Lassan 5 óra van, délután. Ásítva, kicsit kimerülten, de még azért stabilan két lábon állok meg az egyik karám mellett. Ráteszem a fából készült kerítés tetejére a kezemben lévő naplót és melléhelyezem a tollam. Körülnézek, hogy közeledik-e már a kis tanoncom, de egyelőre nemhogy őt, senkit nem látok a környéken. Odaballagok a hozzám egészen közeleső villanyoszlophoz és felkapcsolom a pálya körüli fényszórókat, hiszen hamarosan sötétedik. Azonban nekem itt kell lennem és Elizabethnek is.
Szűk két hónap múlva nagyszabású versenyt rendeznek Írországban, ahol ennek a lánynak ott kell lennie és szalaggal kell visszajönnie. Na ezért vagyunk itt most. Van másik 3 tehetséges tanítványom, akik mindenképp neveznek majd a versenyre, de mindannyiuknak külön-külön tartom az órákat, hogy jobban tudjak figyelni rájuk, jobban haladjunk.
Szóval felnyomtam maxra a fényszórókat, majd visszaballagtam a füzetkémhez, amit fel is lapoztam a következő héznél, hogy beírkálhassam miket kell majd feltétlenül elintéznem.
Közben egyszer-egyszer az órámra pillantottam vagy körbenéztem, hogy érkezik-e már a lányka. Tudja jól, hogy nem szeretem a késést. Elvárom, hogy pontos időben, felszerelt lóval érkezzen. Nincs idő a lazsálásra, időhúzásra, dolgoznunk kell, ha nyerni akar.

Sok minden mondható el rólam, de az, hogy késsek... Szinte sohasem. Általában bele tudom kalkulálni mindent az időmbe még mások hülyeségét is. Sőt mi több, a legtöbbször óraműpontossággal sikerül befutnom valahová. Esetleg várok negyed órát... De hogy késsek! Én aztán soha!
Soha, mi?
Kissé kétségbeesetten pillantok a fali órára, amely pontosan ötöt mutat. Már a pályán kellene lennem... Kobakom becsatolatlanul, kissé elcsúszva lóg a fejemen, kesztyűmet a fogaim közé szorítva igyekszem szorosabbra húzni a hevedert. Lovam, a gyönyörű pej csődör, Lovag; nem éppen nevéhez méltóan viselkedik. Hátrasandít, majd füleit lesunyva veszi tudomásul, hogy minden próbálkozása ellenére is sikerült felnyergelnem őt. Lovag az egyik legtehetségesebb öt éves ló, de - korából adódóan is - a jólneveltségén még van mit javítani.
Bosszúsan nézek rá, majd szinte hallom, ahogyan kiröhög. Persze, tudom, hogy nem tesz ilyet, és hogy jelenleg vérig van sértve, amiért elhoztam a legelőről a többi ló mellől, de nem érdekel. Tudom, hogy amint kiérünk a pályára és meglátja az akadályokat, egészen másképpen fog hozzáállni az edzéshez. Nem úgy, hogy "hagyjál békén, mert kirúglak a boxból". Sokkal inkább a "kérlek, ne szórakozzunk ilyen pici akadályokon tovább, mikor én át tudom ugrani azt a nagyot is!" - típusú lesz a viselkedése.
És a francba. Hülyeségeken gondolkozok ahelyett, hogy sietnék. Nem mintha lehettem volna ennél gyorsabb. Fél órával hamarabb jöttem, mint kellett volna, de drága lóállatom talált valahol egy pocsolyát a legelőn és varacskosdisznót játszott szerintem egész délelőtt. Senki sem akarja tudni, hogy hogyan nézett ki... És koszos lóval edzésre menni... Én ilyet nem csinálok. Akkor inkább kések pár percet.

Kivezetem az istállóból, majd pillanatok alatt felszállok és már élénk lépésre ösztökélve haladunk a pálya felé. Közben valaki felkapcsolja a reflektorokat, így láthatóvá válik számomra, hogy az a valaki a valószínűleg eléggé mérges Rusty Bowman. Damn it!
- Jó estét! - köszönök már messziről, miközben lépés közben húzok még egyet a hevederen. Hiába, Lovag, ez nem jött össze. Menet közben már nem tudod felszívni magadat, hogy ne tudjam szorosabbra húzni. Kobakomat becsatolom, kesztyűmet - amit időközben a zsebembe dugtam - felhúzom, pulóverem zipzárját felrántom. - Elnézést a késésért - szólok bocsánatkérően, miközben leléptetek a pályára.
Nem igazán ismerem még Rustyt, nem olyan régen vett csak át engem. Ez az első olyan edzésünk, hogy rajtunk kívül üres legyen a pálya, így már kíváncsian várom, hogy mi lesz a vége. Én készen állok, és a lovam is, nagyon remélem, hogy tényleg olyan jó edzőre találunk benne, mint ahogyan hírlik róla.
- Bemelegítsek önállóan? - kérdezem, mivel... Igazából nem tudom. Régen mindig ez volt a szokás: én melegítettem, míg az edzőm a fejében lévő egy-két plusz akadályt pakolta ki, vagy állított a magasságokon. Valószínűleg csendben kellene maradnom, és megvárnom, hogy ő mondja meg, mit tegyek... Nem rossz ötlet. - szól a kaján kis hang a fejemben, és már megint utálom, hogy igazam van.

~Fenébe! Holnap jönnek megnézni Leonardo-t?! ~ bosszúsan csukom be a naptáramat inkább, mielőtt megpillantok még valamit, amit nem kellett volna elfelejtenem. Na meg persze van egy olyan érzésem, hogy már elmúlt 5 óra.
Rápillantva az órámra egy nagy sóhajjal beletörődök, hogy a diákom késik. Hátat fordítok a pályának és nekidőlök a magas fakerítésnek. Kezemet összefűzöm, egyik lábamat felrakom a keresztfára és a fénynél összegyűlt rovarokra vadászó denevéreket lesem, közben elmélyedek a gondolataimban.
Szerencsére nem kell sokáig a stresszes napokon gondolkodnom sokáig, mert a csendet lóléptek zaja töri meg. Ez Elizabeth szerencséje is, mert ha megváratnak morcos leszek, azt pedig egyik diákom sem akarhatja igazán.
-Jó estét, Elizabeth! - köszönök vissza komoly hangon, de mivel csak pár percet váratott, valószínűleg hamar elszáll majd a komolyságom. Először gondoltam, hogy valamit még hozzáteszek a köszönéshez, figyelmeztetve rá, hogy nem tetszik nekem a késése, de aztán visszafogom magam. Ez az első különóránk és egyébként biztos vagyok benne, hogy tudja. Ha magától nem is jött rá, elterjedt már a hírem az akadémián.
-Állj csak meg! - szólok rá, mielőtt beléptetne a pályára. Feltűnt, hogy a kantáron valami nem stimmel, így hát odamentem, hogy megnézzem közelebbről. -Ó, csak nem zablát váltottál?! - kérdem és elmosolyodva rápillantok. -Szerintem is jobb lesz ez Lovagnak. - megpaskoltam a ló nyakát, majd hátrébb léptem, hogy helyet adjak, hogy besétálhassanak a pályára.
-Természetesen! - válaszolok a kérdésére, majd kinyitom újra a füzetem, gyorsan belefirkantok valamit - fene, hogy mindig ezer dolog cikázik a fejemben - aztán én is utánuk megyek az ugrópályára, ahol már fel van állítva jó pár akadály, csak a méretet kell állítani rajta.
-Használd a cavalettit is, közben pedig mondd el, mit és mekkora akadályokat ugrottál utoljára. - kérem meg, hiszen utoljára, amikor találkoztam vele, akkor több csoportban dolgoztak a gyerkőceim, sok emberre kellett figyelnem, fogalmam sincs, hogy pont ő miket teljesített és miket nem. Na persze van tippem, de mondja csak ő. Mostantól úgyis sokat fogunk kettesben találkozni itt, legközelebb már nem kell ezt megkérdeznem.
Amíg ő bemelegít és válaszol vagy esetleg felteszi kérdéseit, ha vannak neki, addig én az akadályokhoz lépkedek és beállítom őket a helyes magasságra. Na persze még nem arra a szintre, amit Lovag maximum meg tud ugrani, hanem egyelőre jóval lejjebb, mert szép lassan fogjuk felépíteni az edzéseinket és nem egyből ugrunk a mély vízbe. Az senkinek sem jó.
Két kis "x", egy kis meredek és egy nagyobb meredek, amiket egyelőre átméreteztem. A többi marad későbbre, van időnk.
-Ha úgy érzed készen vagytok... -felpillantok rá és mással folytatom, mert némi hibát vélek felfedezni - Bal kéz átmozgat, engedje lejjebb a fejét. Kicsit dőlj hátrébb. - adom a tanácsokat, majd folytatom, amit eredetileg elkezdtem. - Szóval, hogyha készen álltok, akkor először bal kézen, ügetésben menj rá a zöld, majd a kék kis "x"-re. - kezemmel mutatom is melyikek azok. A többi mondjuk nincs is feltéve vagy túl magas, szóval gondolhatja melyik kettőre gondolok, de azért mutatom. Na meg az a kettő van egy íven. Félreállok az útból és kíváncsian figyelem lovast és lovát.