Alisha & Maxwell

Kora hajnal, a nap első sugarai, épp csak megsimították az égbolt üde peremét. Harmatcseppek táncolnak a növények levelein, friss illattal dúsítva a levegőt. Nincs is kellemesebb a vidéki hajnaloknál. Imádom ezt az érzést, mintha a világ minden reggel újjászületne egy kicsit. A városban nincs meg ez az egyszerű, mégis oly összetett áldás. A beton, az beton reggel és este is. De az élettől duzzadó növények, bokrok, fák, virágok, s megannyi állat ébredező elegye, ez valami olyan dolog, amit minden embernek át kéne élnie, legalább egyszer az életében. Csak meg kéne állniuk, becsukott szemmel egy ilyen hely kellős közepén, hogy aztán minden egyes lélegzetvételükkel érezzék, ez az igazi élet! A valós csoda, mely áthatja az egész világot. Ma reggel, túl szentimentális vagyok. Bizonyára, a kevés alvás teszi. Haza kellett volna mennem, de ha valaki szesszel kínál, hajlamos vagyok elgyengülni. Még akkor is, ha az illető, túl fiatal. Szerencsémre, nem ez az első alkalom, hogy a Ranchon ébredek, így már fel sem tűnik senkinek sem. Még jó, hogy nem kérdez ki a nagy igazgatói bizottság. Hatalmas ásítás kíséretében nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat. Itt az ideje haza mennem! Nem ártana némi tiszta ruha. Lassú, de annál céltudatosabb léptekkel indulok meg mégis a karám irányába. Vetek egy pillantást az állatokra, aztán már itt sem vagyok. Tekintetem elkalandozik az üde táj irányába, így eshet meg az is, hogy hirtelen egy női test csapódik belém, akár egy kerge hurrikán.
-Semmi baj! Hová ilyen sietősen? – Kutató pillantással szemlélem idegesnek tűnő ruha igazítását. Miért pont ebbe a nőbe kell bele botlanom kora hajnalban? Ennyi erővel a homlokomra is írhatnám, hogy este rosszban sántikáltam. Lényegtelen végül is. Kamera nincs, ami volt elmúlt. El, mert mindet megittam! Még jó, hogy már hozzá szokott a szervezetem. Másnaposságnak halvány jelét sem mutatom.
-Először is, jó reggelt! Másodszor, nem ártana, ha megnyugodna. Sokat segít, ha értem, mit mond! Tudok Villámról, őt is én kezelem, mint az összes itt lévő állatot! – Halvány mosollyal, de azért megindulok a nő mellett a megfelelő irányba. Megértem, hogy miért ilyen ideges, de az én szakmámban, kincs a hidegvér. Állatok élete múlhat a józan gondolkodásomon. Mások szerint, ők nem érnek annyit, mint az emberek. Az én mércémmel viszont, még többet is.
-Ismerem a lovát, jobban, mint magát! Természetesen megnézem és ellátom, ha mód van rá.– Dünnyögve követem, s hagyom, hogy kedve szerint terelgessen. A Ranch minden egyes állatát ismerem, azt hiszem, az itt élő embereket már kevésbé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a mostani magázódás. Pedig nem pár hete dolgozom itt, s mégis.  Idegenek vagyunk, nem csak vele, hanem a legtöbb itt élő emberrel.
-Majd meglátjuk! Nem a verseny az első, hanem az állat egészsége! – Ellentmondást nem tűrően jelentem ki ezt. Hogy a főnököm áll velem szemben, vagy sem, ilyenkor nem számít. Nálam az állat az első, ezt nem vagyok hajlandó eltitkolni. Soha sem tettem. Az őszinteség néha fáj, de jobb, mint hazugságban élni. Végig nézem a nő és az állat közt lezajló jelenetet. Már ez is elég táppont számomra.
-Nem lesz itt semmi gond, ugye Szikra? – Közelebb lépek az állathoz, s eddig nyers hangom, mély, de nyugalmat árasztó selymességbe csap át. Ezért cukkoltak a fősulin suttogónak. Mindig így közelítek, és mindig beválik.
-Semmi baj gyönyörűm, mutasd magad! – Tovább beszélek, hangom elveszik a karámok sűrűjében. Kezem lágyan simít végig a csodás négylábú oldalán. Hátrál, ami jó, hisz felfedi előttem a lényeget. Sántít, enyhén, de észrevehetően. Kénytelen vagyok megvizsgálni az említett végtagot, ami egy cseppet sem tetszik az erős állatnak. Két perc és a földön találom magam.  A fő, hogy már tudom, mi a gond! De a taszítás helye, bizonyára belilul és fájni fog. Nem hibáztathatom, neki is fájdalmai vannak.
-Semmi baj, hamarosan jobban leszel! – Búgok ismét lehalkítva a hangom, majd az ideges nő felé lépek.
-Megérzi a maga idegességét, ez nem jó! Nagy levegő és kifúj! A lónak két héten belül, kutya baja sem lesz. Kezdődő tályog, még idejében észrevette. Antibiotikummal szépen kezelhető, főleg ebben a szakaszban. Addig viszont, ne terhelje a lábát! Nincs lovaglás, ügetés meg főleg! Ha megterheli, súlyosbodhat, azt pedig, nagyon nem akarjuk! Egy egyszerű tályognak is lehetnek nagyon veszélyes kimenetelei. –Komoly magyarázatom közben, még a tekintetem is értelemtől sugárzik. Elég nyilván való, hogy a szakmám a hivatásom, az életem.

Kicsit hosszú lett, bocs!

Alisha & Maxwell

Csak én lehetek annyira szerencsétlen, hogy kora hajnalban élből a vár úrnőjébe botlok, aki ráadásul nyilván valóan nem csípi a fejemet és még rossz hangulatban is van. Túl korán van még ahhoz, hogy ne legyek önmarcangolóan borús hangulatban. De a friss reggel, ezt sose unom meg!
-Már megszoktam, sosincs mázlim! – Morgok magamban. Ez is igaz. Sem a nőkkel, sem bármi mással. Nem vagyok mázlista típus. Van, akivel kézen fogva jár a szerencse, nekem maximum a balszerencse jutott. Rögtön eszembe jut Zoya, annak ellenére, hogy nem igazán tartom őt balszerencsének. Ügyetlen és hóbortos, de kedves és szórakoztató is.  Akkor mikor nem kapok infarktust a kis dolgaitól, olyankor tényleg jó vele dolgozni.
-Rögtön megnézem, bizonyára nincs semmi nagy baj! – Próbálom megnyugtatni, de arra nem számítok, hogy hallgat is rám. Bizonyára ő már eldöntötte, hogy mi a baj, hogy mitől van és talán azt is, hogy mit kell vele csinálni. Ezek, akiknek petefészek csücsül a csinos kis testükben, mindig mindenre tudják a választ. Ezektől a gondolatoktól viszont nőgyűlölőnek érzem magam. Pedig szeretem a nőket, mi több, imádom a nőket! Ráadásul az úrnő végül csak köszönt ennek a mihaszna szolgának. Bírnám ezt egy kis szerepjáték erejéig. Szalmabálák, szoknya alatt semmi, egy úrilány. Tényleg túl korán van még!
-Nem a véletlen sok, csak maga is balszerencsés! – Muszáj volt ilyet mondanom. Mert belőlem a szavak önként másznak ki, beletenyerelve mások lelkébe, hogy aztán bámulhassam az állhatatosan gyűlölködő tekinteteket. Pont ezzel a nővel kell nekem ilyen beszélgetésbe elegyedni. Én lepődnék meg a legjobban, ha nem borulna ki. Aztán meglehet, hogy pont én vagyok reggelente labilis.
-Nem tudhatom, hogy miért rohant! Végül engem kapott, ez a lényeg! – És továbbra sem mutatkozik be a lelkemben élő, sétapálcás úriember. Továbbra is a morgós, favágó típust hozom, ami egyes helyzetekben remek, de a civilizált emberek sokszor nem tudják méltányolni. Elfordulva inkább a lóra koncentrálok. Ez máris könnyebben megy nekem, mint a nővel való beszélgetés. A hölgyekkel mindig is hadilábon álltam, főleg, ha szép is az illető. A férfiakkal könnyebb, őket lefejelhetem, ha nem tetszik valami. Bár az anyám szerint, ilyet csak a bennszülöttek tesznek és hihetetlen nagy szégyen, hogy egy férfi képtelen magát türtőztetni. Szégyenbe hoztam azzal az előzetessel, mintha ő lenne az anyacárné. Otthon az is! Ha nem akarna állandóan beleszólni mindenbe, még elviselhető is lenne a sznobizmusa. Figyelmem a ló lába felé terelődik, s épp csak meg tudom nézni, mielőtt levesz a lábamról. Borulok a trutyiba, de ez is a napi rutin része.
-Látja? Megint csak magára gondol! Ezt nem fog, meg azt nem fog! Hát jó, végül is maga itt a főnök! Akkor ne nyugodjon le, hergelje a lovat, amíg csak teheti! Jót akartam, de tudja mit? Teszek rá, hogy mit csinál! Szikra érzi a maga lelki állapotát és ez is közrejátszik abban, hogy eltaszítja! De mit számít a cseléd szava! – Durva vagyok, de nem hangos. Rideg és mély hangom hátborzongatóan kúszik a levegőben. Úgy utálom, de tényleg, egyszerűen ki nem állhatom a menstruáló nőket! Remélem, hogy az okozza ezt a hisztériát, mert ha nem, nagy gondok lesznek itt.  Talán mégis el kéne fogadnom azt a másik állást! Egy klinika vezetése, azért ennél a munkánál sokkal nagyra törőbb. De London, az a nyüves város örökké fogva tart.
-Sajnálom, oké? Nem kellett volna így beszélnem magával, de kora reggel van a maga hangulata meg olyan, mint egy hatalmas, fagyos gleccser! Nem kell kedvelnie, nem társalkodó nő vagyok, de nem is a kutyája! Ha valaki segítő kezet nyújt, azt illik elfogadni! – Bocsánatot kérek, de valahogy csak sikerül egy kis kioktatást is belevinnem a dologba. De tudom ilyenkor utálni magam, meg az őszinte lepcses szám. Ez a nő, mától tuti ki akar majd csinálni.
-Nincs antibiotikum érzékenysége, ugye? Por vagy injekció formában szeretné? A port maga is be tudja neki adni a takarmányába keverve, hátrány, hogy lassabban hat és nem mindig jut kellő mennyiség a szervezetébe. Olyan állat is van, aki meg sem eszi, az ételt, ha gyógyszer kerül bele. Az injekció kúra 6 napig tart, gyors és hatékony. Hátránya, hogy azt nekem kell beadnom. Válasszon kedvére, aztán el is kezdhetjük a kúrát. – Próbálom leporolni a rám ragadt koszt, egészen kicsi sikerrel, míg a nő válaszára várok. Én az injekcióra szavaznék, de ez az én nézetem, amit megtartok magamnak. Másnak ajánlanám, de ez a nő megint megvádolna azzal, hogy gyerekként, terhes nőként vagy ki tudja, miként kezelem. Pedig egész csinos lenne, ha nem lenne ilyen savanyú.
-Nem hiszem, hogy bárkinek köze lenne a dologhoz. Kivitte a lovat terepre, előfordul az ilyesmi. Véletlenül bekerült egy kis kavics a patafal alá, ez okozta. Kiszedtem, amit láthatóan rossz néven vett! Ha a gyógyszer hat, magától visszahúzódik pár nap alatt, ha nem, akkor sajnos kénytelen leszek kitisztítani. Így két hétbe is beletelik, mire rendbe jön.  –Mindenbe beavatom a nőt, hátha így kevésbé lát majd kontárnak. Mások rám szokták bízni a kezelést, úgy ahogy van, de már látom, hogy a főnökasszonynak ehhez is lesz egy két szava. Fogalmam sincs, hogy kéne szót értenem vele. Mivel vegyem rá, hogy kedveljen? Vagy inkább ne is gondoljak erre?

Kicsit hosszú lett, bocs!

Alisha & Maxwell

5 éve tudom már, hogy balszerencsés vagyok, ami a nőket illeti. Valamiért, soha sem jön össze semmi normális. Mostanra úgy látszik, hogy odáig alacsonyodtam, hogy már egy szimpla beszélgetést sem tudok lefolytatni egy kebles egyeddel anélkül, hogy ne pipulna be tőlem. Ez a nő, meg egyáltalán nem is figyel rám. Pillantok oldalra a személy felé, aki épp visszakérdez azt illetőleg, hogy miről is beszéltem. Átlátszó volnék, vagy néma? Egy hangtalan senki a hercegnő birodalmában. Néha ilyennek látom magam, de az a legszomorúbb, hogy olykor nagyon is szeretnék ilyen test nélküli szellem lenni. Könnyebb lenne, ha nem kéne az emberekkel kommunikálnom. Próbálok kedves lenni, de minden szavam, amire végül mégis figyel, olyan, mintha hergelné. Pedig nem áll szándékomban felcukkolni senkit sem. Elég bajom van nekem idegenek b@szogatása nélkül is. Pár perc alatt mehetnékem támad, szinte bizseregve könyörög a talpam, hogy húzzak innen.  Ha az állat nem lenne, már én sem lennék itt. De itt a ló és láthatólag szenved, így nekem is el kell viselnem a nő jeges viselkedését.  Végül mégsem bírom visszafogni magam, kifakadok, úgy, ahogy az felnőtt emberhez nem méltó.
-Nem kell kérnie, ezen túl el fogom kerülni, de tudja mit? Rúgjon ki nyugodtan, azzal csak szívességet tenne! Máshol minimum dupla ennyit keresnék, jobb körülmények között! – Muszáj az arcába vágnom, hogy nem ez a munka az egyetlen lehetőség az életemben. Nem egy csóró farmer vagyok, hanem egy diplomás állatorvos, aki egyébként elég jól áll anyagilag és elég zsíros örökségre is számíthat. Ettől nem fog kevésbé utálni és nekem sem lesz kevésbé kellemetlen a társasága, de jól esett kimutatni, hogy nem egy rabszolga vagyok, akit kidobhat, mint egy használt zsebkendőt.
- És még pár száz állatot én kezelek itt és Londonban. Szeretné, ha csak az emlékezetemre hagyatkoznék? Nem jobb biztosra menni? Tudja, én nem játszok mások életével, akkor sem, ha nem egy emberről van szó. De, ha nem akar közre működni, kikeresem az aktájából.  – Nem értem, hogy pontosan mi a fene baja van velem, de már nem is akarom. Kiábrándít ez a fajta viselkedés. Minek kell ok nélkül nekiesni másoknak?
-Az asszisztensemmel nincs az égvilágon semmi baj! Kicsit talán ügyetlen, de legalább van szíve! – Nem tudom, miért védem Zoyát. Nincs szüksége rá, mégis bosszant, hogy mindenki úgy kezeli, mint egy bajforrást.
-Egyébként pedig, ha továbbra is fenyegetni mer, egyszerűen elsétálok, maga meg csináljon, amit akar! Nem tűröm, még öntől sem, hogy így beszéljen velem!  - Kiborít ez a nő, és egy kicsit sem jó értelemben. Annyira lekezelő és úgy tesz, mintha ő lenne maga a cárnő. És én még bocsánatot kértem! Hülyeség volt! Át kell gondolnom még egyszer azt a másik állásajánlatot. Amíg a papírokat rendezi, szó nélkül hátat fordítok neki és kisétálok a karám területéről. Első gondolatom az, hogy fulladjon bele a nagy önimádatába, én ugyan vissza nem megyek. Aztán mire elérek a rendelőmig a lelkiismeretem rábeszél az ellenkezőjére. A ló nem tehet arról, hogy a gazdája valami miatt pikkel rám. A furcsa az, hogy legutóbb az istállómesterrel láttam beszélgetni, vele érdekes, könnyedén kijött.  De ezen már kár agyalni. A biztonság kedvéért átfutom a ló aktáját, majd magamhoz veszem a szükséges oltó anyagot. Jó negyed óra, húsz perccel később térek csak vissza az állathoz, hogy a szervezetébe juttassam a megfelelő gyógyszert.
-Kész! Lehetőleg ne terhelje, amíg rendbe nem jön, ha kérhetem! – Szűröm ki a fogaim közt, nem rejtve véka alá, hogy igazából, nem szívesen jöttem vissza ebbe a nő által bugyogtatott pokolba. Pedig olyan vonzó lehetne, ha csak egy kicsivel kedvesebb lenne.

Bocs a lassúságért.

Alisha & Maxwell

Se hangulatom, sem idegem nincs a hiszti hercegnőjéhez. Kínszenvedés vele egy térben megmaradni, ezért is fogadom meg magamban, hogy máskor elkerülöm, amennyire csak ez lehetséges. Elég gondom van a nőkkel, nem kell még egy ilyen primadonna a sorba. Annyira azért nem állunk közel egymáshoz, hogy el kelljen viselnem, hála az égnek.
-Én is ezt kérdezem magamtól! – Morgok egyszerűen a kérdésére. Hogy mit keresek itt? Mert a klinika Londonban nem tölti ki az összes időm. Mert kihívásokra vágyom, de Londonból egyelőre nem akarok elköltözni. Mert hazudok a húgomnak és önmagamnak is! Rá várok, az a marha nagy igazság! London az egyetlen olyan hely, ahol összefuthatok még vele. Ez tart vissza, de még magam előtt is tagadom. Pyper, évek óta minden csak róla szól! De vannak dolgok, amikre nem hatnak az észérvek. Az érzések ilyenek. Beszélnem kell vele, mert képtelen vagyok továbblépni. Az életemben ő még egy nagyon is nyitott fejezet, de csak vele tudom lezárni.
-Még jó, hogy engem az eszemért és nem a kinézetemért fizetnek! Azt meghagyom a rászorulóknak! A világ egy része, nem olyan felszínes, mint egyesek! – Fogalmam sincs, hogy mi a fene baja van velem a nőnek, de nem is érdekel. A hátam közepére sem kívánom ezt a házisárkányt. Ráadásul felszínes is. Kit érdekel, hogy nézek ki? Egész nap az állatokkal foglalkozom, ők nem bíráskodnak. Ráadásul a pácienseim gazdái sem mondtak még soha egy rossz szót sem. Ők tudják, hogy a munka, megviseli az embert, a kosz pedig a velejárója. De ezt magyarázza meg bárki egy ilyen elkényeztetett, nyivákoló nőegyednek. Lehetetlen! Meg sem próbálom, reménytelen eset ezt már tudom.  Minden esetre, jó volna tudni, hogy mi a frász gondja van velem. Mert a lovászokkal jól kijön, a diákokkal is. Vak azért nem vagyok, meg süket sem. Csak velem csinálja ezt az isten verte cirkuszt. Bár lenne egy kósza golyó a farzsebemben, most valamelyikünkkel végeznék, csak, hogy hamarabb szabaduljak.  De golyóm nincs, ez a nő meg ma reggel túl lett húzva, vagy mi. Folytatja a háborút, ezúttal az asszisztensemen élcelődve. A nők, rosszabbak a pokol összes ördögénél.
-Nem kell félni, Zoya az én felelősségem! Ha bármit elront, én kijavítom, még mielőtt baj történhetne, ez a dolgom! Nem lehet mindenki tökéletes, mint magácska! – A gúny erősen kivehető a hangomból. Sok jót nem gondolok erről a nőről jelenleg. Azt pedig, hogy másokról így beszél a jelenlétük nélkül, aljas dolognak tartom.  Csak ő tudhatja, hogy mi a búbánatos baja van, de nem kéne másokra kivetítenie. Én sem szapulom fennhangon az összes nőt, pedig megtehetném. Nem igazán bízom bennük az exem óta, ez a jéghercegnő meg csak megerősít abban, hogy rettenetes teremtmények. Amint lehet, gyors hátra arcot követően távozok. De arra már nem visz a lélek, hogy ne kezeljem a lovat, ezért teszek egy gyors utat a rendelő felé, majd a gyógyszerrel együtt térek vissza. Mielőtt megközelíthetném az állatot és makacs gazdáját, a földbe gyökerezik a lábam. Épp látótávolságon belül érek, mikor a kisasszony minden óva intésem ellenére, felpattan a lóra. Egy percre elönt a düh. Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Aztán a haragot az ijedtség váltja, el, mikor a ló, mint ahogy az várható is volt, leveti magáról. Bármennyire ellenszenves is a viselkedése, megáll bennem az ütő. Már indulnék, mikor feltápászkodik, így lassítok lépteimen. Rám se néz, mintha semmi sem történt volna, ezért ellátom a lovat, de aztán nem bírom tovább. Színészi vénámnak itt lőttek.
-Miért ilyen maga? – Lépek közelebb, tekintetemmel a fiatal nő arcát fürkészve. A fájdalom jelei egyértelműen megmutatkoznak rajta. Ha most itt hagynám, nem róhatná a szememre.
-Jöjjön! – Nyújtom felé mégis a kezem én idióta, aztán, ha még ez sem volna elég, egyszer csak, szó nélkül, gyengéden ölbe kapom és megindulok vele kifelé. Könnyű, akár egy tollpihe. Most bizonyára újabb szaftos pletykát indítottam el, de ez nem érdekel jelenleg. Nem bírnék többé a tükörbe nézni, ha komolyabb baja lenne, csak mert otthagytam.  Még csak nem is azért, mert a főnököm elvileg. Az kicsit sem érdekel, az ilyen főnök, csak bajt hoz a nyakamra. De egy nőt ilyen helyzetben cserbenhagyni, szemét dolog, még az én mércémmel is.
-Megengedi, hogy megvizsgáljam, vagy vigyem a kórházba? – Sok választási lehetőséget nem adok, vagy ez, vagy az. Egy ekkora esés után, valakinek meg kell vizsgálnia. Vicces, hogy lassan a dühöm is elpárolog, miközben várom, hogy merre tovább. A rendelőmbe vigyem, vagy Londonba?

Bocs a lassúságért.