Hogyishivják tanár bá órája eléggé, hogy is mondjam...unalmas. Majd bealszom rajta, tökre nem izgat az egész ceremónia. Fogtam magam és amíg az úr magyarázott én már ott sem voltam. Táskástól, mindenestűl. Szótlanul elmerengve haladtam a boxok mellett, végig simítva ujjaimat az ajtaikon, majd kint a karámoknál megálltam és felültem a korlátra. Onnan figyeltem a paripákat. Szabadok, gyönyörűek. Én is szabad akarok lenni. Darren mindig piszkál a tanitással. Tanulni kell. De ha egyszer nem köt le, akkor mi van? Az már senkit sem érdekel, nem igaz? Én itt teljesen jól érzem magam. Itt kint a lovakkal. Mintha megértenénk egymást. Mintha egymás lelkébe látnánk bele. Furcsa. De magamtól képtelen vagyok egy használható vagy legalább értelmes feltevést kieszelni. Azon gondolkoztam, hogyha most megállnék, akkor minden olyan lenne mint régen. Valójában menni akarok, haladni előre, és nem csak az úton, a többiek mögött. Hanem az életben is. Sokszor volt már gyökeres változás az életemben, de ez nem olyasvalami, amihez könnyen hozzá tud szokni az ember. Most mégis úgy érzem, hogy tökmindegy merre sodor a sors.
James McAvoy
Csatlakozott :
2015. Oct. 25.
Életkor :
50
Hozzászólások száma :
47
Hobbi :
gitározás
Tartózkodási hely :
valahol a ranch-on
Humor :
talán még csurran-cseppen
Tárgy: Re: James - Matt Vas. Dec. 20, 2015 7:04 pm
Matt & James
Azt hiszem előző munkaadóm hamar hozzászokott az egyszerű farmélettől gyökeresen eltérő öltözködésemhez. Ezen szokásomon pedig senki ember fiáért nem voltam hajlandó változtatni. A mostaniak lenpedig már eleve így ismertek meg. Annyi joguk sincs megszabni a kötelező, elvárt, biztonságosnak ítélt munkaruha viseletét, mint a Bowman testvérek apjának valaha is volt. Ma is remekelt az öreg. Kiengedett hajam egyenesen omlott vállamra. Megjelenésem feketébe öltöztetett testemen kívül félig kigombolt fehér ingem és nagy karimás, fácántollas kalapom ékesítette. Mindkét csuklómon bőrből font karkötők díszelegtek, melyek egyes darabját saját kezűleg készítettem, míg másokat azon kedves kis nebulóktól kaptam, akik kisiskolásként koptatják a padokat napközben. Nyakamban, egy hosszú ezüstláncon lógott felsőm alá ágaskodó lovat ábrázoló medálom. Füleimbe ezúttal semmit sem tettem, ám így is tudom, külsőm éppen olyan szokatlanul megszokott, mint mindig. Már-már az volna természetellene a farmert viselnék, inget és cowboy kalapot. Már csak azért is mert a szőrén, valamint az angol lovaglás híve vagyok. A western sosem volt stílusom, hona rengetegszer kellett eme jegyekben megjelennem. Az évek alatt igyekeztem a lehető legszélesebbre tárni tudásomat. Sosem tudhatjuk mikor akad egy másik szakterületre szükség. Ami azt illeti, nekem elég sokszor volt lehetőségem rájuk támaszkodni. A kora délutáni órákban, miközben ment a tanulók lovas oktatása én a karámok melletti úton sétáltam végig. Csizmás lépteim földút adta moraját elnyomta a lágy szél, mely belekapott hajvégeimbe, megmozgatta a fűszálakat és a dolgozó lovak sörényét. Egy szürke kanca díjugrató edzése mellett haladtam el. Épp csak rájuk pillantottam szemem sarkából, ezzel elkapva a pillanatot, mikor a ló hirtelen fékezett le az akadály előtt. Felém fordította csuka fejét, füleit hegyezte, míg az oktató nem tudta eldönteni az alig 15 éves lány, vagy a ló hibája volt mindaz, ami az előbb történt. Bevallom, az enyém. Én tereltem el figyelmét az arab telivérnek, mikor megpillantotta az ismerős alakot. Tovább álltam. Újabb karám, újabb oktató és lovas. Végül elértem oda, ahol nemrégiben befejeződött egy csoportoktatás. A négy patás állat munka utáni rövid pihenőjét töltötte szabadon, míg lovasaik odébb álltak némi szomjoltóért. Az egyetlen dolog, ami nem illett ebbe a képbe, az egy másik szakirányon tanuló diák volt. A fiú a korláton ülve figyelte a játszadozó barátokat. Már majdnem elmentem mögötte, de akkor egy kilencven fokos fordulattal és egy karlendítéssel már a karámkerítés felső lécén volt alkarom. Feltettem egyik lábamat az alsó lécre, másik kezemmel megigazítottam nagy karimás kalapom egy biccentés erejéig. - Boldogtalan vagy, Kölyök. Mi bánt? – kezdeményezek egy beszélgetést komoly, barátságos mesélő hangon. Mintha csak egy mesekönyv narrátora lennék. De nem vagyok. Egyenesen előre meredek és a viháncoló ifjakat figyelem.
Tárgy: Re: James - Matt Hétf. Márc. 07, 2016 10:05 am
Utálok várakozni, utálok ölbe tett kézzel várni és várni, valamire, ami talán soha nem jön el. Én cselekvő típus vagyok, szeretek mindennek elébe menni, nem megvárni a lehetőséget, hanem megkeresni, megteremteni azt. Ez az egészséges hozzáállás. És tényleg nincs semmi eget rengető elfoglaltságom mostanában…vagyis a mai napon nem volt. Persze aztán ki tudja, hogy pontosan meddig fogom bírni, vagy hogy mikor lesz még alkalom arra, hogy próbára tegyük a cérna vastagságát, de azt hiszem, hogy ma hálásabbnak kellene lennem az egyedül töltött időért, mintsem sötét fellegekkel cakkozott jövőt álmodjak magamnak. Persze azért nagyon örülök annak, hogy megértenek. Az események az utóbbi hetekben szélsebes fordulatot vettek. Legalább is az egyik aspektusát tekintve az itt tartózkodásomnak, mindenképp. Nem mintha nem élvezném mindezt. De még mennyire, hogy élvezem! Meglepett a férfi érkezése... az arcomra ki is ül mindez, ahogy rápillantottam. Hogy mi bánt? Egy ideig őt figyeltem, aztán a karámban folyó dolgokra összpontosítottam. Csak bólintottam, mosollyal az arcomon, mert habár eddig is élénknek tartottam, így kissé más megvilágításba kerültek a dolgok és egy cseppet sem bántam ezt a fajta változást… - Ellógtam az elméleti hülyeségeket. - kezdtem ezzel, majd elmosolyodtam. - A lovak jobban érdekelnek. - rápillantottam. - Amúgy Matt vagyok. Pearsonék unokaöccse... - folytattam, majd a kezemet nyújtottam felé. Hátha ő is megörvendeztet nevével. Olykor szeretek Darren idegeire menni. Mókás!
Kezdőlap
Tárgy: James - Matt 
Azt hiszem előző munkaadóm hamar hozzászokott az egyszerű farmélettől gyökeresen eltérő öltözködésemhez. Ezen szokásomon pedig senki ember fiáért nem voltam hajlandó változtatni. A mostaniak lenpedig már eleve így ismertek meg. Annyi joguk sincs megszabni a kötelező, elvárt, biztonságosnak ítélt munkaruha viseletét, mint a Bowman testvérek apjának valaha is volt. Ma is remekelt az öreg. Kiengedett hajam egyenesen omlott vállamra. Megjelenésem feketébe öltöztetett testemen kívül félig kigombolt fehér ingem és nagy karimás, fácántollas kalapom ékesítette. Mindkét csuklómon bőrből font karkötők díszelegtek, melyek egyes darabját saját kezűleg készítettem, míg másokat azon kedves kis nebulóktól kaptam, akik kisiskolásként koptatják a padokat napközben. Nyakamban, egy hosszú ezüstláncon lógott felsőm alá ágaskodó lovat ábrázoló medálom. Füleimbe ezúttal semmit sem tettem, ám így is tudom, külsőm éppen olyan szokatlanul megszokott, mint mindig. Már-már az volna természetellene a farmert viselnék, inget és cowboy kalapot. Már csak azért is mert a szőrén, valamint az angol lovaglás híve vagyok. A western sosem volt stílusom, hona rengetegszer kellett eme jegyekben megjelennem. Az évek alatt igyekeztem a lehető legszélesebbre tárni tudásomat. Sosem tudhatjuk mikor akad egy másik szakterületre szükség. Ami azt illeti, nekem elég sokszor volt lehetőségem rájuk támaszkodni. A kora délutáni órákban, miközben ment a tanulók lovas oktatása én a karámok melletti úton sétáltam végig. Csizmás lépteim földút adta moraját elnyomta a lágy szél, mely belekapott hajvégeimbe, megmozgatta a fűszálakat és a dolgozó lovak sörényét. Egy szürke kanca díjugrató edzése mellett haladtam el. Épp csak rájuk pillantottam szemem sarkából, ezzel elkapva a pillanatot, mikor a ló hirtelen fékezett le az akadály előtt. Felém fordította csuka fejét, füleit hegyezte, míg az oktató nem tudta eldönteni az alig 15 éves lány, vagy a ló hibája volt mindaz, ami az előbb történt. Bevallom, az enyém. Én tereltem el figyelmét az arab telivérnek, mikor megpillantotta az ismerős alakot. Tovább álltam. Újabb karám, újabb oktató és lovas. Végül elértem oda, ahol nemrégiben befejeződött egy csoportoktatás. A négy patás állat munka utáni rövid pihenőjét töltötte szabadon, míg lovasaik odébb álltak némi szomjoltóért. Az egyetlen dolog, ami nem illett ebbe a képbe, az egy másik szakirányon tanuló diák volt. A fiú a korláton ülve figyelte a játszadozó barátokat. Már majdnem elmentem mögötte, de akkor egy kilencven fokos fordulattal és egy karlendítéssel már a karámkerítés felső lécén volt alkarom. Feltettem egyik lábamat az alsó lécre, másik kezemmel megigazítottam nagy karimás kalapom egy biccentés erejéig.
