Mr. McAvoy and Lisha ; I'm sorry!

Vendég

To; Mr. McAvoy

Amikor apa meghalt, úgy éreztem egyedül maradtam. Persze nem, mert ott volt Rusty, még is úgy érzem, néha tele van a hó cipőm az egésszel. Nincs, akivel megbeszéljem a gondjaimat. Mikor úgy kidobnám a fenébe az egész munkámat és elszöknék valahova. Imádom a bátyámat, de.. még se ugyan az.
Mikor már vagy az ezredik számlafutott át a kezemen, csak feladóan sóhajtva levágtam az asztalra, többi közé és inkább felkötöttem a hajam, kontyba, hogy ne zavarjon. Az iskolában csak elvétve találtam embereket, tanulókat, tanároknak. Mindenkinek mosolyogva köszöntem vissza és, próbáltam nem kimutatni, hogy menekülök. Milyen rossz már, hogy az iskolaigazgató menekül a munkája elől?
Amint kinyitottam az épület ajtaját és a levegő megcsapta az arcom, mintha minden frusztrációm elszállt volna.
A magassarkút talán lekellet volna, váltanom mielőtt elindulok az istállók felé. Most már késő bánat, valószínűleg ezt már semmilyen jó minőségű mosópor nem fogja kiszedni.
Mérgesen simítok végig a szoknyámon. Remek! Most még ez is. Nem elég, hogy annyira menekültem, hogy nem találtam időt arra, hogy átöltözzek, de most még lovagolni sem mehetek.
Ebben a szerelésben nem fogok felkeveredni a ló hátára, főleg, hogy a szoknyám valószínűleg a nyakamba csúszna.
Az istállókban a frissen gyűjtött széna illata kering, amitől mindig mosoly kerekedik az ajkaimra. Az összes szép emlék előtör, ahogy Rusty-val még kiskorunkban fogócskázunk az állatok között, ahogy apa ül a kerítésen és nézi a naplementét. Lassan kifújva a levegőt, érek el a lovamhoz, és az ajtónak támaszkodva nézem, ahogy ő néz engem.
Hogy lehet egy állat ennyire okos? Amint nyújtom felé a kezem, ő már ott áll és látom szemeiben, hogy aggódik. Mondhat bárki bármit, a lovak megérzik, hogy ha a gazdájuknak van problémája.
- Úgy hiányzik apa.. – nyöszörgöm neki, mire ő csak meglöki a kezem. Nem szereti, ha szomorú vagyok, vagy stresszes.
- Most nem, nem öltöztem át. Holnap haver, holnap kimegyünk egy nagy túrára.Úgy is még pihentetned kell a lábad. – megvakarom a füle mögötti érzékeny részt, amit annyira szeret és lépek kettőt és a következő, amire felfigyelek, hogy erősen ragaszkodik a hátsó felem a talajhoz és a cipőm sarka ottmaradt az istálló előtti deszkák résében.
- Nem hiszem el! – mordulok fel és legszívesebben úgy toporzékolnák, mint egy kislány. Kedvenc cipőmet most vágtam galyra!
Így hát, dúlva-fúlva elindultam vissza a ház felé, hogy lecseréljem az összekoszolódott ruhámat és a kukába vágjam a cipőmet. Mikor hirtelen nekimentem valakinek. Dehogy? Én mindig mindenre oda figyelek.
- Ne haragudjon. – kezdek bele a megszokott sablon szövegemben, mikor felnézek és meglátom ki is áll velem szemben.
- Mr. McAvoy. Ne haragudjon, nem láttam. Jól van? – aggódva mérem végig az előttem állót. Pelenkás korom óta itt dolgozik és eddig életemben, ha kétszer beszéltem vele, sokat mondok. Nem egy társasági ember. A kérdésemmel, nem a jelenlegi állapotára voltam csak kíváncsi, hanem, hogy vajon minden rendben van-e az állatokkal. Nála jobb embert nem ismerek, annyira szereti a lovakat, mintha a sajátjai lennének, természetesen vannak sajátjai, de a többihez is úgy viszonyul. Tisztelem őt. Nem csak azért, mert maga a jelleme megköveteli, hanem minden másért. Ő nem jön panaszkodni, hogy nincs ez, az amaz. Ő megoldja.

|words: Kezdők sosemennek :/ | szavak száma; 504 ?

Tárgy: Re: Mr. McAvoy and Lisha ; I'm sorry! Pént. Okt. 30, 2015 6:36 pm

Alisha & James

Gondosan ügyelve rá, hogy ne keltsek feltűnést a késő délutáni órákban elhagytam erdőszéli otthonom. Végig sétáltam fekete bőrcsizmámban a földúton. A nap melege kellemesen sütött arcomra. Combközépig érő fehér ingem lazán lógott rajtam, míg sötét mellényem óvott a hűvösebb levegőtől. Övemről egy nagy kulcskarika lógott lefelé, meg néhány olyan dísz, minek funkcióját csak én ismerem. Sosem hordtam egyenruhát, vagy olyasmit, melyet jobban elvisel az emberi szem egy farmon. Ezekben az órákban a kis nebulók még a karámokban gyakorolnak. Mások a vidéket járva élvezik a természet közelségét. Szeretem, ha fantom módjára úgy járok-kelek a birtokon, mintha csak egy kísértet lennék. Mégis, akár az enyém is lehetne. Otthonosan mozgok annak ellenére, hogy visszafogottan állok az árnyékban. Névtelenül őrzöm a lovakat. Valóságos őrangyalnak titulálnám személyem, ha éppenséggel lenne még egy lyuk odalent. De nem az van ott, hidd el nekem.
Visszakanyarodva a birtok szíve felé tett látogatásomra, valójában az istállóba igyekeztem. Menet közben elsétáltam a legelők mellett. Kiengedett, kócosnak kinéző fekete fürjeim néhánya arcomba lógott ugyan, de ez egy cseppet sem akadályozott meg abban, hogy szemügyre vegyem a legelésző, szaladgáló hátasokat. Elégedetten tisztáztam magamban; minden rendben van velük. Tovább haladtam az ösvényen, mígnem egy ismerős nyihogás ütötte meg fülemet. Bár házam kicsiny karámjában tartom kiöregedett, nyugdíjas napjait élő Bolygómat, a még mindig eleven Puzzle a többiek között kapott helyet. Hangjára megálltam a legelőt körbekerítő kerítés ajtajánál. Barna szemeim az ügetve közelítő jószágot vizslatták. Mindenféle szívbaj, avagy kötőfék nélkül engedtem ki, majd követésre intettem. Az elmúlt évek alatt sikerült rávegyem némi engedelmességre. Nem hiába, ha van kellő motiváció az ember és jószága bármit elvégez. Most ugyan nem hoztam magammal a gitáromat, ez nem akadályozta meg csikó lelkű barátomat a viháncolásban. Boldogan emelgette fejét, majd ügetett körbe, hogy jelemre visszaálljon mellém és elkísérjen a majdnem üresen kongó, szénától illatos és világos bokszokhoz. Megdicsérve paskoltam meg az andalúz nyakát. Megkerestem csomózott kötőfékét és a vezetőszárát, majdan rátéve és önnön nyakába kötve – nehogy rálépjen – tettem elé egy vödör almát. Elmajszolja addig, amíg nem vele foglalkozom. Egyesével végigjártam az összes bokszot. Ellenőriztem az almozást és rálestem a bent lévő lovakra is. Nézelődés közben megtaláltam a kötelemet. Szépen feltekerve, ahogy letettem múlt éjjel. Akkor esett meg, hogy az egyik fiatal megtáltosodott. Szabad akaratából úgy döntött ő inkább itt hagyja az istálló melegét és kiszalad a mezőre. Balszerencséjére, vagyis az itteniek szerencséjére épp erre jártam és meglasszóztam. Jaj, mintha csak valamiféle vadnyugati filmben lennénk. Kezembe vettem tulajdonomat és az övem hátuljára erősítettem; a helyére. Puzzle barátom jóízű, bő nyálas falatozása közben megragadtam a vasvillát és néhány gondatlanul félbehagyott citrom összekotrást magam rendeztem le. Ekkor esett meg, benne voltam a munkában, mikor egy fiatal női hangra lett figyelmes fülem. A tulajdonosáét pusztán azért ismerem, mert messziről szoktam figyelni a fiatal lovasokat és alkalmazottakat. Nosztalgikus állni a karám mellett, feltenni egyik lábamat a lécre és miközben almát – hát mi mást? – rágcsálsz nézed a messze mozgó embereket. Néhányuk tanul, másuk szorgoskodik, egyikük len pedig dirigál.
Kedves mosoly ült ki arcomra miként hallgattam a Tulajdonosasszony szavait. Épp jöttem ki vasvillával a kezemben az egyik ló mellől, mikor léptei olyannyira közel értek hozzám, hogy nekem jött. Gyors reflexeimnek köszönhetően – hála kalandos és szükségszerű életemnek – elkaptam szabad kezemmel piszkossá lett felsőjét, mielőtt eleshetett volna. Megvártam amíg lábaira állva visszanyeri egyensúlyát, majd elengedem.
- Semmi gond, Miss Bowman. Ám, legközelebb jobban figyeljen oda! Fel is nyársalhattam volna! – mondom teljesen nyugodtan, és visszaviszem a szerszámot a helyére. Ez volt az utolsó hanyag munka itt – A lovak jól vannak! – felek kérdésére menet közben. Kezembe veszek egy kenőcsöt és oda sétálok a főnökömhöz.
- Ezzel kenje be a barátja lábát. De, ne túl sokat! – nyújtom át a kis dobozt, miközben fejemmel Miss Bowman lova felé bökök. Azzal sarkon fordulok és megsimogatom saját hátasom nyakát. Belepillantva a vödörbe épp az utolsó kettőt majszolja. Azt hiszem most nemcsak szép fogai lesznek, de több nassolni valót az elkövetkezendő időkben már nem fog kapni. Magamban arra jutok, talán kimegyek vele a házamhoz, vagy a közeli mezőre, ahol nincsenek mások és végzünk egy kis csapatfejlesztést. Talajmunka, valamint ló és lovasa közötti kapcsolat megerősítése sosem árt. S lám, ez az ötlet végighasít egy másik elméletet is. Hát megfordulva pillantok ismét a nő felé.
- Van valamiféle óhaja? Vagy, inkább csatlakozna hozzánk? – érdeklődöm változatlanul nyugodt, és mély hangon.

〤 zene || 〤 701 || 〤 Ő és Én

Vendég

To; Mr. McAvoy

Az ember mindig úgy érzi, hogy teljesítenie kell. Ami jogos, mert, ha nem éreznéd úgy, akkor semminek nem éreznéd magad. De ma engem nem a teljesítmény vágy hajtott, hanem az, hogy már eleget tejesítettem. Akartam a lovamat, látni, érezni, kicsit vele lenni.
Amikor az ember a negyvenedik számlát veszi a kezébe és viszi fel a programban, már nem annyira élvezi a napi teendőket. Egyik számla a másik után, aztán jönnek a befektetők által felajánlott összegek leltározása. Sőt, még a mai napon ki akarom választani a mentorálltamat. Minden évben választok egy tanulót, akivel külön foglalkozom. Amit ebben az évben még nem csináltam meg. Nem a lustaság miatt, vagy a rengetegteendő havazott el. Egyszerűen meg akartam ismerni őket, az aktákat átolvasni. Hogy miért kell átolvasni az aktákat, mert szeretem tudni, ki honnan jött. Mivel visszaköltöztem a házunkba és a bátyám kevesebb időt tölt a ház részlegben, nekem annyi szabadidőm van, hogy leülök egy forró bögre kakaóval a kanapéra, betakarózom és a kandalló tüze melletti ropogásban olvasom őket.
Néha úgy látom magam, mint anya volt, leült ő is, és mindig papírok között matatott a kanapén a kandalló mellet, míg én őt csodáltam a játékaim közül. Tudtam, mindig, hogy fontos dolga van és jobb, ha nem zavarom. Most én ülök ott minden este, csak nincs mellettem egy kékszemű kislány, aki minden egyes részletemet beissza, majd elszalad a szobájába és utánozza az anyját.
Annyira, de annyira el tudok veszni az emlékekben, hogy azt se veszem észre, hogy az igazgatónői ruhámban flangálok az istállók között. Nem mintha nem lenne annyi ruhám, mint a szemét, de akkor is. Nem szabadna ennyire felelőtlennek lennem.
Szerencsére hamar megtaláltam a lelki békémet, ahogy Villám sétált, és próbálgatta a lábait, olyan volt nekem, mintha a saját gyerekemet látnám, ahogy kipróbálja milyen menni.
Olyan volt az egész nekem, mint egy szép álom, ő és én. Persze kapott tőlem enni és körül néztem, hogy esetleg kell-e neki valami, vagy megkapta-e a gyógyszer adagját, de szerencsére minden tiszta volt. Büszkeséggel tölt el, hogy minden olyan olajozottan működik az egész iskola területén, nem kell senkit felszólítani, hogy tartsa rendben a lova boxát, vagy a körmölje le a lovát. Mindenki ügyesen gondozza őket.
Már éppen kifelé tartottam, hogy valami meleg vacsorával meglepjem a kedves testvéremet, mikor nekimentem valakinek. Szerencsére erős kezek markolták meg az eleve kukába készülő felsőmet és nem győztem hálálkodni, még egy esést a fenekem nem bírt volna ki.
Annyira nem figyeltem, hogy nem vettem észre, hogy a kezében van egy eszköz, amiből elég véres balesetek is születhettek volna, ha nem gondos kezek markolják. Szerencsére a több évnyi tapasztalatnak, megúsztam egy mocskos felsővel az esetlenségemet.
- Ugyan, Mr. McAvoy, nem csak a lovakra gondoltam. Én magára is kíváncsi vagyok. Régen láttam. – nézek fel rá, mivel isten nem teremtett egy magas leányzónak, így képtelen vagyok mindenkire felnézni, hogy lássak belőle bármit is. Közben pedig figyelem a gondos kezeket, ahogy végzik a rutinjukat. Majd mikor ismét közelít, egy üvegcsével megdermedek. Nem a félelemtől, hanem, hogy vajon tényleg minden tud a farmról? Ő az a fickó, aki mindent megcsinál, de még senki sem látta. Jó, látni látjuk hébe-hóba, de beszélni csak olyan emberekkel szokott, akiket ismer. Vagyis, még nem láttam beszélgetni idegenekkel. A diákok is megtartják a két lépés távolságot és megadják a tiszteletet neki.
- Köszönöm, nagyon figyelmes. – veszem el tőle a kenőcsöt és csak egy pillantást vetek rá, hogy nehogy összekenjem magam. Megbízom benne, mert mindent tud a lovakról és nem adna olyat, amivel ártana Villámnak.
Mikor sarkon fordul, én is azon vagyok, hogy talán illő lenne távozni, de valahogy nem tudok moccanni és ez nem annak köszönhető, hogy a cipőmet érte a baleset, hanem inkább annak, hogy annyira meglepett Mr. McAvoy gesztusa, hogy lassan sírni támadna kedvem.
Aztán az ismerős hang ismét megtöri a csendet és hirtelen nem is tudom mit kérdezett.
- Parancsol? – kérdezek vissza, de az emlékek foszlányai között rátalálok arra a bizonyos kérdésre.
- Csatlakozni? Mármint hova? – összeráncolva a homlokomat nézek rá. Még soha nem kért meg, hogy csatlakozzak hozzá, még is olyan fantasztikus volt ez a gesztus, hogy csak haloványan biccentek, hogy most akár hova követném.

|words:

| szavak száma; 675 ?

[/quote]

Tárgy: Re: Mr. McAvoy and Lisha ; I'm sorry! Szomb. Okt. 31, 2015 1:03 pm

Alisha & James

Rengeteg szabadidőm van annak ellenére, hogy az ember úgy gondolná nekem van itt a legtöbb munkám, ha az állatokról vagy a birtok rendben létéről van szó. Normál esetben így is volna, ám a többi alkalmazott tudja mi a feladata. Nélkülem is elvégzik a teendőket. Arról nem is beszélve, az idejáró diákok is kiveszik részüket a munkából. Én úgy hiszem, csak gyakorlati úton lehet elsajátítani igazán mindazt, ami a lovas élethez kell. Ott kell állnod egy másik érző, lélegző lény mellett és amikor megismerkedsz vele, együtt dolgoztok, akkor sajátítasz el minden értékes tapasztalatot. De, ez csak az én véleményem. Hiszen, jó magam is így tanultam meg a legtöbb dolgot, amit most feltudok mutatni.
Felgyalogoltam házamtól az istállóig, hogy ellenőrizzek néhány dolgot. Mint kiderült, jól tettem. Néhány bokszot elég hanyagul takarítottak ki. Hát magam csináltam meg, míg bele nem botlottam a főnökömbe. Legalábbis az egyikbe. Épp idejében kaptam e, mielőtt elesett volna. Így esett, hogy beszélgetésbe elegyedtünk. Más esetben alig mondtam volna két mondatnál többet neki és már mentem is volna a dolgomra. Ehelyett, kicsit többet kellett koptatnom a számat. Olybá tűnhet, ez számomra bosszúságot okoz, ellenben az igazság egy kicsikét másabb. Egyáltalán nem bánom más emberi lények társaságát, még ha a lovakét vagy más állatokét jobban élvezem. Felelek a hogylét felöli érdeklődésre, majd ajkaim halvány mosolyra húzódnak, mikor azt is megemlíti Miss Bowman, én miként vagyok. Először nem felelek. Csupán kezébe adom a lova lábára szánt krémet és már sarkon is fordulok.
- Köszönöm kérdését, noha a helyzet változatlan. – adok végül valamiféle válasz szerűséget érdeklődésére. Miközben Puzzle lovammal vagyok elfoglalva egyik gondolatom átszeli a másikat. Végül ismét a fiatal nő felé fordulva kérdéseket szegezek irányába. Eleinte értetlenül néz vissza rám, majd visszakérdez. Tipikus nő. Azt hiszem, jó okkal nem volt még sosem kancám.
- Van valamiféle óhaja, amit még el kell intézni? – ismétlem meg első kérdésemet. Most itt vagyok, személyesen. Nyugodtan megmondhatja, ha van valamilyen teendő, netalántán egyéb, különleges kérése. Várok egy keveset, hogy végig gondolhassa. Amennyiben nincs más, elmondom a második felét is szavaimnak – Arra gondoltam, hogy javítom az összhangot Puzzle és köztem. Mit gondol, Ön és lova között szükség van-e erre, és ha igen, szeretnének-e csatlakozni mihozzánk? Persze, amennyiben saját taníttatása mellett maradna, megértem. – fejtem ki valamivel részletesebben a dolgot. Ugyan Villám még nem alkalmas arra, hogy ráüljenek, ez neki is jót fog tenni. Ugyanakkor, bár sokan nem csinálják, fontosnak tartom kapcsolat ápolását. Legyen bármilyen régi is az ismeretség. Ezen apróságok erősítik a köteléket, valamint új dolgokra ösztönzik a lovat. A dolog egyetlen hátulütője nem más, mint az emberek. Nem szeretnek mások tanácsai után menni, ha erről az életről van szó. Sokak meggyőződése, hogy maguk is elboldogulnak a helyzettel. Utána meg nagyokat pislognak, mikor önnön hátasuk jobban kedveli az őt etető kezet, mintsem azt, kivel együtt járja a vidéket. Mindenkinek megvannak a maga módszerei, ám tudni kell minden elterjedtben észrevenni a butaságot és csak a fontos, hasznos dolgokat alkalmazni. Sajnos, a legtöbben inkább a butaságot próbálják megtanítani a lónak. Több ilyen tanulót ismerek. Valamint máshonnan, talán még innen is, olyan embert, ki veréssel próbálja engedelmességre bírni felebarátját. Megvetendő és visszataszító egy dolog. De, az ő dolguk. Én nem szólok erről senkinek. Pedig, más nagyon sokat láttam ezen a birtokon. Inkább, késő esténként eljövök ide és magam segítek a jószágon, amennyire csak tehetem. Ez pedig… maradjon az én, és a lovak titka. Nem gyűlölködöm, mert nem vezet semmi jóra. Nyugodt vagyok, és ez mind hangomon, mind mozdulataimból és viselkedésemből is látszik. A lovakra is jó hatással van. Higgadtak maradnak ők is.
Mihelyt Puzzle befejezi az evést elveszem tőle a vödröt és elöblögetve a helyére teszem. Érzem magamon figyelő tekintetét, ahogy utánam fordulva lesi; kap-e még ilyen finomságot? Visszaérve hozzá megsimogatom pofáját, majd főnöknőm felé fordulva várom válaszát. Egy dolog biztos, Villámnak nem ártana némi mozgás.

〤 zene || 〤 625 || 〤 Ő és Én

Vendég

To; Mr. McAvoy

Mikor apa arra tanított, hogyan bánjak a lovammal, akkor mindig az volt bennem, hogy ő az enyém. Miért akarna beleszólni más? De rájöttem, hogy koránt sem elég az, hogy te tudod, az állat nem lehet másik. Vagy a vágy hogy birtoklod. Neki szűksége van a szeretetre az érzésre, hogy foglalkoznak vele. Nehezen tanultam meg, mert sose voltam jó az érzelmeim kifejezésében, de megtanultam, mert volt, aki megtanítson. Kölcsönösen tanítottuk egymást Szikrával.
Lehajtottam a fejem, és zavarban vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, mert a hiedelemmel ellentétben engem tényleg érdekel az ember. Mindenki egy beképzelt fruskának tart, de nem vagyok az. Azt hiszem.
- Ennek örülök, ha valami panasza lenne, vagy probléma akad, csak keressen meg. – egy mosoly kúszik az arcomra, ahogy elképzelem, hogy milyen lenne egy olyan beszélgetés, ami mióta itt tanítok nem fordult elő. Mindent egyedül old meg, én pedig kicsit hibásnak érzem magam, hogy sose keresem fel. Vagy érdeklődöm felőle. Pedig ő az egyik alappillére a farmnak.
De róla, mindig apa jut eszembe, hogy mennyire hiányzik. Bár jobb, hogy nem látta mi lett a házasságomból.
- Elnézést. – szégyelltem el magam, mert úgy tűnik tényleg sikerült ennyire elmerülnöm az emlékeim tengerében. Mindig hibásnak éreztem magam abban, hogy nem tudok folyamatosan figyelni az emberekre, de sajnos ez vagyok én, még mindig egy kislány.
- Nem, köszönöm, nincs szűkségem semmire. - forgattam meg a tégelyt a kezemben és a lovam felé pillantok, aki nem messze falatozott. Legalább az étvágya megmaradt. Nem szerettem fájdalmat okozni a lovamnak, de valószínűleg nem lesz kellemes érzés neki, mire bekenem a lábát vele.
- Tényleg? Mármint, nem szeretnék zavarni vagy valami. De örömmel csatlakozunk. – bólintok és jó kedvű mosoly szalad végig az arcomon, mert annyira jól esett ez a gesztus. Mostanában a saját tanítattás kissé elhúzódott és inkább az asztal mögé korlátozott, ami se nekem, se a lónak nem tesz jót.
Majd pillantásom végigszalad magamon és bosszúsan látom, hogy nem épp lovagló ruhában vagyok.
- Csak egy perc. – mutatom a kezemmel is, és azonnal elrohanok, hogy felvegyek valami kényelmeset. Ezért az első farmert és felsőbe bele kapaszkodva átöltöztem.
Annyira nem szoktam oda figyelni, hogy mit hordok a Ranchon, hogy most se figyeltem, hogy egyáltalán nem fordítva vettem-e fel a felsőmet. Csak a csizmám okozott kisebb fejfájást, mivel már kezd le jönni a talpa és már nehezen tudom magamra tuszkolni. Tényleg el kell, menjek bevásárolni, de ez a mázli csizmám, enélkül nem szeretek elmenni, lovagolni. Még ha valószínűleg nem is ülök fel a lóra.
Kicsit aggódva indultam vissza a boxhoz, ahol volt és végig simítva a pofáján néztem a szemeibe.
- Ígérem, ha fájni fog visszahozlak. – apró puszival pecsételtem meg az ígéretemet. Túlságosan is szeretem a lovaimat, és ez talán érezhető is. De ki ne tudna egy állatott ennyire szeretni? Ő minket jobban szeret, mint magát. Ha ideges vagyok, ő is ideges. Ha neki fáj, nekem is fáj. Ez az élet rendje. Az én életem rendje. Egyetlen férfi az életemben a bátyámon kívül Villám. Mivel a többi lovam kanca. Pedig már mondták, hogy jobb lenne, ha váltanék. Aztán inkább arra koncentráltam, hogy bekenjem a patáját, jobb lenne, ha mihamarabb meggyógyulna.
- Itt is vagyunk, sajnálom. Csak bekentem a patáját. – kísértem ki a lovamat, oda ahol Mr. McAvoy volt Puzzle-val. Kicsit feszengtem, mert nem szoktam meg, hogy bárhova is a társaságomat igényelje Ő.

|words:

| szavak száma;544 ?

Tárgy: Re: Mr. McAvoy and Lisha ; I'm sorry! Vas. Nov. 08, 2015 6:28 pm

Alisha & James

Vannak, akik olyan dolgokban hisznek, melyek egyszerre többek a hétköznapinál és mégis egyszerűek. Valamiféle felsőbbrendű dolog, mint a vallásban az, akihez imádkozunk. Többek között az indiánok is úgy gondolták, hogy a lovak nemes lényét teljes mértékben ama ritka képességgel született emberek értik meg, kiket egyszerűen suttogóként emlegetünk. Saját véleményem szerint ezen állatokkal való kommunikációnk és barátságunk nem ezen alapul. Nincs szükség különleges képességre, erőre, hogy megértsük őket. A dolgok ennél sokkal egyszerűbbek. Nyitott szemmel kell járnunk, figyelnünk az apró mozdulatokat és jeleket. És, ha képesek vagyunk nyitott szívvel járni, akkor tudni fogjuk, mit akarnak elmondani nekünk.
Velük ellentétben ma már nem vagyok egy szószátyár ember. Miss Bowman szavaira már nem feleltem. Csendesen követtem tekintetemmel mozdulatait, míg barna íriszeim nem szegeztem Villámra. Füleit hegyezve nézett vissza rám mihelyt elsietett gazdája. Biccentettem felé, majd sarkon fordulva megveregettem saját paripám felém eső vállát. Elindulva azon ajtó felé, melyen keresztül lépve ide érkeztem, egy kissé elgondolkoztam. Alig hagyhattam el az istállót egy másik ló közelített felénk. Egy nyolc körüli lány vezette a lábait levegőben tartó állatot, míg a mellettük haladó lovas önteltsége messziről virított. Oldalra lépve elálltam az útból, hogy a kétszerannyi idős tinédzser fruskának eggyel kevesebb okot adjak panaszra. Mindig is megvetettem azokat, akik fennhordva orrukat csak tárgyaknak kezelik eme jószágokat. Eszköz a pénzre és a hívnévre. Visszataszító! Míg én megállva vártam elhaladásukat a fekete kancával, addig tekintetem követte a kislány lelkesedését és a ló panaszát. Az apró gyermek tudta ki vagyok. Felismerte személyem, ami némiképp boldogsággal töltött el. Belőle egyszer még igazi lovas lesz. Ellenben a gazdag leányzóval, ki csak feljebb emelte méltóságosnak nem nevezhető fejét és adva a mindentudót előre sétált a folyosón. Csak sajnálni tudom őket. A kisebbet, amiért szolga módjára engedelmeskedik a nagyobbiknak. Őt pedig azért, amilyen lett. S a kanca, ki könyörgő pillantást vet rám. Nem érzi jól magát és legszívesebben megszabadulna lovasától. A kegyetlen bánásmódot senki sem szereti. Ezekért a csodálatos lényekért fáj a legjobban a szívem. Utánuk bámulva állok meredten, míg egy ismerős és gyengéd lökés nem ér felkaromon. Puzzle józanít ki gondolatvilágomból. Finoman simítok végig puha orrán, majd menetirányba állva indulok el ismét. Jobbnak vélem, ha nem várom meg az ifjú Miss Bowman-t. Határozott léptekkel sétálok végig az úton. Elkerülve a karámokat vissza házam tájéka felé. Mielőtt oda mennék teszek egy kis kerülőt. A nagy, vad virágos mezőre tévedünk barátommal. A térdig érő vegyes növények közt kimagaslik egy nagyobb kő. Már-már sziklának is nevezhetném. Levéve a kötőféket és a vezetőszárat lovamról elengedem, míg én magam felülve a rögtönzött kakasülőre szemmel tartom a láthatárt. Háttal az útnak, gyönyörködve eleven négylábúmban.
Mivel egyetlen szó nélkül jöttem el, meg nem várva, hát már nem is számítok a felbukkanására. Nem hallhattam szavait, melyeket visszaérkezése óta mondhatott. Ellenben azzal a két ifjú hölggyel és a gonosz fruskával. Már nem hallok mást, csak a természet közelségét és annak nyugtató erejét. Tán így lesz a legjobb.

〤 zene || 〤 474 || 〤 Ő és Én

Ajánlott tartalom