Alisha Bowman

Előtörténet

A szívem hevesen kalapál, a mellkasom egyenletesen süllyed, majd emelkedik. Az összes idegszálam ráállt, hogy mi lesz a lovammal. Tegnap óta fáj a lába, én pedig az óta a perc óta nem mozdulok mellőle, mióta ezt észrevettem. Hogy miért? Miért nem alszom, és miért nem dolgozom? Mert ő az enyém és senki másé. Ott én gondozom, én lovaglom. Lehet, hogy én vagyok az iskolaigazgató, de nem vetem meg a kétkezi munkát főleg nem, ha a lovamról van szó.
- Lisha..- áll előttem az orvos, én pedig nem tudok megszólalni. Ne, ne akarja nekem azt mondani, hogy vége. Itt fogok összetörni. Megrázom a fejem és a szemeimben könny gyűlik.
- Inkább ne mondj semmit. – kérem rá, mert nem vagyok felkészülve arra, hogy azt mondja, hogy vége. Az embernek annyi barátja lehet, amennyit nem szégyell, de! De lova, hű társa, az nehezebb dió, meg kell adni a kölcsönös bizalmat, meg kell szokni egymást. Nem úgy, mint az embereknél. Őt nem tudod felhívni, hogy menjetek el kávézni..Ő csak ott van és maga a jelenlétével megnyugtat.
- Semmi ilyet nem akartam, csak, hogy erős gyógyszerekre lesz szűksége, és pár napig nem szabad erőltetni. – lassan lép felém párat az állatorvos és én automatikusan hátrálni kezdek. Megkönnyebbülés, szinte hullámokban tör rám és érzem, hogy lassacskán minden görcsben álló idegszálam ellazul. Annyira felemelő érzés, hogy a lovamnak nincs komolyabb baja, hogy egyszerűen elrohanok, és ott hagyom az állatorvost.
- Rusty! –örömmel kiabálok a ház felé menet, hogy elmondjam neki a jó hírt. Az előző napi gyászomnak nyoma sem volt, csak mosoly és fesztelen jó kedv. Akár ötéves koromban, mikor megkaptam az első lovamat.
- Képzeld, semmi baja. Villám jól van! – robbanok be a házba, még az ajtót is elfelejtem becsukni, csak szaladok, mint egy félőrült, hogy megtaláljam a bátyámat.
- Mike azt mondta, csak valamibe belelépet, de a gyógyszerek és a pihenés rendbe hozza. – zihálva torpanok mega bátyám előtt, aki szinte fölém magasodva figyelte, hogy éppen kiköpni próbálom a tüdőmet, hogy elmondjam a jó hírt. Talán ennem is kellet volna valamit, vagy többet inni. Annyira lefoglalta ló, hogy egyszerűen a saját szükségleteimet elfelejtettem.
- Rám fér egy alapos tusolás, hajmosás, alvás, de, előtte azt hiszem ennem, kellene. – tapasztottam a kezeimet a hangosan tiltakozó gyomromra. Már kettő napja nem volt étel a számban. Tényleg ennyire elhamarkodottan tudok dönteni, hogy az egészségemet is kockára teszem? Igen, és talán ezért vagyok a legjobb a munkámban, mert a szívemet is beleadom. Még ha ez azzal is jár, hogy nem eszek.
Kicsit megszédülve kapaszkodom meg a legközelebbi bútorba és fejemhez kapva nézek a földre. Ez már nem játék.
- Ha kellek, a konyhában leszek! – motyogom magam elé, abban sem vagyok biztos, hogy ezt értette Rusty, de inkább magamnak szólt az egész, mint sem neki. Vészjelző megszólalt a testemben, én pedig az utolsó pillanatban lépek. Mielőtt késő lenne.