Egy gazdag család sarjaként láttam napvilágot Londonban, így nem volt kérdés már az első perctől fogva sem, hogy mindenből a legjobbat akarták nekem adni. Boldog, nagyon boldog gyermekkorom volt, egy ideig legalábbis. London belvárosában éltünk, édesapám orvosként, édesanyám tanárnőként dolgozott a házunkhoz közel. Voltak a környékből játszópajtásaim, a szobám tele volt babákkal, mindennel, amit csak szerettem volna, egészed addig, míg…
Egy nap anyám nem jött értem az iskolához. Angliában a gyerekek már öt éves koruktól fogva iskolába járnak, ugyanott tanultam, ahol anyukám tanárként dolgozott. Vártam rá az osztálytermemben, de ő nem jött…
Reggel apukám hozott az iskolába, mert anyának nem voltak órái csak később, így egész nap nem láttam őt. Egymagam ültem a teremben, és vártam egészen addig, míg kint sötét lett. Nem gondoltam semmire, az osztályterem végében játszottam a fiúk autóival, amikor édesapám lépett be az ajtón. Arcán mély szomorúság ült, és elmondta: „Kicsim, anya már az angyalokkal van.”
Sok mindenre nem emlékszem az elkövetkezendő évekből. Magántanuló lettem, mert nem beszéltem. Nem szóltam senkihez sem, míg apám az alkoholba fojtotta bánatát, szépen lassan herdálva el a család pénzét…
Néha elszöktem otthonról, néha csak elbújtam az alagsorban, elkövettem minden butaságot, amit egy hét éves gyerek megtehet. Egy olyan hétéves, akinek már nincsen mitől félnie. Aki tudja, hogy anyu többet nem jön haza. Aki tisztában van azzal, hogy apu már megint azt a büdös, barna löttyöt issza, és kiabál állandóan…
Egy lépcsőn ültem le két utcával arrébb, de senkinek sem tűntem fel, Londonban szakadt az eső – mint mindig. Tündéreken és meleg helyeken való merengésemből egy kocsis hangja szakított ki, aki hatalmas koromfekete lovakat hajtott egy díszhintó elé befogva. A férfit soha többet nem láttam, őszintén szólva annyira megijedtem tőle és a lovaitól, hogy egészen hazáig szaladtam. Ám őket elfeledni… Egyszerűen nem voltam képes.
Állandóan eszembe jutott a hatalmas barna szempár, és berontottam még aznap este apám irodájába. Ő éppen akkor ért haza, és részeg volt, bár nem annyira, amennyire általában szokott lenni. Nem vártam meg, hogy rám kiabáljon, helyette én kiabáltam neki, hogy lovagolni szeretnék, hogy meg szeretnék ezeket az állatokat simogatni, hogy mindent megadnék értük…
Pontosan úgy, ahogyan azt sem felejtem el, amikor apám belépett az osztályterembe, ez a pillanat is örökké a tudatomba égett. Két évig egyetlen szót sem szóltam, így még a whiskey mámorán keresztül is felfogta édesapám, hogy valami megváltozott.
A lovak számomra nem csak társakká, hanem életmentő övvé is váltak.  Apám hosszú álomból ébredt fel, már tizenhárom éve, hogy tiszta, nem ivott egyetlen kortyot sem. A közeli kórházban a munkáját visszaszerezte; úgy adtam neki értelmet én, úgy eszmélt rá arra, hogy van egy törődésre vágyó lánya, ahogyan én eszméltem rá arra, hogy a lovaglásnál nincsen csodálatosabb dolog. Nyolc éves koromban kaptam meg életem első lovát, egy csupaszív connemara pónit. Hosszú évekig volt ez a  drága deres kis kanca a legjobb tanárom és barátom egy személyben. Eltűrte az ügyetlenkedésemet, megtanított arra, hogy nem lehetek sosem eltelve a tudásommal, mert az sohasem elég. Mert mindig többet kell tudnom, sosem lehetek túl büszke magamra, mert akkor a következő alkalommal nem fogom tudni megcsinálni újra. Az Euro Ponyclub versenyein indultunk, haladva egyre feljebb és feljebb. Kipróbálhattam magam már ennyire fiatalon a díjlovaglásban, a díjugratásban, még a militaryban is alapszinten. Ugyan nem voltak az árkok és a rönkök nagyok, én tudom, hogy kemény volt. Aki látott már ilyet, az tudja, hogy mennyire kemény, és láthatja, hogy a lovaglás mire neveli az embert. Tiszteletre, türelemre, kitartásra. Nem vagyok képes szavakba önteni azt, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban.
Tizenkét éves koromban kaptam meg második lovamat, miután az én szeretett, aranyos lovacskám egy éjjel kólika miatt életét vesztette. Hiába volt ő „csak” egy állat, halála majdnem annyira megviselt, mint édesanyámé. Azonban tudtam, hogy nem adhatom fel, hogy miért csináltam, és fogom csinálni tovább. Édesapám bástyaként állt mellettem mindenben, mind érzelmileg, mint anyagilag. Igazából olyan volt, mintha egy pár év kiesett volna az életemből. Mintha ott sem lett volna. Pont olyan némán veszett el, mint ahogyan eltelt.
Második lovam egy hannoveri kanca volt, aki merőben különbözött a kis „egyszerű” pónimtól. Fire rászolgált nevére, nem is egyféleképp. Számomra mindig is ő marad a leggyönyörűbb sárga ló az egész világon: négy láb kesely, hóka, gyönyörű, ragyogó, kicsit rezes hatású szőr… Talán keveset mondtam: a legszebb kancának vallom őt a mai napig. És az egyik leghisztisebbnek is.
Korábbi sikereim eltűnni látszottak, alig volt olyan edzés, amikor ne végeztem volna a homokban. Többször javasoltra az edzőm is, hogy engedjem el, hogy hagyjam édesapámnak eladni, és vegyünk másik lovat, de nem akartam feladni. Ugyan a lóvétel alkalmával Fire nagyon nyugodtan viselkedett – mint később kiderült – ez nem volt véletlen. Előző gazdái a ló megtekintését megelőző napokon bőven kielégítették mozgásigényét, így nem igazán azzal foglalkozott, hogy mit kell csinálnia, ő csak azt várta, hogy mikor lesz vége.
Továbbra is a Ponyclub versenyrendszer keretein belül maradva igyekeztem jól teljesíteni a korábban megnyert versenyszámokban, de ez nem igazán volt egyszerű feladat. A minősítéseim már megvoltak, így nem kellett azon aggódnom, hogy egy rossz díjlovas program miatt nem indulhatok díjugratásban, de ennek ellenére bántott a tény, hogy Fire-rel képtelen voltam az első hat közé kerülni díjlovaglásban. Igazából annak örülhettem, hogyha nem ugrott ki a négyszögből… Lovam tehetsége a díjugratásra korlátozódott, ám az egy méter alatti akadályokat nem igazán szerette… Sok ugróló van, amelyik nem tiszteli a kis akadályt, és Fire közülük való volt.
Felismerve a tényt, hogy a Ponyclub versenyrendszerében nem igazán van számára kellően nagy akadály, a hivatalos díjugrató versenyek felé vettük az irányt. Ugyan továbbra is mindenki le akart beszélni erről a lóról, továbbra sem akartam feladni. Pedig Fire nem volt kedves. Nem volt bújós, aranyos lovacska, aki tűrte az órahosszas babusgatást. Ő csak ugrani szeretett, de azt nagyon.
Mivel egy kezdő lovasnak díjugratásban először stílus számokkal kell megbirkóznia, így pár év küzdelem után tényleg beláttam, hogy ez a ló tényleg nem nekem való. Szerettem annyira, hogy búcsút tudtam neki mondani; és hála az edzőmnek, sikerült egy olyan gazdát találni neki, aki kellő tapasztalatokkal rendelkezett, és vihette a kisasszonyt hibaidős versenyszámokra, sokkal magasabb akadályokon.
A Fire-rel való küzdelem miatt elvesztettem annak a lehetőségét, hogy gyerek korosztályban eredményes lehessek, így ifistaként egy sokkal erősebb mezőnnyel kellett farkasszemet néznem. Tudom, hogy a lovam nélkül sohasem sikerült volna. Tizennégy évesen váltam a kissé robosztus Mister gazdájává. Mister sötétpej holsteini herélt volt, akivel az első edzéstől kezdve nagyon könnyen szót értettünk. Két évi kitartásom azért nem volt hiába: ülésem sokkal stabilabb lett, megtanultam a legváratlanabbra is felkészülni. Fire után Mistert lovagolni egy könnyed álom volt, így pár hónap után visszakerülhettem azok közé a lovasok közé, akiket a versenyszám végén visszahívnak a pályára, azaz újra sikerült az első hat között végeznem, ami csodálatos dolog volt, a lehető legcsodálatosabb.
Mister bátor volt, bárhonnan elvállalt bármilyen ugrást, így – edzőm javaslatára – egy időre elfordultam a díjugratástól. Természetesen nem teljesen.
A military felé vettük az irányt, így a három napos versenyeken a díjugratás mellett a díjlovas tudásunkról is számot kellett adnunk, nem beszélve a cross-country pályáról. Én… Csak imádtam. Első nap egy military versenyen a lovasnak bizonyítania kell, hogy képes lovát a díjnégyszög keretei között ellovagolni; míg ezzel ellentétben második nap azt kell megmutatnia, hogy lova erős, okos, bátor. A corss pályán vizes árkoktól a benkeken át a rönkökig megtalálható minden. Hatalmas akadályok nagy, nyílt, esetleg erdeős terepen, mindez természetesen időre. Harmadik nap pedig ezek után kell, hogy legyen a lóban annyi erő, hogy teljesíteni tudja a díjugrató pályát. Hogy képes legyen a fix akadályok után a könnyen leeső rudakkal felszerelt akadályokon is jól teljesíteni.
Az, aki nem látott még cross pályát, el sem tudja képzelni, hogy az milyen. Az egyik legveszélyesebb dolog, ami a lovakkal kapcsolatban létezik, nagyon szigorú előírások vonatkoznak mindenre. Azonban ezeket betartva az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Az adrenalin ott száguldozik az ereidben, miközben a lovad teljes sebességgel robog egy olyan akadály felé, aminek nem látja a túloldalát, ami mögött lehet egy több méteres mélybeugrástól elkezdve akármi.
Mistert erre a sportra találták ki, tizenhét évesen, még a középiskola utolsó évében sikerült minősülnünk a korosztályos Európa Bajnokságra. Életem egyik legboldogabb emléke volt részt venni ezen, ugyanakkor a legszomorúbb is.
Nekünk voltak a legjobb esélyeink a nyerésre, egyedül egy német párostól volt némi félnivalónk. A díjlovas programunk annyira jól sikerült, hogy már ekkor szinte biztos volt a győzelmünk. Mister erőssége inkább az ugratásban állt, mi pedig a verseny legrettegettebb, legtöbb pontveszteséggel járó részét könnyedén, sikeresen vettük. Második nap, a cross pálya gyönyörűen sikerült, egészen a célvonal előtti kanyarig. Már túl voltunk az összes erőkifejtést igénylő akadályon, már semmi sem maradt hátra azon kívül, hogy könnyű vágtában beérjünk a célba.
Előző este eső esett, így a fű a reggeli órákban még nedvesen csillogott a napfényben. Hiába volt a patkóba csavarozott patkósarkaknak, az utolsó, egyszerű kanyarban valami nem sikerült. Mister félre lépett, vagy meglátott valamit… Fogalmam sincsen. Lovam megcsúszott a füvön, de a sebesség miatt nem tudta magát korrigálni időben, saját maga alá fordult az egyik első lába. Mister oldalról csapódott a földnek, de valami csoda folytán nem fordult át egész testével esés közben. Ha megteszi, én már nem élnék. Így, hogy csak az oldalára esett, egész „könnyen” megúsztam. Jobb lábam lovam oldala alatt maradt, így a fájdalmamat egy agyrázkódással fűszerezve elég hamar elájultam.
Egy kórházban ébredtem fel, és megint egy olyan pillanat következett, ami örök élmény marad számomra: édesapám arckifejezése. Elég volt ránéznem, és tudtam.
Mister eltörte a lábát esés közben, így az állatorvos elaltatta. Sírni akartam, de nem ment. Mérges voltam magamra, elvégre én okoztam ezt az egészet, én vittem a nedves fűre versenyezni. Nem tudtam tőle elköszönni, így magamra maradtam, harmadjára veszítve el valaki nagyon fontosat.
A ló súlyától és a földnek való csapódás erejétől sípcsontom eltört, keresztszalagaim elszakadtak.  A felépülés fél éves tortúra volt, így nyár elején, az középiskola végeztével örülhettem annak, hogy egyáltalán képes voltam sántítás nélkül járni, ás újra lóra ülhettem.
Nem adtam fel továbbra sem, így jelentkeztem, és felvételt nyertem a Rodeó Akadémiára, ahol azóta is tanulok.
Tudtam, hogy soha többet nem szeretnék a cross pálya közelébe sem menni, így a díjugratás mellett tettem le a voksomat. Az első év miatt jóval kevesebb időm maradt a lovaglásra, így nem versenyeztem – bár a sportorvos sem adott volna rá még engedélyt. Mister halála után fél évvel, a régi, az Akadémia előtti edzőm ajánlott egy lovat, amiről azt mondta, hogy nekem találták ki. Kíváncsian vártam, hogy egy hétvégén kijussak hozzá a farmjára, és nem kis meglepetésként ért az a bizonyos ló.
Szépen izmolt, magas, csődör módra kecses, három éves csikó rohangált a karámban. Már első ránézésre ismerős volt, bár akkor még fogalmam sem volt, hogy honnan. Megállt előttem a karámlécnél fújtatva a pirospej csődör, akinek a szőre pontosan azzal a kicsit rezes árnyalattal ragyogott a napfényben, mint egykor Fire-é.
- Igen, jól gondolod. Ő Fire első csikója – szólt a régi edzőm, miközben mellém lépett. Annyira sok időt töltöttünk együtt régen, hogy azonnal tudta, mire gondolok.
- De régen nem tudtam kezelni az anyját… Nemhogy őt! – mutattam rá a bakolva vágtató energiabombára.
- Pont ez az, Liz. Régen nem tudtad, de most már fogod tudni. Ő lehet álmaid ugrólova, a választott szakágad leendő legendája. Csak addig még… Van vele egy kis munka – nevette el magát, miközben a nyers csikó ugrándozását figyelte.
A pirospej csődörcsikó, Lovag, az elmúlt két évben rengeteg munkát adott nekem, ahogyan rengeteg élményt is. Harmadikként végzett a négy éves lovak versenyén, ahol a többi csikón harminc-negyven éves lovastapasztalattal rendelkező lovasok ültek. A „nagyok”. És hogy mit hoz majd az ötéves lovak versenye? Nem tudom, de már várom nagyon…