene hozott ide a világ végére? - pislog rá.