Cassidy Metcalfe Hopkinson

Előtörténet

Reggel fél nyolc van, már indulásra készen állva pakolok be a kocsiba, ám egy csomag még hiányzik. Vissza megyek hát a házba meg nézni, hogy fel kelt e már az álom szuszék, de nem is tudom, hogy miért lep meg az, hogy nem. Már egy fél órája szóltam neki, de ezek szerint hatástalanul. Elkezdem szólongatni és beszélni neki, de ebből ha a felét is hallja. -Milo, az istenért, kelj már fel! Tudod jól, hogy vagy fel tápászkodsz magadtól, vagy rá segítek és azt nem fogod élvezni. - morgom neki, de amint látom még ez is hidegen hagyja. Nem igaz, hogy vele már korán reggel is szenvedni kell. Időt és erőt spórolna mind kettőnk részéről, ha hallgatna is rám és végre neki kezdene a készülődésnek. Aztán nagy nehezen végre neki indul az utolsó figyelmeztetésemnek hála. Nem kapkodja el magát, mint aki fejben itt sincs. Egy óra mire elkészül ez a gyerek. Neki támaszkodom a falnak és karba tett karokkal merülök én is gondolataimba, míg várakozom.
Na és, hogy hogy is lettem pont én a nevelőtisztje? Na ez egy igen jó kérdés. Főleg ha a múltamra tekintünk. Nem szeretek mindenkit bele avatni, mert utána jönnek azok, az idióta kérdések, hogy akkor én mit is keresek itt?
Igazából minden az öcsém halála után kezdődött. Lehettem vagy 15, mikor meg történt. És a legszebb az egész dologban, hogy pont a szülinapomon. Eddig sem voltam egy minta gyerek, de ezek után elhagytam magam és én is a drogok világában kötöttem ki. Rosszabbnál rosszabb társaságokba keveredtem. Nem érdekelt semmi sem. Csak egy cél lebegett a szemem előtt. Hogy végre elbánjak azzal a mocsokkal aki miatt elvesztettem azt az egy szem testvéremet. Fűtött a bosszú vágy és bármire képes voltam. Egyszer nem valami tiszta állapotomba össze is akasztottam vele a bajszom, de én jobb formában voltam, mint az ellenfelem. Felülkerekedtem rajta és ész nélkül mentem neki. A haverjaim fogtak vissza, hogy azért még se nyírjam ki, mert ezzel semmi jót nem érnék el. Szerencsére nem lett semmi következménye ennek, hisz nem jelentettek fel. Már csak azért sem, mert az illető szégyellte, hogy pont én voltam az aki ezt tette vele. Mindig is nagy volt a szája és azt hangoztatta, hogy ő a jobb, az okosabb és az erősebb és hátra kötött kézzel simán elbánik velem.
Ám a drogok és a pia, na meg a rongálások miatt már nem egyszer kerültem bajba. 17 voltam mikor választás elé állítottak, hogy vagy kapok egy véglegesen utolsó esélyt és leállok, vagy még egy probléma és irány a sitt. Viszont nem akartam ennél nagyobb szégyent hozni a családomra ezért éltem ezzel az utolsó lehetőséges dologgal. Szépen lassan sikerült le jönnöm a szerekről és piáról, úgy hogy még egyszer sem tettem be a lábam az elvonóra. Hülyeségnek és idő pazarlásnak tartottam az egészet. Meg próbáltam másfelé terelni a figyelmemet és egy bájos lánynak a segítségével szépen lassan megszűnni látszódtak problémáim.
Emmának hívták és box edzésen futottunk össze. Látta rajtam, hogy nem vagyok rendben így mindig oda jött hozzám, hogy felajánlja a segítségét. Én ezt mindig vissza utasítottam, hisz egyedül akartam meg birkózni a démonaimmal. Nem akartam mást terhelni ezzel, főleg nem egy idegent. Viszont azért ő sem adta fel egy könnyen és ott volt nekem. Ha kellet, ha nem. Mire észre vettem, már bele lopta magát a szívembe. Új drogom lett és minden egyenesbe jött. Ott hagytam a régi bandámat, hogy még csak véletlenül se húzzanak vissza és az utolsó másfél évre össze szedtem magam az iskolában is. Új életet kezdtem és igyekeztem a jó úton maradni. Eleinte még unalmasnak tartottam az egészet, hisz új volt ez nekem és sok minden hiányzott a megszokott dolgok közül. De át lendültem a kezdeti nehézségeken és most itt vagyok ezzel a majommal.Őt kaptam meg második kliensem ként, hisz hátha én szót értek vele. Tény és való, hogy olyan mint én 10 évvel ezelőtt, de ez kicsit fura is. Mondjuk annyi könnyedség van, hogy a gondolat menete sem más. Így nem nehéz kibabrálni vele. Azt viszont nem tudom, hogy csak két percre sikerült elbambulnom, vagy Milo van lajhár üzem módban. Az órára pillantva már ideje lenne elindulni.- Kész vagy már? Indulnunk kell az istenért, hogy tudsz minden reggel órákig tartó készülődésbe feledkezni, nem hiszem el! Komolyan nem tudnál csak egy kicsit belehúzni? Mint valami lajhár...- morgom ahogy meg állok az ajtajában. Épp cipőt köt. Akkor még van esélyünk időben elindulni. Ez azért örömteli hír. Már nem is nagyon figyelem mit mond, csak felkapom a kocsi kulcsot és már ülök is befelé a járműbe. Meglepetésemre már nem soká repül is be mellé. El se hiszem, hogy ezt is megéltük. A cigivel nincs túl sok bajom, hisz néha én is rá-rá gyújtok, de azért vezetés közben nem a kedvencem. De, hogy neki is legyen legalább egy kis öröme nem említem meg.