Hosszú ideje már, hogy itt élek és dolgozok a birtokon. Az évek alatt több zegzugot megismertem és néhány olyan fortélyt is, melyet mások éppen oly’ módon sajátíthatnak el, mint jómagam. Idővel. Bár, igyekszem a legkevesebb vizet zavarva szellemként járni-kelni, és minimális kapcsolatot létesíteni az emberekkel, azért figyelmem nem kerüli el a tény, miszerint különböző becenevekkel illetnek kicsik és nagyok egyaránt. Az egyik, amit gyakran meg is mosolygok, az igen egyszerű és mégis sokat mondó. Öreg. Tulajdonképpen én vagyok a legidősebb ezen a ranch-on, és a legrégebb óta itt dolgozó is. Noha, könnyedén megcáfolhatnám koromat származásomnak köszönhetően. Gyakorta megesik, hogy a keleti származásúakon kevésbé látszik meg az idő múlása. Azt hiszem, velem is ugyan ez a helyzet. Mint mindenhol, itt is akadnak egyen-ketten, akik rosszakaróak és szörnyen bosszantóak tudnak lenni. Fennköltségük hozzám is elér, ám minden apró-cseprő negatív kilengés ellenére én kiváltképp jól érzem magam itt. Nem hagynám el a birtokot, amíg a Bowman testvérek együtt nem döntenek így. Hiába is, olyan sok kaland és vándorlás után, végül, ez lett az otthonom.
Lovak és egyéb állatok felé különösen érdeklődő figyelmem nem kerülte el egy appaloosa kanca. Szomorú párát ritkán látogatja gazdája. Az ifjú leány szabadidejét erősen befolyásolják középiskolai tanulmányai és szülei erős keze. Így, kapva az alkalmon, magam fordítottam egy kicsivel több időt a vemhes kancára. Karácsonyra várjuk az új jövevényt. Szegény mama, egész nap a bokszában kell álljon. Lassan már egy újabb hete. Szeretet hiányának csökkentése, és lelki világának érdekében a késő délutáni órákban, amikor nem kell tartani a sok nebulótól és a ranch többi dolgozója sem zavarja nyugalmunkat, kötőfékét kezembe véve egy kis sétára vittem anyucit. Az estéhez közeledve, de még jóval vacsora előtt, értünk vissza az istállóba. Az alacsony termetű szépség lassú léptekkel követett, fejét velem egyvonalban tartva. Az épület másik végében az egyik oktató állt, lovának bokszánál. Daemon hamar észrevette jöttünket, míg a kanca rájuk sem hederített. Bekísértem bekészített helyére. Hangos csattanással zárult be az ajtó, éppen akkor, mikor Mr. Pearson befejezte kérdését. Kiengedett hajam egyenesen omlott vállamra. Megjelenésem feketébe öltöztetett testemen kívül félig kigombolt fehér ingem és nagy karimás, fácántollas kalapom ékesítette. Mindkét csuklómon bőrből font karkötők díszelegtek, míg nyakamban, egy hosszú ezüstláncon lógott felsőm alá ágaskodó lovat ábrázoló medálom. Füleimbe ezúttal semmit sem tettem, ám így is tudom, külsőm éppen olyan szokatlanul megszokott, mint mindig. A lehető legfurcsábban válogatom meg ruhaneműmet, a többi itt tartózkodóval ellentétben. A szavakra arcom rezzenéstelenül komoly marad, némiképp még barátságtalan is. Noha, ez utóbbi nem áll szándékomban.
- Éppen olyan, mint mindig, Mr. Pearson. – felelem nyugodt, némileg szigorú hangon. Talán éppen azért, mert jobb szeretek magázódni, legyen szó bárkiről, aki tíz éves kor feletti életkorban van. A kicsiket tegezem le egyedül. Ők, gyermeki kíváncsiságuk és nagyratartásuk mellé megérdemlik. Annak fejében, hogy nekik is Mr. McAvoy maradok. Hozzászoktam ehhez a formaisághoz. Egyfajta jelkép és jelentés. Nem hagyható figyelmen kívül a háttértartalom. Miként az sem, ha lovad kedvedbe akar járni, így megtesz mindent, még ha fájdalmak is gyötrik. Láss a szívébe, kicsi lovas.
Nem folytatom a kezdeményezett beszélgetést. Ugyanakkor még sem tanúsítok komoly ellenállást. Miközben végigmérem a nemes jószágot elindulok, hogy visszavigyem a kismama kötőfékét a helyére.

〤 zene || 〤 515 || 〤 Ő és Én