Nyálkás érintés, kiráz a hideg is. Egyszerűen nem szeretem annyira az esőt, és erre megvan az okom is. Igaz annak a történetnek jó vége lett, de egy kivételes nap is volt. Fortuna azóta az én lovam, és minden időmet mellette tölteném, de nem azért járok lovas iskolába, hogy antiszociális hajlamom legyen, hanem, hogy fejlődjek a társas kapcsolatokban, és az egyik legjobb lovas oktató, vagy ki tudja, mi legyen belőlem. Így elhagyva a második x-et sem vagyok az a céltudatos ember, aki ismeri a jövője titkát. Szeretem, ha a sors meglepetésekkel övezi az utamat. Ha rátértem a jó ösvényre, azt érezni fogom úgyis, de addig itt van nekem a legjobb barátom, és az iskola, amit be kell fejeznem. Anyám végre nincs a közelben, és leszokott arról is, hogy heti rendszerességgel felhívjon. Elég a havi egy alkalom, és én sem fulladozom annyit a puszta hangjától is. Nem vagyunk a legjobb viszonyban, de úgy érzem ez nagyobb részben az ő hibája, amiért minden áron a saját álmait próbálta rajtam keresztül elérni. Ha eljön az idő, akkor egyszer minden sérelmemet a szemébe fogom mondani, de ez a nap még nem jött el. Ma egyszerűen csak lógok magammal. Milyen jó program ez szombat délutánra, nemde? London a szokottnál is mostohább a lakóival, ha a két napja szüntelenül zuhogó esőt nézzük. Az utcákon már bokáig érő víz van, és az autók is nehezebben bírnak közlekedni. A ballonkabátomat jobban összehúzom magamon, és a kék és lila színben pompázó esernyőmet a fejem fölé tartva sietek egy melegebb helyre, mondjuk az egyik könyvesboltba a Baker street sarkán. Mindenhol emberek. Az élet sohasem áll meg ebben a városban, amíg létezik a turizmus fogalma. Az idegenek lélegzetelállítónak találják a ködös, és rejtélyes cityt a szigetország közepén. Jó, ez földrajzilag annyira nem helyes, de senkinek nem kell tudnia, hogy az nem az erősségem. A kedvenc íróm könyvéért igyekszem. Olivia Taylor az egyik legjobb lovas terapeuta a világon, és igen tájékozott is a témában. Alig várom, hogy ma este elnyúlhassak az ágyamon, és beleolvashassak a legújabb bestsellerbe. A fekete velúr bokacsizmám is átázott már, de kitartóan igyekszem a végső célom felé. Egy ostoba barom éppen akkor tapos bele a gázba, amikor a fékre kellene taposnia, és meg se áll. Mi az, amit észreveszek? A tekintetem nem bírom levenni a fekete szőrgombolyagról, aki kis tappancsait félve szedi a pocsolyákban, de akkor a vadállat nem ügyelve a környezetére áthajt rajta. Az idő kereke megáll, és lelassul minden. A szemem ott azt a pontot nézi, ahol a kismacska volt az előbb még, és megpróbált átkelni az úttesten. A szívem összeszorul.
- Te seggfej. – kiabálok utána, de senki nem figyel rám. Elejtem az esernyőmet, és nem kímélve az izomzatomat rohanok át a másik oldalra. A cica egyik lába kifordult, és esetlenül, nyivákol. Nem értem az ilyen embereket. Lehajolok, és felkapom a karjaimba. A kabátomat szétnyitom, és az eső elől védve bugyolálom be. Ijedten tekintek körbe. A hajam már csuromvizes, és én is eláztam, de ez a legkevesebb. Senkit nem érdekel, hogy mi történt. Szívtelen, és rideg világ ez. Lenézek a kis gombszemekre, melyek segélykérően néznek vissza rám. Nem hagyhatom itt. Szorosan ölelem magamhoz, és ügyelek arra, hogy ne törjem össze. London közepén vagyok, és fogalmam sincs, hogy ilyenkor hol találhatok állatorvost. Az agyam megállás nélkül zakatol, aztán eszembe jut valami. Maxwell Grant, a Ranch állatorvosa. Hétvége van, és talán itt van bent a városban az állatklinikán. Három metróállomás innen. Nem is gondolkodom, hanem rohanok az első aluljáró felé. Közben állandó kapcsolatban vagyok a cicával.
- Nem lesz semmi gond. – halványan elmosolyodom, és a jegypénztárt elkerülve sietek, hogy elérjem a bent álló szerelvényt. Éppen, hogy leülök, máris zárulnak az ajtók, és elindulunk. Többen megbámulnak, de a legkevésbé izgat. A koromfekete macska fejét vakargatom, és a lábát nézem. Nagyon csúnyán néz ki, és természetellenesen kiáll. Nem merek hozzányúlni, nehogy fájdalmat okozzak neki. A második megállót hagyjuk el, és készülődöm a leszálláshoz, amikor egy nő jön oda hozzám.
- Maga modell, kislány? – érdeklődik őszintén, de a legkevésbé érdekel.
- Nem. – állok is fel, és a következő állomáson ki is szállok. Egy kis fáziskéséssel beugrik, hogy merre kell mennem. Az idő még rosszabbra fordul, és a hideg szél a hajamba kap. Dideregve futok a bejáratig. A kis vörös kereszt, és az állatok képei mellett haladok el. A váróban már nincsen senki. A nyitvatartási időt nem is néztem.
- Hölgyem már nem fogad a doktor úr senkit. Zárunk. – jön oda a fiatal recepciós, de én hajthatatlan vagyok.
- Nézze meg, szóljon neki. Nem hagyhatja így. Eltört a lába, nézze meg.. – erősködöm, és a rendelő ajtaja felé tekintek.
- Sajnálom, de nem segíthetek. – megsemmisülten nézek a nőre, aztán feléled bennem a düh.
- Ha magát ütnék el, akkor is ezt mondaná az orvos helyében? Bocsánat, de már nem fogadunk betegeket? – emelem meg a hangomat, és kikerülve a nőt rontok be a rendelőbe.
- Lássa el. – nyitom szét a kabátomat és a kis cica onnan kukucskál ki, én pedig csuromvizesen állok az állatorvos előtt.

Lottie & Maxwell

Egyik borzalmas nap követte a másikat az elmúlt két hétben, de végre összeszedtem magam. Megborotválkoztam, kitakarítottam a lakást és még munkába is járok már a második napja. Fásultabb vagyok, mint általában, de javul a közérzetem is minden nappal. Az állatoknak hála, nincs sok időm a Pyperrel való találkozáson gondolkodni, ami nem is baj. Eleget járt a fejemben az alkoholos éjszakákon. Továbblépés lett az új jelszavam. Mindig csak lassan, csak egy lépéssel távolabb a múlttól. Néha úgy érzem, hogy ez teljesen egyszerű dolog, főleg ennyi idő elteltével. Aztán rádöbbenek, hogy nem az. Valami visszatart, úgy, ahogy valami Londonhoz is szögez már egy ideje. Az érzés az, vagy valami más, még nem jöttem rá, csak érzem valahol mélyen a visszatartó erő jelenlétét. Még két páciens van hátra, aztán mehetek a Ranchra, vagy haza. Az utóbbi lehetőség, annyira nem vonz. A húgom biztos elment bulizni, ami azt jelenti, hogy egyedül lennék szexivel és a gondolataimmal. Mindkettő idegesítő tud lenni. Beülök valahová hazafelé menet. Egy gyors kínai, vagy pizza jól esne, talán iszom is valamit. Nem kéne azt sem, viszont segít ellazulni. Utolsó előtti páciensem az asztalra kerül, és onnan pislog rám. Jó tenyér méretű, gyulladt szemű vadászgörényről van szó. Széltében majdnem nagyobb, mint hosszában, ami arra enged következtetni, hogy megint egy állatimádó gazdiról van szó, aki egyáltalán nem ért a kedvencéhez. Csendesen, csak gondolati szinten morogva látom el a kis jövevényt, majd egy szent beszéd és pár brossúra kíséretében engedem vissza a gazdájához. A nagy sajnálkozás és hálálkodás miatt tudom, hogy ezen túl, maximálisan figyelmes lesz a fiatal srác. Felismerem azokat, akik csak tudatlanságból okoznak galibát és azokat is, akik érdektelenségből. Utóbbiak ritkán fordulnak meg nálam. Annyi gerinc sincs bennük, hogy legalább elhozzák idáig a beteg állatokat. És végre az utolsó kerül sorra, aztán záróra. Már úgyis az éhhalál fenyeget. Lemosok egy-két eszközt, majd megkezdem az állítólag frissen vásárolt mexikói axolotl vizsgálatát. Mindig feldob, ha nem egy hétköznapi kedvencet kell ellátnom. Nincs gondom a kutyákkal, macskákkal, hörcsögökkel és lovakkal, de felpezsdítenek a ritkaságok. A kis vizikutyának az égadta világon semmi baja. Makk egészséges, ami gazdi nyelven annyit jelent, hogy jó vásár volt. Pár perc elteltével magamra is maradok, hogy köpenyem szögre akasztva, dúskálhassak a szabad időben. Miközben kigombolom egykor hófehéren felvett védőöltözetem, magamban azon viaskodok, hogy mit vacsorázzak végül. Kintről hangos szóváltás szivárog be, de mielőtt megnézhetném, hogy mi a probléma, kivágódik az ajtó és egy csinos, fiatal nő ront be rajta. Szétrántja a kabátját és az agyam hirtelen olyasmire áll rá, amiből persze semmi sem lesz. Nem egy felnőtt filmben vagyunk, pedig izgalmas lett volna. De csak egy kis zilált macska és valami sokkal vonzóbb kerül a szemem elé. Tudja ez a nő, hogy csurom víz és izgatóan tapad rá a felső? Egy kis csodálkozásba ékelődött csodálattal tekintek rá, majd a kisállat után nyúlok.
-Semmi baj, elmehetsz, majd én bezárok! – Szólok oda a beviharzó asszisztensnek. Ma elég nagy a forgalom, legalábbis jó ideje nem vágták ki az ajtóm a nők ilyen gyorsan egymás után.
-Mi történt? Elütötte? – Sürgök, forgok, kezemben a kis áldozattal, mígnem egy adag altatót juttatok az állat szervezetébe, mitől hamarosan elpilled.
-Egy kis altató, mert láthatóan, csúnyán kifordult a lába és valószínűleg egy helyen el is tört. Röntgenezni kell, de az csak akkor sikerülhet, ha nincs eszméleténél. – Komolyan avatom be a nőt cselekedeteim miértjébe, majd a megfelelő helyre téve az élő egérfogót, turkálni kezdek a szekrényekben.
-Tessék, törölközzön meg! Sajnálom, de túl figyelemfelkeltő így! – Átadok egy hófehér, tiszta törölközőt, de közben ismét sikerül tovább néznem a kelleténél, ezért is kérek bocsánatot. Az állatra kell most koncentrálnom, nem a nőre, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik.
-Találkoztunk már valahol? – Vetem oda a kérdést, de közben már az eszközök kipakolására figyelek, és persze előhalászok még egy törölközőt, a kis betegnek.
-Ha gondolja, a folyosó végén van a mellék helység! – Esélyt adok arra, hogy rendbe tegye magát, amíg én lezavarom a háromperces röntgent, minek során kiderül, hogy tényleges törésről van szó. Szerencsére egyszerű eset, műtétre nem szorul rá. Elég, ha helyre teszem, majd szakszerű, sínes rögzítéssel stabilizálom a végtagot. Szerencsére az ilyen egyszerű törésnek számít, ami akár magától is összeforr egy rövid idő alatt. Nem is késlekedem, hisz a kis adag altató hatása csupán tíz perc-negyed óra közé tehető. Nincs sok időm, mielőtt felkel és megpróbál kiszabadulni a fájdalmas kezelés alól.
-Kész is vagyunk! Minden rendben lesz, de ma éjszakára bent tartom a biztonság kedvéért. Jó helye lesz itt, holnap pedig, akár haza is viheti. – Ezzel eldőlt a ma éjjeli programom. Maradok bent, rendelek némi kaját és a pihenő helységben megnézek pár régi, ócska filmet. De a piálás nagy részéről le kell mondanom. Áthelyezem a megfigyelőbe, némi friss víz kíséretében a fekete szőrgombócot, pontot téve így a mai nap végére.
-Hívjak magának egy taxit, vagy más terve van? – Ismét a nőre tekintek. Átfut rajtam, hogy felajánlom, ha akar, itt maradhat éjszakára az állat mellett, de ezzel a lehetőséggel még csak egyetlen egyszer élt egy gazdi, méghozzá egy 12 éves fiú.

Bocs a lassúságért!

Nem szerepelt a terveim között, hogy rárontok dr. Grantre, de aztán mégis sikerült, mert a nagyszájú asszisztense vitába szállt velem. Miért olyan nehéz megérteni, hogy az életmentés nincs rendelési időhöz kötve? Nem figyelek arra, hogy a kinézetem nem éppen a megfelelő kategóriába esik bele. A velem szemben álló férfi köt le igazán. Hollófekete haj, kék szemek. Ha most mondanom kéne valamit, akkor biztosan összegabalyodnék, és valami hülyeség lenne a vége, ezért csendben maradok, és megvárom, hogy milyen ítéletet hoz végül az állatorvos. Az asszisztens lesz hazaküldve, és nekem jár a plusz pont.
- Elütötték a szemem előtt. Egy őrült autós nem figyelt oda, amikor a cica lelépett, és simán átgázolt a lábán. Mégsem hagyhattam ott. – azúrkék íriszeimet a férfira emelem, aki máris kezelésbe veszi a védtelen állatot, és egy kis altatóval könnyíti meg a további vizsgálatokat. Egy időben jómagam is szerettem volna állatorvos lenni, de ez az álom csak addig tartott, amíg meg nem néztem egy komolyabb beavatkozást a tv-ben, és el is ment a kedvem tőle. Azóta viszont rendszeresen önkénteskedek, ha a szabadidőm engedi. Maxwell Grant az egyik legjobb a szakmájában, és a kinézete mellé még ráadásul elég sokan is fordulnak hozzá. Vajon miért éppen ő lett a Ranch állatorvosa is? Számtalan kérdés, amire nem fogok választ kapni egyelőre, de most a kis barátunk élete a tét. Végül meglepődöm, hogy a szekrényhez sétál, és egy törölközőt nyújt át nekem.
- Tessék? – értetlenül nézek a kék lélektükrökbe, mire leesik, hogy mire is célzott.
- Elnézést, nem akartam zavarba hozni. – elpirulva veszem át, és végigmérem a ruházatomat. A felsőm még szerencse, hogy nem fehér, mert akkor most igazán nagy bajban lennék, de a kéken így is átüt, hogy a mellbimbóm megkeményedett. Összehúzom a ballonkabátot, és még a törölközővel is eltakarom magam, hogy ne miattam álljon le a munka. A kérdésére pillantok fel, miszerint ismerősnek talált. Legutóbb összefutottunk az istállók előtt, de akkor csak egy nagyon rövid ideig tartott a találkozás, és abban se voltam biztos, hogy megjegyezte volna az arcomat.
- A Ranchon találkoztunk. – halványan elmosolyodom, és a mellékhelyiség felé tekintek. Élnem kellene a lehetőséggel, de nem mozdulok addig, amíg valamilyen diagnózist nem kapok a cicáról. Kissé feszülten várakozok, és nem zavarom a szakembert a vizsgálat közben, de láthatólag a röntgen után egy kis sínbe fogja tenni a lábát. Fel kellene lélegeznem, hiszen nem történt tragédia, de még mindig nem tudok felengedni.
- Bent tartja? – lepődök meg a férfi válaszán, és aztán hirtelen már azt se tudom, hogy mi lenne a teendő. Ha hazavinném, akkor azt csakis a kollégiumba tehetném meg, ott viszont nem tarthatunk kisállatokat. Nagy bajba kerülök, de nem lenne szívem itt se hagyni. Charlotte mi lenne a helyes? Ezen morfondírozok, de újabb döntés elé állítanak, és ezt már könnyebb megválaszolnom is.
- Más terveim vannak. Szeretnék a cica mellett maradni, és amúgy is elhagytam a nagy kapkodásban az esernyőmet. – vonom meg a vállamat, és a mellékhelyiség ajtaja felé tekintek.
- Megtörölköznék odabent. – mutatok a mosdó irányába, és egy kis noszogatás után el is indulok. Kell néhány perc egyedül. Az ajtót bezárom, és a kabátomat veszem le először. A nadrág, és a felső is a bőrömhöz tapad, és a hideg ráz tőle. Nem marad más lehetőségem, így kibújok a kék felsőmből is, és a nadrágom zsebében kutatok egy hajgumi után. Szerencsére nem indultam el nélküle, hiszen a lovagláshoz is általában felfogom lófarokba. Kétszer áttekerem, és egy laza konty lesz a vége. A tükör előtt szemügyre is veszem a kinézetemet. A szemeim csillognak a félhomályban, miközben lúdbőrözöm. A törölközővel megszárítgatom a vállamat, és a dekoltázsom közötti részt is szárazra törlöm, de az képtelenség, hogy a csuromvizes felsőt visszavegyem. Magam elé tartva a törölközőt nyitom ki az ajtót, és a pillantásommal a helyes dokit keresem.
- Elnézést, de nem tudna valami váltóruhát adni? – ki is lépek a mellékhelyiségből, de a mozdulatra nem figyelek. Jézusom Charlotte egy szál melltartóban vagy! Késő lenne már eltakarni magamat. A pipacs hozzám képest színtelen szirmokkal rendelkezik.
- A másik elázott. – mondok csak ennyit, és a kék, szinte már égető íriszekbe mélyedek bele.

Lottie & Maxwell

Elég sűrűn vágják ki a beteg állatok gazdái az ajtómat, azt kiabálva, hogy vészhelyzet van és segítsek azonnal. Ez is egy hasonló eset, de ezúttal legalább nem egy nyolcvan éves nagyapó toporog előttem, hanem egy csodás, fiatal nő, akinek ráadásul eszméletlenül jól áll a vizes póló. Férfi legyen a talpán, aki kibírja, hogy ne vessen egynél több pillantást rá. Tisztában vagyok azzal, hogy éppen erre, most épp nincs időm, de pár pillanat, talán mégsem árt senkinek.
-Más otthagyta volna! – Mondom miután végighallgattam a történetét. Nem hagyhatta ott! Tetszik ez a megfogalmazás, épp annyira, mint a lány hozzáállása. Sokan inkább félre néztek volna, mondván, az csak egy bolhás kóbor állat. Az ilyeneken kéne átmenni egy kamionnal.
-Ezek szerint maga jó ember. Szereti az állatokat ez dicséretre méltó. – Felé pillantok egy fél mosollyal erősítve meg a szavaimat, majd rögtön vissza is terelem a figyelmem az apró állatra. Az altató hat, így van egy kis időm törölközővel szolgálni a szirénnek, akinek a látványától nehezen megy épp a koncentrálás. Nem szeretnék faragatlannak tűnni, egyébként sem szokásom minden nőre ráugrani, de azt alig tudom megállni, hogy legalább ne gyönyörködjek benne. Túl sokat mutat az a póló, mégis elég sejtelmes ahhoz, hogy az embernek kedve támadjon leszedni. Szóval egy törölközővel oldom meg a gondok forrását.
-Nem hoztál zavarba, inkább lenyűgöztél! – Ha mosolyognék, vagy tennék egy könnyed mozdulatot, mindjárt úgy tűnne, hogy többet akarok egy kis nézelődésnél. De nem teszek ilyesmiket, csak komoly arccal bókolok, minden hátsó szándék nélkül. A munkahelyen a munka a lényeg, nem más!
-A Ranchon? Tehát diák. Akkor már biztosan tudja, ki vagyok. Maxwell Grant. És magában kit tisztelhetek? – Hivatalos maradok mindvégig, hiszen most, mint hivatásos állatorvos vagyok jelen és nem, mint Ranchbéli naplopó. Meg persze kijár a tisztelet minden páciensem idevonszolójának. Mindeközben sínbe teszem az apró, szőrös végtagot, hogy aztán a nőre tudjak koncentrálni.
-Igen. Ilyen helyzetben ez a szokás. Bár úgy tűnik, hogy a lábtörésen kívül makkegészséges, de lehetnek rejtett következményei a balesetnek, épp úgy, mint az embereknél. Ezért az éjszaka folyamán megfigyelés alatt tartom majd, és ha minden rendben lesz, reggel kikerülhet innen. – Magyarázatot adok a tettemre. Jobb, ha tudja, hogy nem valami fura hobbiból nem adom vissza neki az állatot. Szabályosan járok el, mert ez a legjobb a szőrgombócnak. Még azt is felajánlom, hogy hívok egy taxit, de aztán a lány szavai meglepetésként vágódnak hozzám. Idejét sem tudom, hogy utoljára mikor akart egy felnőtt itt maradni a kedvence mellett. Ráadásul nem is az ő háziállata.
-Természetesen azt is lehet. Felajánlhattam volna, de évtizedenként egyszer akad olyan személy, aki élni is kíván az ajánlattal. Menjen csak!– Intek fejemmel a mellék helység felé. Nem tartom vissza attól, hogy rendbe tegye magát. Sőt, ez mondhatni nekem is jól jön, mert hiába takarja magát, egyelőre azon járnak a gondolataim, ami a ruhák alatt van. Ez történik, ha megkísérti az embert az ifjú bujaság varázsa. Csendben elmosom a használt felszereléseket, majd mindent elpakolok, amíg a fiatal nő a fürdőszobát birtokolja. Végül a hangjára fordulok meg és gyökerezik a járólapra a lábam a látványtól. Ilyet, tényleg nem sok nő csinál nálam.
-Én, ő.. maga… gyönyörű… ruhát, értem, oké. – Felnőtt ember vagyok, láttam már pár nőt teljesen pucéran is, de ez a lány először is, szinte tökéletes alakkal rendelkezik, másodszor pedig, meg is lep ez a laza magaviselet. Ezek a főbb okai annak, hogy nézem csak és nem cselekszem. Aztán mégis megemberelem magam, mikor a tekintetünk találkozik. Kék, ragyogóan kék. Elmerülök, alig, de mégis, aztán nekiállok előkotorni valami használhatót. Hisz a lány a húgomnál is fiatalabb, ha még diák. Sikerül találnom egy melegítő szettet, pár pólót és egyéb rongyokat. Némelyik az enyém, a többi az asszisztensemé. Felmarkolom és mindet a lány felé cipelem, válasszon, mi az, ami nem esik le róla.
-Ezek közül talán jó lesz valamelyik. Szeretne enni valamit? Rendelek vacsorát, amíg öltözködik! – Beszélek és kerülöm a testének pillantását, mert azért ez jobb opció, mintha nyál csorgatva bámulnám. Ez az egész helyzet a hibás azért, mert nem viselkedem, úgy ahogy általában.
-Meg akarja tartani az állatot? Ha nem, kereshetek neki gazdát. Egyébként, ha már itt marad, igazán tegeződhetnénk! Mit szól hozzá? – Immár a csukott ajtónak kiabálok, majd felkutatom a mobilom, hogy leadjam a rendelést. Vacsora kettesben, akár egy randi. De ki az a bolond, aki egy rendelőben tartja a randiját? Beteg állatok és hasonlók között, normális ember, nem tenne ilyet. Ez sem az, csak egy munka.

....

Olyan fura érzés kerít a hatalmába. Egy kisebb szünet is bekövetkezik, és azt se tudom, hogy hol vagyok, és mit csinálok éppen. Ez nem éppen én vagyok. Még soha nem feküdtem le senkivel sem, és a férfinemet is úgy kerültem, mint a pestist, de erre itt van ez a szokatlan helyzet, és úgy viselkedem, mintha évek óta ismerném dr. Grantet. Az ajtaját szinte feltéptem, hogy segítsen a szerencsétlen cicán. Nem bírtam végignézni, ahogyan szenved, és mintha tőlem várta volna a segítséget. Hát semelyik ember nem képes az állatok tekintetéből olvasni? Ugyanolyan érző lények, akár mi, de sokan emberszámba se veszik őket. Ha engem ütött volna el az autó, akkor is simán otthagytak volna az út közepén? Aztán bízhattam volna abban, hátha akad valaki, aki megáll, és hív nekem egy mentőt. Világ életemben utáltam mások rideg, és szívtelen magatartását, amit a környezetük felé mutattak. Egyedül édesapámban láttam hajlandóságot afelé, hogy jobbá tegye a világot azzal, hogy tengerbiológusként az ottani élővilágért harcolt nap, mint nap. Az érzésem összekuszálódnak, ahogyan elmerülök a kék lélektükrökben. Egyszerre vagyok egy érett nő, egy ijedt kislány, és egy zárkózott ember. Mégis mit gondolhat most a velem szemben álló? Odaadó vagyok, mert szeretem az állatokat? Könnyűvérűnek tart, mert képes voltam egy szál melltartóban megjelenni előtte? Magam se tudom, de sürgősen mennék vissza a mosdóba, hogy megszabaduljak a vizes ruháimtól.
- Izé…köszönöm. – sütöm le a pillantásomat, és feszülten várakozok. A talpam jár, és a kezemet tördelem, miközben keres nekem egy elfogadható ruházatot. Végül egy egész felszerelést kapok, és hálásan kapok utána, de amikor a kezünk összeér, egy kicsit megráz, és el is rántom tőle.
- Nem tudom. – válaszolok bizonytalanul a vacsora említésére. Ma egészen másképpen képzeltem el a délutánomat, és szerettem volna beülni egy jó kis étterembe, vagy egy teázóba az új könyvemmel együtt. A lovas terapeuta megjelent bestsellerre járt egész héten a fejemben, és alig vártam, hogy szombaton eljussak a könyvesboltba, hogy megvegye, de a tervek változtak a sorsnak hála. Be is zárkózom a mellékhelyiségbe, és nekidőlök az ajtónak, hogy kifújjam a levegőt. Maxwell Grant minden nő álma lenne, én viszont túl fiatal vagyok, egy olyan férfihez, mint ő. Ezrével bomlanak utána a nők, és nem egyszer hallottam a Ranchon is, hogy a diákok fele, de még a tanári kar fele is bele van esve. Felröppentek olyan hírek is, hogy foglalt, de ilyesmit az ember csak akkor hisz el, ha a párja megjelenik vele. Ott van az új asszisztense Zoya, aki talán már el is rabolta az állatorvosunk szívét? Még a korát se mertem megsaccolni, de biztosan nincs még harmincöt. Ismét meghallom a hangját, és a szívem nekilódul rendesen. Néhány másodpercre lehunyom a szemhéjamat, és csak utána válaszolok neki.
- Még nem tudom, hogy megtartom-e. – tényleg nem csak tőlem függ, de talán, ha beszélek Alishával, akkor megengedi nekem, hogy megtartsam, és cserébe vállalok valami plusz munkát a lovak körül. Fortunával töltöm így is a legtöbb időmet, hátha még ezt kibővíthetem, akkor nem lesz gond. Gyorsan rendezem a gondolataimat, és lehúzom a vizes farmert. Átveszem a melegítőt, és a hozzátartozó pulcsit is, aminek felhúzom a cipzárját. Alatta csak a melltartóm van, de nem is gond, mert már nem fogja látni. Összehajtom a sajátomat, és a kezemre akasztva egy kis ideig még bent maradok, és hallgatózom, de nem hallok semmit. Ideje lenne kimennem, mert a végén azt hiszi, hogy lehúztam magam a WC-n, vagy rosszabb.
- Köszönöm a ruhákat, életmentőek voltak. Arra pedig még nem voltam időm a nagy kapkodásban, hogy bemutatkozzam, Charlotte Williams vagyok, de jobban szeretem, ha Lottienak szólítanak. A Charlotte túl hivatalos. – dől belőlem a szó, és talán ezzel is próbálom elterelni a figyelmét az előbbi kis incidensről. Körülnézek, és azt tartom ésszerűnek, ha a kabátom mellé rakom le a többi ruhát is.
- Ide ki lehetne teríteni ezeket? – mutatom fel a kezemen lógó vizes farmert, és felsőt, aztán közelebb lépek a radiátorhoz, hogy lerakjam oda. Elszöszmötölök vele, és időt próbálok nyerni, hogy ismét a ragyogó, kék szempárba tudjak nézni.
- Vacsorát mondott, vagyis mondtál? – fordulok felé zavartan, és eszembe jut, hogy előbb kért meg a tegeződésre. Még mindig egy laza lánynak tart? Fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak hozzá, mert eddig életemben nem maradtam kettesben huzamosabb ideig egyetlen férfival sem az apámon kívül.

Lottie & Maxwell

Nem számítottam egy ilyen helyzetre, ezért is zavart meg annyira. Meg azért is, mivel az, hogy a fürdőszoba ajtajában álló nő fantasztikus adottságokkal van megáldva, szintén nem egy elhanyagolható dolog. Ha akarnám, sem lenne az, mert bár próbálok nem rá nézni, azért az ösztönöket elnyomni nem egyszerű. Ez belénk van kódolva, hogy áhítatos odaadással nézzük az angyalokat. Tudom, hogy én ezek miatt nem vagyok a dolgok magaslatán, de hogy a lány miért ilyen furcsa, azt nem. Azért messze van a meztelentől, hogy zavarban legyen. Vagy nem? Nem sok olyan nővel volt dolgom mostanság, aki bármitől is zavarba jön. Túlkombinálom az egészet. Erre jutok, miközben átadom a ruhapakkot, minek hatására kezeink összeérnek. A lány hirtelen mozdulatára, nem reagálok, pedig én is megéreztem a hirtelen elektromosságot. A vacsora témát boncolgatom, mert jó figyelem elterelés és egyébként is éhes vagyok. Nem így terveztem a mai éjszakát, de ez sem rosszabb, mint a magányos iszogatás. Azt úgyis abba kéne hagynom. Nevetséges, de kicsit megkönnyebbülök, mikor a hölgy eltűnik ismét a fürdőben. Ez az a kísértés, amit múltkor emlegettem.
-Az sem gond, ha nem tudja magához venni. Csak szóljon és intézkedek. Keresek neki megfelelő gazdát. – Kamaszkorom óta nem kiabáltam át egy ajtón sem azért, hogy valakivel csevegjek. Szoktam kiabálni, de inkább ideges felindultságomban. Most is megvárhatnám, amíg kijön, de talán ezzel is oldódik a légkör, ami valami megfoghatatlan vibrálást rejt magában. Azzal küzdök, hogy ne gondoljak arra, hogy épp mi nincs rajta odabent. Kajarendelés! Ez okból kotrom elő a mobilom, de mivel nem kaptam még megfelelő választ, így csak a húgomat hívom.
-Szia Sea. Ma nem megyek haza, úgyhogy nyugodtan zárd be az ajtót és etesd meg Szexit! Jó?  Nem…nem… dolgozom. Kösz, majd meghálálom!- Az a cserfes madár nem éhezhet azért, mert én pont nem érek rá. Szerencse, hogy a testvérem is el tudja látni ilyenkor, így nem kell haza rohangálnom. Mire végzek, nyílik is a fürdő ajtaja.
-Nincs mit! Úgyis ritkán hordjuk azokat, csak tartalékok, ha esetleg történne valami. – Nem pedzegetem, hogy mi is az a valami, ami miatt nem csak átöltözni, de néha zuhanyozni is kell. Nem sokan bírják ezeket a mocskos, vagy inkább véres részleteket. A klinika jól felszerelt, így zuhanyzó és pihenő szoba is akad, ami az olyan napokon, mint a mai, jól jön. Mindez azért van, mert a másik szoba egy műtőt rejt a sürgősebb és a kisebb beavatkozásokat kívánó esetekhez. A többieket rend szerint átirányítjuk egy nagyobb intézménybe, leginkább hely hiányában. Arról nem is beszélve, hogy nálunk az éjszakai ügyelet alapjában véve nincs. Csak én, ha olyan páciensem akad, akit nem árt figyelemmel kísérni a késői órákban is.
-A Charlotte, szép név, illik hozzád! – Mosolygok a név tulajdonosára. A Lottie becézéssel sincs gondom, de arról az ikerpár jut eszembe az ezer éves tankönyvekből. De utáltam azt a könyvet, mikor anyám ki akarta olvastatni velem.
-Nyugodtan terítsd oda, ha akarod! – Nem igazán törődök a vizes ruhák okozta gubanccal. Engem nem zavarna az sem, ha az egész rendelőt teli aggatná külön féle ruhaneműkkel. Mondjuk a fehér neműk, talán már megmozgatnák a gondolataimat.
-Igen, még nem rendeltem. Mihez volna kedved? Pizza, kínai, valami más? Elég sok vendéglő is nyitva van még, a legtöbb vállal házhoz szállítást. – Ráhagyom, hogy eldöntse mit eszünk ma, de előbb, vagy utóbb kilógok a sarki boltba egy csepp szíverősítőért. Meg kávé sem ártana. Az asszisztensem hoz be reggel, de valamivel ébren kell tartanom magam az éjszaka folyamán is. Hatalmas dörgés rázza meg a környéket. Nem látom, de lemerem fogadni, hogy a vihar erősödik.
-A futár nem lesz oda értünk! - Viccelődve teszek egy megjegyzést, de egy cseppet sem izgat a futár. Vajon van valami a melegítő felső alatt? Ez az, ami bennem motoszkál.
-Talán a pihenő szobában kényelmesebb lenne. Van bent egy megfigyelő készülék is, azon át látjuk, hogy mit csinál a kis szőrgombóc. Jössz? – Elindulok az említett hely felé, ami a rendelőből közelíthető meg. Nem nagy, de van egy kanapé, egy fotel, dohányzó asztal, tévé és egy kisebb komód, tele kacatokkal, de a tetején ott pihen egy korszerű kávéfőző. Alapjában véve, itt adott minden, ami a pihenéshez kell egy hosszú műszak után.
-Helyezd magad kényelembe, az ágyneműtartóban pokróc is van egy párna mellett, ha fáznál. Amint megrendeljük a vacsorát, kiszaladok a sarki üzletbe. Neked hozzak valamit? Nem gond ugye, ha tíz percre egyedül hegylak? – Nem szokásom idegenekre hagyni a rendelőt, de a lány nem lenne képes meglógni semmivel sem. Tudom, hol találom, a Ranchon. Vele kell töltenem az egész éjszakát! Jól fog jönni az a pár kijózanító perc a viharban.

....

Megannyi kérdés merül fel bennem egyszerre. Mibe is keveredtem egy röpke délután alatt, és miért érzem azt, hogy maradni akarok, és kíváncsi vagyok a folytatásra? A velem szemben álló, kék lélektükrökkel megáldott úriember, akár a bátyám is lehetne, de akkor igen szomorú lennék, mert megszegném a testvérekre vonatkozó szabályokat, és talán vérfertőzésbe is belecsapnék. Micsoda gondolatok Charlotte! Rovom meg magam, de ezt is csak én hallhatom a kis buksimban. A belső hangok szerintem mindenkinél megvannak, csak éppen nem sokan ismerik be, hogy beszélgetnek önmagukkal. Nem vagyok őrült, csak ahhoz, hogy másokat is jobban megismerjek, legjobban magamat kell előtte ismernem. Itt ez a férfi, vagyis Max. Ne általánosítsunk, mert igenis van neve, és nem is akármilyen. Nem akarok belemenni a Maxwell eredetébe, de ahogyan hangosan kiejteném, szerintem még lúdbőrös is lennék tőle. A lányok kedvenc időtöltése, amikor könyvolvasás közben elképzelik az adott férfi főszereplőt, és ha kell még hangosan ki is mondják a nevét. Én is ezek közé tartozom, csak azzal a különbséggel most, hogy ez a valóság, és nem a fantáziám szüleménye. Maxwell Grant egy lélegző, harmincas pasi, én pedig egy fiatal lány vagyok. Hajaj, túl hosszúra nyúlik a csend, és nem bírok elszakadni a tengerkék hívogatástól.
- A pizza tökéletes lenne, de szeretem az olasz konyhát is. Kislányként sokat utaztam, és hát jártam már Európában is. – milyen fecsegő hangulatomban lettem, és pontosan nem témához vág, de semmi gond Charlotte! Hatalmas mennydörgés rázza meg a rendelő falait, és odakint jobban rákezd. Eszem ágában sincs innen mozdulni, amíg az égi csapás nem enyhül egy kicsit.
- Ő legalább kocsiba ülhet. – vonom meg a vállamat, miközben átölelem egy kicsit magamat, mert hideg van, és egy cseppet fázom is. A pihenő szoba említésére egy egész századmásodpercig végigsuhan a fejemen, hogy mire lennénk képesek kettesben. Feléled bennem a kíváncsiság a másik nem jeles képviselje iránt, és észre se veszem eleinte, hogy a testem reagál a pillantására, a gesztusaira. Ösztönösen nyalom meg az ajkaimat, mert kezdenek kiszáradni.
- Megyek, persze. – előttem halad a másik helyiség felé, és nyújtózkodva követem őt oda. Egy kellemesebb atmoszférájú szobában találom magam, egy kisebb nappalihoz hasonlítva.
- Nem gondoltam volna, hogy egy állatklinikán ilyen helyiség is rendelkezésre áll az alkalmazottaknak. – érdeklődve pillantok körbe, és be is lépek. A komód mellett egy kisebb tévékészülék is helyet foglal. Ha akarunk, akár egy filmet is megnézhetünk. Hellyel kínál, de nem huppanok le azonnal, hanem a szemébe nézek, és fürkészően vizslatom.
- Öhm…nem kérek semmit. Ha tudunk teát csinálni, akkor annak nagyon örülnék, mert minden este iszok egyet lefekvés előtt. – egy halvány mosoly terül el az arcomon, amikor a boltot hozza szóba. Végül leülök, és körülnézek. Eközben Max a vacsorát rendeli meg, és az ígéretéhez híven egyedül is hagy egy rövid időre. A viharok általában rossz hatással vannak rám, de ma még az sem bosszant, hogy nem jutottam el a könyvesboltba. Szívesen éltem volna a terveimnek, de akkor nem mentettem volna meg a macskát, és nem lennék most itt. Eddig konkrétan nem is gondoltam arra, hogy mondjuk leüljek beszélgetni egy férfival, vagy kettesben maradjak vele. Az édesapám az egyedüli kivétel. A reszketés ellen inkább felállok, és felfedezőútra indulok lassan. A komód mozgatja a legjobban a fantáziámat, ezért kihúzom, és körülnézek a sok kacat között. Biztosan a gazdák hozták ide, vagy felejtették itt ezt a sok játékot. Újabb mennydörgés szakítja félbe a tevékenységemet, és ijedtemben ugrok egyet. Odakintről fura hangok hallatszódnak be, melyektől rossz előérzetem támad.
- Max te vagy az? – kiabálok kifelé, de választ nem kapok. Elindulok az ajtó felé, de útközben a sarokban álló esernyőt kapom fel, hogyha védekeznem kellene egy esetleges betörő ellen, akkor legyen mivel meglepnem.
- Max? – kiáltom el újra magamat, és óvatosan tárom ki a nyílászárót. Csak a sötétség, és az eső kopogása, amit idáig hallok. Rámarkolok az esernyő végére, és a fal mellett lapulva közelítek a rendelő bejárata felé, na meg a váróteremhez. Túl kevés krimit olvastam, hogy kreatívabb fegyvert találjak, mint egy hétköznapi tárgy.

Lottie & Maxwell

Általában, ha a férfi egy olyan fiatal és gyönyörű nővel marad kettesben, aki voltaképp még tetszik is neki, kikezd vele. Pyper előtt, talán én is ezt tettem volna, sőt, szinte biztos. Viszont az exem elérte, hogy cseppet se bízzak a nőnemű lényekben és azt is megtanította, hogy semmi értelme sincs hosszútávra tervezni. Mindenki elmegy előbb, vagy utóbb. Kevésbé fáj az, ha én vagyok a távozó fél, főleg, ha nem hagyok időt érzelmi kötöttségekre. Vagyis, mindent összevetve nincs is jobb az egy éjszakás kalandoknál. A dolog csak ott hibádzik, hogy józanon nem szoktam túl sűrűn ilyen dolgokba keveredni. Jobban szeretem a nyugodt, biztonságot árasztó dolgokat. Sokakkal ellentétben, nekem nincs bajom a kötöttségekkel, vagyis nem volt. De, hogy miért agyalok ilyesmiket, azt nem tudom. Miatta van, a diáklány miatt, aki kísértésbe visz a megjelenésével, csillogó tekintetével, lágyan csengő hangjával. A fürdős jelenet óta más se jár a fejemben.
-Akkor legyen pizza! Milyen feltétekkel? –Első ízben kérdezek egyet, de nem bírom elnyomni az ajkam szélén megjelenő görbületet. Egy kis mosoly a fecsegő lánynak, aki szavaival eltereli a figyelmem arról a hülye felsőről, ami alatt még mindig nem tudom van-e valami. Általában annyira nem izgatnak a ruhák, de ez a helyzet más.
-Hacsak nem motoros futár! – Állok elő az újabb hipotézisemmel, hogy aztán a pihenő szoba felé tereljem a klinika csinos vendégét. Ott mégis csak kényelmesebb és a fűtés is állítható. Mégis mielőtt elindulnánk, újabb két perces csend áll be. Rádöbbenek, hogy már megint bámulom, ezért gyorsan összekapnám magam, ha nem épp nyelvével nedvesítené be az ajkát. Miért kell nekem ezt látnom? És miért tartom vissza a lélegzetem? Lélegezz Max, lélegezz…  Hátat fordítok és mutatom az utat a pihenő felé, közben az agyam is kitisztul.
-Sokszor túlórázunk, vagy alszunk bent az asszisztensemmel, ha olyan esetünk van, akit megfigyelés alatt kell tartani.  Persze nem együtt!  Vagyis néha együtt maradunk bent, de külön alszunk. – Most én vagyok az, aki össze vissza beszél, nem mint ha bárkire is tartozna, hogy kivel alszom. Bizonyára nem is érdekli, én meg nem is tudom miért nem akartam, hogy esélye legyen félreérteni a dolgokat. Talán az állásom miatt. Rossz fényt vetne rám, ha elterjedne a pletyka, mi szerint munkaidőben az asszisztensemmel hentergek. Legyek őszinte, az egy cseppet sem érdekelne. Egyébként is sok sületlenséget hordanak össze az emberek. Csak azt nem szeretném, ha ő félre értene.
-Olyan is előfordul, hogy napokig alig jutunk haza. – Tekintetét állva nyögök ki még egy kéretlen mondatot. Úgy vizslat, mintha tudná az összes mocskos titkom. Úgy érzem, én is szeretném tudni az övét. Még mielőtt elragadtatásomban olyat tennék, amitől kiborulhat, inkább a boltba indulással foglalkozom.
-Persze, nem gond! Milyen teát szeretnél? Bele valami? Citrom, tej, méz? – Előzékeny vagyok általában mindenkivel, de azért nem ennyire. Úgyis a boltba megyek, nem gond hoznom még ezt-azt.
Amint megkapom a válaszokat, megrendelem a kaját, majd a szürke, hosszú esőköpeny után nyúlva, el is hagyom a rendelőt. Jól esik egy kicsit elszabadulni a bűvköréből. Nem azért, mert ellenemre van, hanem mert tartok tőle. Ritkán, tényleg nagyon ritkán tetszik meg így valaki és legutóbb sem lett jó vége. Mivel a közeli üzlet még nyitva, elhaladok a parkoló kocsim mellett és inkább a szakadó esőben futva teszem meg a távot. Gyorsan összeszedek mindent, ami kell, vagyis annál többet. Egy kis rágcsálni való, még pár konzerv macskakaja, üdítő. Minden sornál hosszabb lesz a listám, vagyis tömöttebb a kosaram. Végül két nagy szatyorral lépek ki az ajtón és már neki is iramodnék, de a jó szívem visszatart. Idefelé jövet annyira Charlotte járt a fejemben, hogy észre sem vettem a bolt előtt kuporgó vénembert, aki egy korcs kutyát igyekszik lukas kabátjával megvédeni az esőtől. Aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet! A földre helyezem mindkét szatyrot, lehámozom magamról a vízlepergetős kabátot és egy valamire való összeg kíséretében, a két szerencsétlen léleknek nyújtom. Azt sem felejtem el megemlíteni, hogy pár utcányira van egy motel, ahová állatokat is beengednek. Így, ha csak pár napig is, de lesz fedél a fejük felett és pénz ételre. Az idős úr hosszú hálálkodásba kezd, de én elnézést kérve kapom fel a szatyrokat és sietős léptekkel indulok vissza a lányhoz. 2 háztömb után, egy sötét autó hajt mellém, majd nagy dudálás közepette, kivágódik a hátsó ajtó.
-Pattanj be, téged keresünk!- Nem kell kétszer mondani, már bent is ülök, de hiába, jócskán eláztam már. Mégsem ez foglalkoztat, hanem az elöl ülő két személy. Történetesen Karen és Tim. Mindketten a Ranch diákjai és önkéntesek az állatmenhelyen. Mire megtudom, hogy miért jöttek, már a rendelő hátsó ajtaját nyitom, a két szatyorral egyensúlyozva. Karent magam mögött hagyva indulok Lottie keresésére és a hangokból ítélve jól teszem. Arra lépkedek, amerről a nevem hallottam az előbb, ennek következményeképp, nem csak a frászt hozzuk egymásra, de majdnem le is üt. Hála gyors reakciómnak, ez nem következik be, hiszen elkapom a karját, és ahogy a lendülettől nekem csapódik, át is ölelem.
-Meg akarsz ölni? – Mosolygok rá, miközben nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy milyen jó az illata. Pedig a vigyorgás helyett, el kellett volna engednem. Ez tudatosul bennem, mikor valaki megszólal a hátam mögött.
-Látom, jól elvagy doki! Nem akarok zavarni, csak gondoltam szólok, hogy megyek. Zárd be a hátsó ajtót! – Karen a jó időzítéseiről híres, most is beletrafált. Róla pedig eszembe jut, hogy el kéne engednem a lányt és két újabb fekete kismacska vár a vizsgálóban egy doboz belsejében. A menhely telített, ezért hozta hozzám a két fiatal.
-Azt hiszem, megvannak a balesetesed testvérei! – Intek zavartan a vizsgáló felé, gondolatban a szőke betolakodót szidva. Ha nem jön be…

....

A félelem a legrosszabb érzésekből fakad, és nem akarom feleleveníteni gyermekkorom egyik fekete, homályos emlékét, de minduntalan megrázza az épületet a mennydörgés, úgy leszek egész testemben lilabőrös, és megrohamoznak a nem várt képek. A sötét szobában ülök az ágyamon, és a kedvenc plüssmackómat szorongatom. Anyáék már régen nyugovóra tértek, de nekem egyszerűen nem jön álom a szememre. Az időjárás rosszra fordult a délután folyamán, de ilyenkor apa állandóan feloltva hagyta a lámpácskámat, de most mégis elfelejtette. Az ágyammal szemben lévő ajtót figyelem, de tudom, hogy nem fog kinyílni, mégis tartok attól, hogy most jönnek elő a szörnyek, amikor senki nem vigyáz rám, és védtelen vagyok. Szegény Brumi se tudna megvédeni, ha valami rossz szellem ragadna el. Az ég hirtelen szakad le, és a villámlás hatására egy pillanatra fényárban úszik a szobám is. A leghétköznapibb jelenet ez, de engem az ablaknál megjelenő alak képe rémiszt meg. A villámlás elmúlásával bebújok a takaró alá, és reszketve gömbölyödöm össze magzati pózba. Édesanya hol vagy, apa? Egyetlen hang se jön ki a torkomon, pedig tudom, hogy valaki ólálkodik az ablakom alatt. A neszezés is erre utal. Hova menekülhetnék? Az agyam egyszerűen lezsibbad, és képtelen vagyok mozdulni is.
Megrázom a fejemet, és erősebben markolom meg az esernyő végét. Akkor még kislány voltam, és védtelen. Szerencsére apa véletlenül kiment a mosdóba, és észrevette, hogy valami nem stimmel. Feloltotta a villanyt, de addigra már az ablakom betört, és egy idegen férfi állt az ágyamnál. Az emlék örökre beleivódott a fejembe, és azóta is félek, ha egyedül hagynak, de most már legalább meg tudom védeni magam. Óvatosan várakozok, de választ nem kapok. A koponyájára kellene egy nagy ütést mérnem? Közeledő léptek zaja üti meg a fülemet, és nem tudok tovább várakozni. Most, vagy soha. Meglendítem az esernyőt, de annyira megijedek Max hirtelen felbukkanásától, hogy lefagyok, és az ő lélekjelenlétének köszönhetően nem történik baj. Megállítja a kezemet, és a csapódás miatt a mellkasának ütközöm.
- Max… - vegyes érzésekkel pillantok fel a kék íriszekbe, és egyfajta biztonságot keresek bennük. Az elmúlt percek miatt az idegeim kikészültek, és könnyek gyűlnek a szemembe, de nem fakadok sírva, inkább próbálom a mellkasom fogságában dobogó szívemet lecsillapítani.
- Én…én sajnálom. – az esernyő kiesik az ujjaim szorításából, és a padlón koppan, de még ez sem bír kizökkenteni a transzból, melyet a közelsége okoz. Markáns illata felkúszik az orromba, és rendesen felállnak a kis pihék az alkaromon. Bizsergek, és furán érzem magam. Az előbbi rossz emlékek egy csapára kellemes hangulatba csapnak át, és nem akarom, hogy elengedjen. Talán ostobának tartana, ha megkérném rá, hogy maradjunk így? Biztosan. Keresem a szavakat, de a végtelen kékség magával ragad. Szaggatottan veszem a levegőt, és a vállára simítom az egyik tenyeremet. A világ körforgása, és az évszakok váltakozása egy aprócska időre megáll, és csak ő meg én létezünk. Apa egyszer mesélt egy történetet arról, hogy milyen nehezen tudják az emberek megélni az adott pillanatot, amiben vannak. Én most mégis az ellenkezőjét érzem. Megfogtam, és el is raktároztam az emlékét a szívembe. Az ajkaira siklik le a tekintetem, de valaki megzavar minket, pontosabban az egyik lány a suliból. Megmerevedek, és hamar szétröppenünk. Nem nagy figyelmet fordít rám a másik fél, de így is tartózkodóvá válok, és el is fordulok egy időre. Próbálom az arcberendezésemet rendezni, aztán meg visszatérni a jelenbe.
- Öhm…cicák? – halvány mosollyal indulok meg a rendelő felé, miközben az el nem sírt könnyeimet törlöm le a szemem sarkából, és átmegyek vele együtt. A vizsgálóasztalon két nyivákoló hang hívja fel a dobozra a figyelmet. Ráhagyom Maxre, hogy felkapcsolja a villanyt, én meg odamegyek, és megnézem őket. Olyan kicsik, mint, akit én is behoztam egy órája.
- Sziasztok. – szükségem van a figyelemelterelésre, ezért az egyiket felemelem, és szemmagasságban tartva érintem össze az orrunkat. Különleges élményekkel gazdagodik az ember, ha egy kisállatban megtalálja az érzéseket. Az emberségesség ott kezdődik, hogy ügyelünk a környezetünkre, és minden élőlényt egyformán kezelünk.
- Úgy tűnik, ő egészséges. – fordulok Max felé, és a dekoltázsomra vonom az apróságot, védve a hidegtől.
- Meg kell őket etetni? – érdeklődöm kíváncsian, mert szívesen segítenék, ha már itt ragadtunk kettesben. Mi ez a fura érzés, ami eluralkodik rajtam, ha a kék szempárba nézek?

Lottie & Maxwell

Van, hogy megérintünk valakit, s a hideg is kiráz a viszolygástól. Olyan is előfordul, hogy semlegesnek, hétköznapinak érezzük a mozdulatot. És néha, nagyon ritkán, hozzáérünk valakihez, s ettől az egy érintéstől is felizzik a testünkben alvó szunnyadó vulkán egy pillanatra. Szívünk ritmusa enyhén ütemet vált, s csak zakatol a megfagyott idő hevében. Egy édes illat, két könnytől csillogó szempár. Maga a végtelen óceán. Hangos koppanás, valahonnan a világ pereméről. Nincs idő, csak a kékség adta vonzás. Elmerülök józanul, mégis megrészegedve. Egy mozdulat, lágy simító kéz. Rég nem érzett gyengéd érintés. A létezése is csábít, némán hívogat a bűnbe. Mozdulok, s mintha ezzel zilálnék szét mindent, az idő újra futásnak ered. Távolodunk, holott ajka érintésére vágytam. Még sikerül visszatartanom bánatom sóhaját. Összezavarodtam, de csak egy rövidke időre. Karen most is, a lehető legrosszabbkor jelent meg, de jobb is így. Nélküle olyan dolgokra ragadtattam volna el magam, ami… rossz? Bűn? Esetleg elfogadhatatlan? Vajon ez mind együttvéve, vagy egyik sem? A jelen túl zavaros a kék tenger habjai után. Már csak a két vékony nyivákoló hang maradt, mely most leköti a lány minden figyelmét. Én pedig, más nem lévén a lámpára összpontosítok, majd miután Karen kiszambázik az épületből egy „akkor holnap” megjegyzés után, kulcsra is zárom az ajtót. Amint megfordulok, egy szívmelengető jelenet tárul elém. A lány és a macska! Az a szőrgombóc, ami egy pillanat múlva már olyan helyen pihen, ahová én is szívesen ledőlnék. Nem szoktam ilyenekre gondolni, csupán egy ártatlan ölelés után, most mégis. Mindezek mellett megfogalmazódik bennem valami más is. Nekem kell az a macska!
-Első látásra mindketten egészségesek, bár elég alultápláltak.  – Ők hárman legalább élnek, nem úgy, mint a negyedik, aki már azelőtt elpusztult, hogy Karenék rá találtak volna. Ezt persze nem kell tudnia a lánynak.
-Szerintem nem ártana, ha kapnának egy kis vacsorát, de csak mértékkel! Több gondot okozhat, ha hirtelen túleszik magukat.  Bevásároltam a szatyorban találsz pár konzervet is nekik, elég, ha felet kapnak fejenként. Ha van kedved megetetni őket, a … - Szavaimba vág a csengő irritáló hangja, mire eszembe jut, hogy pizzát rendeltünk. Az első ajtó felé indulok, az ajtóból még visszaszólva.
-A jobb oldali szekrény aljában találsz fertőtlenített tálakat, meg mindent, amire szükséged lehet! – A pénztárcám társaságában hagyom el a helységet, hogy végre megszerezzem a vacsoránkat, majd amint a futár mögött becsukódik az ajtó, a pihenő helység felé sietek vele. Csak az asztalra teszem le. Még nincs itt az evés ideje, előtte meg kéne minimum szárítanom magam. Ha így ülök a kanapéra, egyhamar nem fog kiszáradni.
-Átöltözöm, pár perc az egész! –Kiálltok a lánynak, majd felnyalábolva a végszükség esetére tartogatott erősen megkopott fekete farmerom és egy kinyúlt, szintén nem mai trikót, a fürdő felé indulok. Törölközés, öltözés, haj fésülése természetesen az ujjaimmal, amitől csak még ziláltabb lesz a külsőm, szemöldök ráncolás a bosszúság miatt és vissza a nőhöz.
-Mindent megtaláltál? – Mosolygok rá az ajtófélfának dőlve, mintha természetes lenne, hogy ez a fiatal lány kénye-kedve szerint pakolászik a munkahelyemen. Egy kicsit úgy is érzem, vagyis kicsit sem zavar.
-Válassz nekik egy szabad ketrecet és gyere, mert kihűl a pizza! Mehetnek ketten egybe, úgy  nyugodtabbak lesznek.-  Invitálom a rögtönzött közös vacsorára. de a helyett, hogy előre mennék, egy tálkába vizet töltök az új lakóknak. Végül együtt indulunk el a pihenő felé, a lány, én és a két szatyornyi cucc.
-Ha fázol, feljebb lehet állítani a fűtést, vagy elő vehetem a pokrócot, ha szükség van rá. – Magyarázok, miközben három féle üdítőt pakolok az asztalon heverő pizzás dobozok mellé, majd egy pizzavágót, egy csomag eldobható piknik szettet. Pohár, tányér, kés és villa. Itt is van valahol pár bögre, de normális étkezésekre nem vagyunk berendezkedve.
-Mit szólnál egy pocsék esti filmhez? Bár előre jelzem, hogy az ekkora viharok alatt elég gyakori, hogy elmegy az adás. Esetleg nézhetünk egyet a netről! – Lehet, hogy a tv nem szereti a viharokat, de a laptopom mindig nálam van. Amíg van nem legalább 5 percig, addig nem lehet gond egy film megszerzése, aztán már csak a tv-re kell kötnöm, amit szintén nem most tennék először. Bár, ez az első olyan alkalom hosszú ideje, hogy jobban érdekel a mellettem ülő, mint egy film. Talán a magány miatt, többször kéne társaságba járnom. Vagy a szirén miatt, ez esetben fogalmam sincs mit kéne csinálnom.
-Megtartom! Az egyik kis feketét, esetleg kettőt is! – A lány arcát kutatva nyögöm ki ezt az elhatározásomat, mintha bármi köze lenne ahhoz, hogy én mit csinálok. Jól esik nézni és csak nem bámulhatom némán. Egyáltalán nem kéne rajta legeltetnem a tekintetem, de ennyi talán még belefér. Végtére is, nézni még a házasoknak és a papoknak is szabad, akkor én miért ne tehetném?

....

Max jelenléte kicsit zavarba hoz, de szeretem a cicákat, és a legtöbb állatot. Velük könnyebb önmagamnak lenni, mert nincsen bennük ártó szándék. Egyszerűen az ösztöneik után mennek, miközben az emberek agyafúrtak, és ármánykodósak. Túl negatív tudok lenni, ha egy állatot, és egy embert kell összehasonlítanom, hiszen egy ló a legjobb barátom, és benne még nem csalódtam. A szüleimet is szeretem, de már miattuk is voltak szomorú pillanataim, de a lovam…ő még nem okozott egyetlen egy alkalommal se álmatlan éjszakát. A cica füle tövét simizem, amikor a szexi állatorvos megjegyzi, hogy alultápláltak.
- Igen, egy kicsit látszik rajtuk, de szerintem nagy szerencséjük van, hogy ide hozták be őket. Nagyon jó állatorvos vagy, Max. – jegyzem meg neki, és amikor észbe kapok, hogy éppen most bókoltam egy férfinak, akkor el is pirulok…ismét. A belső istennőm olyan mocskos üzeneteket súg a fülembe, amit nem is akarok meghallani. Max nagyon jó pasi, és máris akad egy közös pont bennünk. Imádja az állatokat, és valamiért még ezt is választotta hivatásának. Imponál, hogy szeret a Ranchon lenni, és szívesen segít bárkinek. Elzavarhatott volna a kis cicával, de nem tette meg, és hálás vagyok érte. Még mindig gondolkodom azon, hogy az egyiküket magammal vigyem, de félek, hogy a kollégiumból kitiltanak, ha rájönnek, hogy egy négylábút vittem be oda.
- Ó, nagyon szívesen megetetem őket. – kapok az ötleten, és a szatyor felé nézek. Biztosan egy csomó minden van benne, de most csak a kajára akarok gondolni. A csengő szakít félbe minket, és én visszateszem a kóbor cicát a dobozba a testvére mellé.
- A tálakat… - még végig se kell mondanom, mert úgy válaszol a kérdésemre. Talán gondolatolvasó? A felsőszekrénybe nyúlok be, és kiveszek három tálat. A konzervek kinyitása egy kisebb fejtörést okoz, de megküzdök velük, és a felét teszem bele mindegyikbe. Egyenlően próbálom elosztani, de az én cicámra gondolok, akit elütött az a hülye barom, ezért neki többet adok a kelleténél, de nem érzek bűntudatot miatta.
- Rendben. – szólok neki, és elrendezem a csöppségeket, majd a ketrecek felé veszem az irányt, de megállok még egy pillanatra. Tessék, akkor most ő öltözik át?! A fejemben különböző képek villannak fel, ahogyan félmeztelenül állít vissza, és arra kér, hogy legyek az övé. A következő percben egy rózsával látom lelki szemeim előtt Zorro jelmezben, és ő az, aki megment a gonosztól. Charlotte istenem ez nem egy képregény, és nem is egy romantikus könyv, hanem a valóság! Megszidom magam, és folytatom az utamat, hogy egyesével tegyem be őket a helyükre. Igazából nem szeretem a bezárt helyeket, de ezek kényelmesnek tűnnek, és ha akarunk, akkor bármikor megnézhetjük a kicsiket. Elégedetten csapom össze a két tenyeremet, amikor meghallom a hangját a hátam mögül, és az egyikük még a dobozban pihen.
- Jó…elkezdtem már betenni a tesóját. – hirtelen fordulok meg a tengelyem körül, és szemügyre veszem az új viseletét. Valamit tudhat a fantáziám, mert a fekete felszerelés marad, csak nincs meg a köpeny, meg a sapka. Minek kell ilyen piszkosul jól kinéznie? Akaratlanul nagyot dobban a szívem, és az erős karjára siklik a tekintetem. Alig pár perce még ott álltam, és ő tartott olyan közel magához. Az illata, azok a gyönyörű, kék szemek…elmerülnék bennük, ha tehetném.
- Máris, befejezem, és mehetünk. – térek vissza Álomföldről, és a legkisebbet is beteszem a friss vízzel együtt. A kis nyelvecskéjük már most a tálba merül el, és az egyikük a vizet, a másikuk a kaját támadja be. Halkan felnevetek ezen, de követem Maxet a pihenőszobába. Lehuppanok a kanapéra, és körülnézek, de a gyomrom hangos korgása figyelmeztet, hogy ideje lenne tényleg valamit vacsorázni már.
- Nem fázok, de észben tartom, ha kellene a takaró. – zavarban van ő is. A megérzéseim általában nem csalnak, de most én is úgy érzem magam, mint ő. Még soha nem randiztam, de talán ez már mehet annak? Egyetlen fiúval se mentem el kettesben kajálni, vagy csak simán moziba. Annyit költözünk, hogy erre még idő se lett volna. A gyomrom bukfencet vet, és félve tekintek fel rá.
- Filmet? Öhm..rendben benne vagyok. Egy kérésem van, hogy ne horror legyen, mert nem szeretem őket. Egy vígjátékot nem bánnék. – mosolyodok el bátorítóan, és a pizzavágó felé nyúlok. Az illatoktól összefut a nyál a számban, és egy műanyagtányért is elveszek, hogy arra szeljem le a szeletemet. Hátradőlve élvezem a társaságát, és harapok bele a jó sok feltéttel megrakott pizzába. Kisebb ízorgia megy végbe a számban, amikor megjegyez egy olyan dolgot, amin még én is meglepődök.
- Megtartod? Ez…ez nagyon kedves tőled. Biztosan jó gazdija, vagy gazdijuk leszel. Én is megtartanám, de a kollégiumban nem maradhat. – vonom meg a számat, de annyira nem figyelek, hogy leeszem a felsőmet.
- Aj, de ügyetlen vagyok. – kapok oda, és le is teszem a tányért. A paradicsomfoltot csak jobban szétkenem, és most már a dekoltázsom is olyan lesz. A közelben keresek egy kis szalvétát, és megpróbálom menteni a menthetőt, és letörlöm onnan, de egy kicsit le kell húznom a cipzárt, így betekintést engedek a csupasz kebleim felső részére. Nem vagyok tudatában annak, hogy mit teszek, de érzem a másik Max tekintetét magamon. Amikor felpillantok egy érett férfi néz vissza rám, de mielőtt elmélyülhetnék benne, az áram újra elmegy, és sötétbe borul az egész klinika.
- Max… - tapogatózok a sötétben, és őt keresem. Nem nagyon sikerül arrébb mennem, de sikerül hozzáérnem valamihez.
- Bocsi… - a világítás hirtelen tér vissza, és az én kezem az ő combján pihen. Túl közel vagyok hozzá, és megrészegít a közelsége.

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."

Erősen meglep a lány a szavaival, de legalább ennyire esik jól is a dicséret. Igaz, hogy alig ismer, de még így is szívmelengető az, hogy jó állatorvosnak gondol. Bár azt nem tudom, hogy ezt miből szűrte le. Lehet, hogy az ő lovát is elláttam már? Nem, rá határozottan emlékeznék. Vagyis azt hiszem, hogy emlékeznék, de úgy tűnik, tévedek. Végtére is a Ranch környékén is látnom kellett már, de egyetlen ilyen gyönyörű szempár sem rémlik. Mostanában olyan vagyok, mint egy vak. Minden sokkal könnyebben megy, mikor iszom egy kicsit. Az alkohol nem csak a kedélyemen, de a kapcsolataimon is sokat javít. Már amikor nem viselkedek úgy, mint egy bennszülött főemlős.
-Köszönöm Lottie! – Nem tudok nem mosolyogni, miközben piruló arcát kutatom. Ritkán látni ilyet, a mai nők már nem szoktak csak úgy elpirulni, mint egy szűz kislány. Szűz! A fenét az, annyira már nem fiatal. De mennyi is lehet? Próbálom úgy nagyjából megtippelni a korát, de nem megy jól a dolog. Ami nem túl jó, annak fényében, amiken az eszem jár vele kapcsolatban. Mentőövet kapok egy pizza futár képében, amit ki is használok, így egy időre elszakadok a kísértés tökéletes alakba bújtatott istennőjétől. Még el is nyújtom a józanodási időt azzal, hogy megszabadulok az átázott gönceimtől. Percekkel később, zilált hajjal, kopott ruhában mégis az ajtóból nézem őt ismét.  Mikor ez tudatosul bennem, a segítségére sietek, majd ahogy az utolsó ketrecajtó is bezárul, a pihenő felé vesszük az irányt. Enyhe idegesség kerít a hatalmába, pedig nem ez az első alaklom, hogy egy gyönyörű, fiatal nővel maradok kettesben. Számtalanszor előfordult már és a munkámat tekintve, elő is fog. Jobban belegondolva, a szűk baráti körömben is akad 1-2, de az más.
-Szólj nyugodtan, ha bármire szükséged lenne! – Kitágítom a takaró témát majdnem mindenre. Nem kell szégyenlősködnie, állok szolgálatára, amennyiben megvalósítható az óhaja. Nem azért, mert jó szamaritánus vagyok, hanem mert, nem is tudom miért. Csak! Mert csinos és, szeretek az ilyen lányok kedvére tenni. De ez is hazugság! Egyáltalán nem szoktam a szép lányok kedvében járni.
-Pedig nincs jobb egy horrornál az ilyen viharos éjszakákon. – Mosolyom jelzi, hogy csak ugratom, de nem tennék be olyan filmet, amit nem szeretne látni. Ennyi tapintat szorult belém. Mégis átfut a fejemen, hogy nem ellenkeznék, ha ijedtében hozzám bújna párszor.
-A vígjáték nekem is megfelel! – Már indulok is a laptopom felkeresésére, aztán visszahuppanok a nő mellé, előkeresve egy netes filmlistát. Végigpörgetek pár címet, de be kell lássam, hogy analfabéta vagyok ezen a téren. Mozit nem is tudom mikor láttam utoljára belülről. Ritkán nézek filmeket és ez most hátránynak minősül. Mikor mégis arra vetemedem, általában találomra indítok el valamit, esetleg a partnerem választ. Ez többnyire a húgom, az asszisztensem, vagy épp a nemrég nálunk járt egymást kerülgető párocska egyik tagja. Hihetetlenül szenvedélyesen élem a napjaimat!
-Melyik legyen? Nem igazán ismerős egyik cím sem, így nehéz választani. -  Bökök a kijelzőre, egy kicsivel közelebb húzódva a nőhöz. Csak egy percre zavarom meg a pizza szerző expedícióját, majd amint választott, én rákötöm a gépet a tv-re. Hagynom kéne nyugodtan enni, de mellé ülve nem tudom nem nézni, így inkább megszólalok, mintsem némán bámuljam. A macskák irányvonalat választom, mint egy semleges témát. Nem nagyon zavar, hogy közben lassan az étel is kihűl.
-Én nem a ranchon élek, Londonban van lakásom. Így azt teszek, amit akarok.– Random benyögöm ezt arra, hogy a kollégiumban nem tarthat macskát. Hogy miért kellett ezt a tudtára adnom, az rejtély. Sok tanár és munkás lakik a ranchon, én is megtehetném, de jobb nekem Londonban. Ott a lakásom, na meg életem egyik legfontosabb szereplője, a húgom. Még hozzá fűznék kósza mondatomhoz egy két szót, de a lélegzetem is elakad. Amint megvillannak kemény kebleinek vonalai, mintha nem is önmagam lennék. Transzba ejt a látvány, észvesztően kívánatos, úgy ahogy van. Pecsétes ruhában, kissé ziláltan. Épp tökéletlensége teszi tökéletessé. Tagadni sem tudnám, a testemben fellobbanó vágyat, hisz szemeimben minden bizonnyal már ott ég az a bizonyos tűz. A torkom is kiszárad ettől a csodától. Rám pillant és elveszítem a józan eszem.. Már csak az ajkára tudok gondolni, mikor hirtelen sötétségbe borul minden. Egy pár pillanat, már hallom is lágy hangját, de még képtelen vagyok bármit is kinyögni. A hatalmába kerített egy lány, aki alig, hogy felnőtt még. Lassan térnék észhez, de akkor egy kéz simul a combomra és az a köd, ami már épp feloszlott, hirtelen tér vissza. Halk sóhajom alatt gyullad ki a fény, de már késő. Kezem a lábamon pihenő kézfejéhez ér, majd lassan felsiklik karcsú nyakának vonaláig, miközben tekintetét kutatva hajolok hozzá, mígnem egész lágyan összeérnek ajkaink. Gyengéd, puhatolózó érintés, de ahhoz épp elég, hogy felizzanak a szenvedély szikrái. Nyelvemet lassan végig húzom alsó ajkán, és amint egy picit szétnyílnak ajkai, keresem meg övét elmélyítve csókunkat. Megszűnik a világ, engedek a vágynak. Nem vagyok vad, bár kedvem lenne harapva falni csókját. Mégis, végtelen gyengédséggel merülök el a nyelvkeringőben, egyre közelebb húzva magamhoz az illatos, vékony női testet. Jól eső bizsergés fut végig rajtam. Csak letépnék róla mindent, s belevesznék a testébe. Erre vágyom, helyette megszakítva a csókot, csak a tekintetében mélyedek el újra. Nyakára tévedt kezem hüvelykujja az arcát cirógatja. Mit tettem? Kicsit sem vagyok észnél. Most bizonyára megvan rólam a véleménye. Bocsánatot kéne kérnem, magyarázkodnom kellene, vagy valami. Mondhatnék olyasmit, hogy elragadott a pillanat varázsa. Ami voltaképp igaz is lenne.
-A csókod mézízű mámor!– Végül valahogy ez sül ki a nagy terveimből. Magyarázkodhatnék, vagy bocsánatot kérhetnék, de nem érzem bűnnek a tettem. Vagy, ha mégis az, túl jó volt ahhoz, hogy megbánjam. Végül is, ez csak egy csók! A csók pedig, nem egy rossz dolog.

....

Ma a véletlenek sorozata kergetett odáig, hogy vadidegen férfival kettesben maradjak egy állatklinikán. Nem éppen egy hétköznapi elképzelés, ha már szombati programot kellene választanom, de amiképpen idejutottam, az is azt jelzi, hogy szorosabb kötelék fűz az állatokhoz, mint az emberekhez. Ami másoknak természetes, az nekem katasztrófa. Nem olyan ember vagyok, aki az út szélén hagyja a bajba jutott négylábút, hanem teszek ellene, és elvégzem az önkéntes munkát, amit más is megtenne, ha éppen egy másik embertársáról lenne szó. Miért kell önzőnek lennünk? Annyi szép dolog van a világban, melyet látnunk kellene, csak nem vesszük észre! Sóhajtva konstatálom, hogy bármennyire is ellenemre volt az elején, hogy együtt maradjak Maxwell Granttel, most már annál inkább mozgatja a fantáziámat, hogy mi fog kisülni a mai estéből. A férfiakkal való viszonyom igen kurta, és még addig se jutottam el, hogy valaki megcsókoljon. Nem vágytam a testi érintkezésre sem, mert féltem a csalódástól, és az emberekbe vetett hitem is a nullával volt egyenlő. Soha nem tapasztaltam meg, hogy milyen érzés gyökeret ereszteni, és hosszabb ideig egy helyen maradni, de úgy isten igazából. Apát a munkája állandóan más helyre szólította, és nekem mennem kellett a szüleimmel, ha akartam, ha nem. A barátságot, és a szerelmet is csak könyvekből, és filmekből ismertem, mert eddig nem volt szerencsém megtapasztalni, holott egy jó ideje már vágytam rá. Az első megkönnyebbülés akkor ért, amikor elszakadtam a családomtól, és Londonba költöztem a Ranchra. Még ha ez iskola is, legalább van egy hely, ahová tartozom, és ezt önszántamból tettem meg. Ki vagyok, és merre tartok? Ez még a jövő zenéje, de én is vágyom már azokra a tündérmesékre, melyek eddig csak lapokon elevenedtek meg előttem.
A vihar, és a ma este egy különleges helyzetet teremtett, de mit érne az élet kalandok, és meglepetések nélkül? A jó szívem vezetett ide, és itt is ragadtam, mert az égiek nem akartak elengedni. A cicának szerencsére semmi baja, vele ellentétben viszont én tiszta ideg vagyok. Leettem magam, mint egy óvodás, egy nálam majdnem tíz évvel idősebb pasi a társaságom, és a leghétköznapibb dolgot fogjuk együtt csinálni…filmezünk.
- A horror tényleg nem az én terepem. – jegyzem meg neki mosolyogva, amikor ugratni próbál, de azért érzem, megfordul az én fejemben is, hogy mi lenne, ha mégis olyasmit választana, és hozzábújhatnék. Félnék, vagy élvezném? Ambivalens érzések tombolnak bennem, és ezen a paradicsomszósz se segít. Egyre csak ügyetlenebb vagyok, és hiába próbálom eltüntetni a foltot, az már ott marad, és csak egy mosás fog segíteni rajta. Ráadásul nem is az én felsőm! Nagy, őzike szemeimet a mellettem ülő férfira emelem, aki időközben már a tökéletes filmet is kiválasztotta, vagy nem.
A pillanat törtrésze alatt megy el az áram, de a tekintete örökre az agyamba ivódik. A melleimet nézte, és ez nem összetéveszthetetlen. Vonzódik hozzám? Ez az első kérdés melyre választ szeretnék kapni, ha látnék is valamit. A nevét ismétlem, és hozzáérek valamihez…vagy éppen valakihez. A világosság ama szent szekundumban tér vissza, melyet én a fogdosáshoz választottam ki. Hát igen, ez Charlotte Williams! A kék lélektükrök kereszttüzében égek el, és moccanni sem merek, amikor a közelében vagyok. Az idő megfagy, és csak a szívverésem figyelmeztet arra, hogy nem álmodom, és ez tényleg megtörténik. Először csak megmozdul, és a nyakamon zongorázik végig az ujja, aztán felfogni sincs időm, hogy mit tesz. Ójaj, tényleg arra készül? Finoman közelebb von magához, és az ajkaimra tapasztja sajátját. Áramütésszerűen ér a kezdeményezés, de nem húzódom el, csak vonakodva tartom becsukva egyelőre a számat. Elfogadjam a selymes hívogatást? Az érzékeim átveszik felettem az irányítást, és félig lehunyt szempilláim alól dacolva a józanész szabályaival megtörik bennem is a jég, és viszonzom. Nem tudom, hogy helyesen teszem-e, vagy, hogy a profik így csinálják-e. Csak az ösztöneim után megyek, és a nyelvem a szájpadlásához érve fordul egyet, és az övével egyesülve finoman elolvad. Összeérünk, érzem a meleg leheletét, az üdítő ízét. Markáns férfiillata az orromba szökik fel, és a maradék ellenkezési kísérletem is kudarcba fullad. Akaratlanul felemelem a combjára ejtett kezemet, és megérintem az arcát. Kicsit borostás, de olyan érzéki is egyszerre. Elnyúlik az óramutató, és ott maradok az elveszett idő csapdájában. Nem is én vetek véget a csodának, hanem ő. A szívem most már a torkomban dobog, és még nem vagyok hajlandó kinyitni a szememet, nem akarok még visszatérni a zord valóságba. Az is lehet, hogy álmodtam? Hiba volt elfogadnom? Tiltott lett volna? Magam se tudom, hogy mi a jó, de nem is érdekel. Csillogó kék íriszeimet kinyitom, és az övét keresem velük.
- Köszönöm. – motyogom a bókjára, és bele is pirulok, hogy egy értelmes választ sem tudok kinyögni.
- Nekem az első volt….és felejthetetlen. – a sötét égbolt színére emlékeztető szivárványhártyáim az ő tekintetébe fúródnak, és az előbbi események hatására a felhők fölött lebegek legalább öt méterrel…

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."

Csak egy filmet akartam választani, minden hátsó szándék nélkül. Végül nem jött össze! Filmet nem sikerült választanom, de a világ legizgatóbb csókját megismerhettem. Kösz főnök! Intettem volna az ég felé, ha a templomlátogatók csoportjába tartoznék. De nekem, ilyesmikre sem időm, sem energiám nincs. Arra viszont elég sok van, hogy percekig ízleljem a nő ajkának varázsos csodáját. Ösztönös cselekedet ez, nem valami átgondolt, esetleg kitervelt dolog. Meglátni és megkívánni, ennyi az egész! Nem jellemző rám ez a fajta viselkedés, legalábbis józan fejjel biztosan nem, de úgy tűnik, van még nő a földön, aki életre képes hívni  alapvető ösztöneimet. Jólesően merülök el ajkának játékában, bele veszve az idő megfagyott pillanatába. Két nyelv hosszan elnyúló érzéki keringője, mely feledtet minden mást. A tökéletesnek látszó pillanatsor, mely nem arra hivatott, hogy csökkentse vágyam, csak növeli, egyre táplálja a testemben izzó tüzet. Mégis, eljön az idő, mikor általam válnak el ajkaink. Nem csak mély levegővételre, de időre is szükségem van, vagy olyat teszek, amit nem lenne szabad.
-Én köszönöm! – Mélyen a szemébe nézek, de figyelmem nem kerüli el az, hogy arca ismét pírban úszik. Ez az egyik különlegessége, legalábbis én annak látom. Nem is tagadhatom le, legalábbis magam előtt nem, hogy szendesége nagyon is tetszik nekem.  Most is ebben gyönyörködök, de következő szavai annyira ledöbbentenek, hogy eleinte megszólalni sem tudok. Attól tartok, mindezt az arcom is tükrözi.
-Mármint, velem az első, vagy úgy összesen? – Ha tudnék gondolkodni, rájönnék, hogy ez egy irtó hülye kérdés, de ott, még nem tartok. A döbbenet még a vállamon ücsörög, akkor is, mikor hátrébb mozdulva hagyok teret kettőnk között. Szükséges ez a távolság, mégpedig miattam. Ugyanis pillanatok alatt átfut a fejemen, hogy ha ez volt az első csók, amit kapott, akkor bizonyára szűz még. Ez a gondolat pedig, nem oltja, csak ismét fűti vágyam és csak az önuralmamon múlik, hogy nem nyögök fel hangosan, a túl szűkre szabott nadrágom miatt. Inkább eltávolodom, és úgy helyezkedek, hogy még elviselhető legyen a dolog.
-Sajnálom! – Percek elteltével sikerül ismét kinyögnöm egy szót és basszus, nem emlékszem mikor voltam utoljára ilyen zavarban. Most jobban szeretném, mint eddig, de tudom, hogy nem szabad. Értem már mit érzett az első pár az almával kapcsolatban. Nagy levegővétel után, mégis összeszedek pár gondolatot, hogy ne tűnjek férfiatlanul bénának ebben a helyzetben.
-Sajnálom, hogy nem vettelek figyelembe. Eszembe sem jutott, hogy te talán még nem.. Gyönyörű, kedves nő vagy és a te korodban már, ezen rég túl vannak a lányok. Hacsak nem tévedtem nagyot a korodat illetően. A lényeg, hogy sajnálom, mert tudom, hogy ezt nem velem kellett volna, hanem valaki olyannal, aki sokat jelent neked. De ez nem változtat azon, hogy a csókod isteni volt. – Igyekszem kedves lenni és remélem, megérti, hogy igazából nem azt sajnálom, hogy megtörtént ez a csók, hanem azt, hogy nem voltam elég figyelmes. Ha tudtam volna… Az változtatott volna bármin is? Vissza tudtam volna fogni magam abban a pillanatban mikor meglátta kebleinek vonalát? Nem tudom erre a választ, de sejtésem van, főleg mert a tekintetem az emlék hatására ismét arra felé jár amerre nem kéne.
-Akkor, filmezzünk? – Egy kísérlet, hogy oldjam a hangulatot és tönkre zúzzam ezt a megfogalmazhatatlan, meghitt légkört körülöttünk.  Lehetett volna több eszem, de úgy tűnik, a nőkkel kapcsolatban, soha sincs szerencsém. Pedig nem vágyom sokra, csak valami hétköznapi, unalmas dologra. De Pyper, most meg egy diáklány. Velem nem stimmel valami! Ez már biztos, mert időnként ismét azon kapom magam, hogy Lottie ajkára siklik a tekintetem. Egy, vagy két csók, nem számít, ugye? De, sajnos rohadtul számít. Már így is azt hiheti, hogy a hobbim az ide betévedő nőkre mászás. Pedig ilyet még egyszer sem tettem.
-Nem szoktam ilyeneket csinálni a munkahelyemen. – Még elejtek egy megjegyzést a témával kapcsolatban, hogy tudja, nem valami megrögzött skalpvadász vagyok, aki szoknyák után rohangál minden ébren töltött percben. Pedig, most annak érzem magam, mert máson sem jár a fejem, csak hogy bejussak a mellettem ülő nő ruhái alá. Szerencse, hogy csak az agyam élénkült fel, nem a kezeim.
-A felsővel ne törődj, átélt már rosszabbat is egy foltnál! – A nőre mosolygok, hiszen ez a legkisebb probléma jelenleg. Kit érdekel az a rongy? Bár épp szívesen lennék a helyében. Irigy vagyok azért, mert, olyan helyekre simulhat, ahová én nem. De, javarészt úriembernek vallom magam, ezért most is lenyelem ezt a negatív érzést. Remélem az is tudok maradni, és ellenállok azoknak a tengerkék csábító szemeknek, amikkel ez a lány megkísért engem.

....

A pillanatban ragadtam, és nehezen térek magamhoz az első csók után. Megmagyarázhatatlan érzések kavarognak bennem, és talán meg se tudnám pontosan mondani, hogy mi is az, ami győzedelmeskedne felettem. Figyelek, de nem hallok semmit, és egyfajta transzban esek a korábbi események miatt. Ilyen lenne életem első igazi csókja? Jön egy spontán este, és egy számomra idegen férfival szűröm össze a levet? Bánnom kellene, hogy nem úgy történt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, de cseppet sem bánom, mert ez legalább valóságos volt. Most érzem igazán, hogy élek, és tényleg részese vagyok valami izgalmasnak, valami elmondhatatlannak. A mellettem ülő is hasonlóan érezhet, mert látom az arcvonásain, az íriszei csillogásán. Összekapcsolódtunk az idő egy megfagyott szekundumában, és eggyé váltunk. Olyan nyálas ez a szöveg, mely a fejemben játszódik le, de képtelen vagyok másképpen körbeírni az élményt. Az ajkaimhoz érintem az ujjamat, és végighúzom az alsó ajkamon, hogy megbizonyosodjak róla, ez megtörtént, és nem csak álmodtam. Kissé megduzzadt, és talán piros is lett, de így tökéletes, ezért nem értem meg a hirtelen távolódásának okát. Arrébb ül, és egy kis helyet hagy kettőnk között. Enyhén felszalad az egyik szépen ívelt szemöldököm, miközben a magyarázatot hallgatom.
- Sajnálod? – az előbbi képzeletbeli boldogság lufim egy pukkasztással kidurran, és holmi kérdőjel lesz a helyén. Nem tudom, hogy mi ütött belé, de ha minden pasi így reagál arra, ha megtörténik az első csók egy lánnyal, akkor tényleg hibát követtem el, és nem Maxwellel kellett volna megtennem. Nem terveztem, és ez volt benne a szép. Magával hozta a pillanat, és kihasználtuk a kínálkozó lehetőséget, de úgy látszik nem egyformán éltük meg ugyanazt.
- Az én koromban? – kezdünk veszélyes vizekre evezni, de nem mondok még semmit rá, mert csúnyán megjárná, megvárom, hogy befejezze, de olyan élesen váltunk a filmnézésre, hogy kettőt se bírok pislogni közben. Csalódottság facsarja össze a szívemet, és amit én alig két perccel ezelőtt csodának véltem, az a mellettem ülőnek egy átlagos csók volt. Így kell beletaposni a másik lelkébe.
- Á, nem tudtam, hogy általánosítasz, mármint a feltételezett koromat illetően. Ha ennyire számít a korom, akkor elmúltam húsz, és egy jó ideje úgy gondolom, hogy felnőttesen gondolkodom, és cselekszem is. Nem a velem egykorú lányok szabják meg az én érettségemet, és haladási irányomat. Mit számít, hogy másoknak, mikor volt meg az első? – felemelem a hangomat a tőlem nem megszokott módon. Megsértett, és szégyellem, hogy neki adtam oda azt, amit lehet tényleg másnak kellett volna.
- Nem, nem filmezünk. – rázom meg a fejemet, és zaklatottá válok. Nem vártam egy tündérmesét egyetlen csóktól, csak ez a csúnya váltás, amit nem értek meg. Most meg azzal jön, hogy ő nem olyan ám, hogy mindenkit megcsókol a munkahelyén. Összezavarodom, és nem sok kell, hogy elsírjam magam. Miért kell a mennyből a pokolba letaszítani azonnal?
- Elment a kedvem a filmnézéstől. – állok fel a kanapéról, és otthagyom őt a pihenőszobában. A folt se izgat már, és a kint tomboló vihar sem. Sebtében nem is tudom, hogy merre induljak, csak el innen. Idősebb nálam, ezt szóvá is tette. Mit is keresek én itt? Igen, a cica az egyetlen visszahúzó erő, hogy most ne rontsak ki, és hagyjam el az állatklinikát azonnal. A mosdó felé kanyarodok, de rájövök, hogy az a folyosó másik felén van, ezért betévedek a kisállatok közé. A cicák a ketrecekben kaparásznak, és egyikük hangosan nyávog is, amikor meghallja, hogy valaki közeledik feléjük. Nem bírom ki, és legördül az első könnycsepp az arcomon, amikor odalépek a ketrechez, és kiveszem onnan az egyik árvát. A másik kettő jól eljátszik egymással, csak ő érzi magát kívülállónak.
- Te is magányos farkas vagy, mint én, ugye? – szorítom magamhoz, és gyengéden megsimogatom, miközben a gondolataim a másik szobában maradt férfin járnak. Nem tudom, hogy követni fog-e, vagy időt ad, de nem maradhatunk így örökké, és ebben az esetben nekem kell távoznom, mert ő játszik hazai terepen.

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."

Egyesek azt hiszik, hogy értek a nők nyelvén. Hát ez egy cseppet sem igaz, mi sem bizonyítja jobban, mint a mostani helyzet. Próbálok kedves és tapintatos lenni, valahogy megértetni vele, hogy mit érzek, mit sajnálok, de nem igazán megy. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy nem igazán ért meg, vagy ha mégis, nagyon nem tetszik neki az én látásmódom. Itt kéne abbahagynom a dolgot. Csendben megvárni, amíg elmegy és kész. Többé úgysem kéne egymáshoz szólnunk, úgy ahogy eddig sem beszéltem vele egy szót sem.  De indulás helyett egy szóáradatot zúdít rám, amiből először is azt szűröm le, hogy hála az égnek, nem egy 17 évesről van szó.  Egy cseppet még örülök is a dolognak, pedig épp most szúrtam el mindent. De mit is? Hiszen ez csak egy csók volt, nincs köztünk semmi egyéb.  Felnőttesen gondolkodom, részhez viszont lenne pár szavam, mert az én szemszögemből, a felnőtt lét jelei sem láthatók rajta jelenleg. Éretlen! Ez a jó szó rá, de ezt senki sem vetheti egy olyan lány szemére, aki alig pár perce élte át az első csókját.  Ős öregnek tűnhetek mellette.  
-Nem úgy értettem! – Próbálok mentegetőzni, de semmi értelme. A lényeg, hogy erre végképp nem tudok mit mondani, inkább terelek, hátha átsiklunk a dolog felett és túléljük ezt az éjszakát. Reggel úgyis elmegy, ha akarom, ha nem. De a nagy terelő hadműveletem is befuccsolt így a helyzet menthetetlenné vált. Akkora barom vagyok! Némán nézem, ahogy elhagyja a szobát, de nem mozdulok.  Hagyok időt, neki és magamnak is arra, hogy átgondoljuk a dolgokat. Ez tényleg csak egy csók volt, vagy a kezdete valaminek? A vihar tovább tombol, de gondolataim elnyomják a természet hisztériáját. A percek lassan kúsznak, vonszolva az óra régi módi mutatóját. Egy újabb villám, mit dörgés követ. Az idő mászik tovább, de számon még izzik az a bizonyos csók után maradt vágy. Muszáj utána mennem! S máris az ajtóban vagyok, követve a halk macskanyávogás hangját. Csak egyvalaki zavarhatta meg őket, az a tündér, aki után a sötétben járok.
-Nem akartalak megbántani! Épp azt akartam elkerülni, hogy kellemetlen legyen a helyzet számodra. Azt sem mondtam, hogy másoknak kell megszabniuk a haladási irányod. De még egyetlen olyan nővel sem találkoztam, aki ne vesztette volna el a szüzességét a 18. születésnapja előtt. Hülye voltam, nem általánosítok többet. – Az ajtónak dőlve kezdek bele a bocsánatkérésbe, szinte csak suttogva. Lassan, megfontoltan, hogy legyen időm átgondolni minden egyes szót, mielőtt ismét a lelkébe tipornék, amit tényleg nem akarok.
-Te, különleges vagy! A csókról pedig… megtenném újra. Vagyis, most sem tudnék ellenállni, mert az meghaladná a képességeimet. – Felé indulok, majd egy lépésnyire tőle állok meg, könnyes szemeibe nézve. A könny egy újabb olyan dolog, amivel nem tudok mit kezdeni. Most akkor ki is az érett a teremben? Attól tartok, hogy senki.
-Csodás volt, te is csodálatos vagy, én meg egy barom, aki jelenleg nem tudja, hogy hogyan hozza rendbe a dolgot. Szóval… Nem könyörülnél meg rajtam? – Ártatlan, majdhogynem könyörgő tekintettel nézek rá, de a könnyei, azok az átkozott sós cseppek, beindítanak bennem valami olyat, ami ritkán szokott működni. Máris köré fonom az egyik kezem, míg a másikkal letörlöm a csillogó gyémántokat az arcáról.
-Ne sírj! Én tényleg nem akartam ezt. Az első alkalmadnak tökéletesnek kellett volna lennie, de helyette én kaptam tökéletes csókot egy szépségtől. És mikor ilyen közel vagy, önkéntelenül az jár a fejemben, hogy vajon a második csók is olyan isteni lenne veled? – Kis figyelmet sem fordítok a kezében lévő macskára, mert tekintetemet az ő ragyogó írisze és csókolni való ajka ragadja meg. Mire észbe kapnék, megint az a különleges légkör telepedik ránk. Az a fajta, amitől az ember tudja, hogy most kell lépnie. Egy újabb csók! Imádnám, de félek, hogy ezúttal még az előzőnél is rosszabb következményekkel kellene szembe néznem. Először is arra kell koncentrálnom, hogy megbocsásson. De arra már nem emlékszem, hogy mi volt a bűnöm, csak arra, hogy milyen mámorosan tud csókolni.

....

Nem voltam még szerelmes. Hihetetlen ezt egy huszonegy éves lány szájából hallani, de sajnos igaz. A körülmények nem voltak adottak, és a szívem se húzott egyetlen férfinemű felé sem édesapámon kívül, aki ugye ebbe a rostába nem tartozik bele. Hiába képzeltem el számtalan alkalommal, hogy összefutok az utcán, a virágárusnál, a buszon valakivel, aki levesz a lábamról. Egy könnyed kis flört után elhív randizni, a randikból hosszú, és tartalmas beszélgetések lesznek, idővel ölelkezések. Az első csók egy romantikus helyen fog elcsattanni, aztán szerelmet vallunk egymásnak, és a többit már hozza a jövő. Házasság, családalapítás. Igazából ez lenne a boldog élet receptje, de a valóság nem így működik. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy megtaláljam azt a férfit, akivel le fogom élni az életemet egészen rögös, és fárasztó út vezet. Előtte csalódnom kell, elveszni a nagyvilágban, megismerni a felhőtlen boldogságot, és utána a poklot is, hogy amikor elérkezik, akkor felkészülten, és tapasztaltan bírjam várni. Ehhez képest teltek az évek, és még addig se jutottam el, hogy kapcsolatban legyek. Egy nagyon egyszerű emberi viszonyban a másik nemmel. A szüleim állandó költözése rányomta a bélyegét az álmaimra, és rájöttem, hogy amúgy sem vagyok az a hirtelen szerelembe eső típus. A romantikus énem háttérbe szorult, és a racionális lépett elébe. A kapcsolataimat leszűkítettem a hivatalos formákra, és nem bonyolódtam semmibe sem. Tisztelettudó, és csendes lány vagyok az iskolában is, aki nem lóg ki az osztálytársai közül, vagy mégis? Vajon én érzem csak, hogy beleolvadtam a környezetembe, de a környezetem másképpen lát engem? Elvégre egy ló a legjobb barátom, és kockára tettem az életemet egy macska miatt is. Így jutottam el Maxwell Granthez, akivel megtörtént életem első csókja. Nem olyan volt, mint amit megálmodtam, de tetszett, mert az enyém volt, és a lényemből fakadt. Mégis fáj, hogy így vélekedik róla, és hibának tartja. A könnyeim megpihennek a szempillám tövében, és halkan szipogva vakargatom a macska fülét.
Egyszer csak a semmiből tűnik fel az ismerős férfi, aki az előbb csalódást okozott. Talán badarság ez is, hiszen nincsen közöttünk semmi. Ma este ismertem meg, és úgy követelőztem, vagy éppen úgy fejtettem ki a véleményemet neki, mintha számítana. Hogy számíthatna, ha még nem is ismerem? A naivságom ma óriási méreteket öltött, ezért meg kellett acélozni a szívemet, hogy többet ne legyek ennyire gyámoltalan, és védtelen. Lassan kezd bele a bocsánatkérésbe, amikor felpillantok nedves lélektükreimmel, és őt figyelem. Az ajtónak dőlve mentegetőzik, hogy nem akart megsérteni, és nem úgy gondolta. A szavak a torkomra forrnak, és képtelen vagyok neki bármit is mondani, így hagyom kibontakozni. Bambán állok, akár egy jégszobor, és esdeklő hangját hallgatom. A fülembe mászik, az elmémbe fészkelik magát. Nem bírok megválni a kék szempártól, és megbabonázva fürkészem őt. Egyre közelebb merészkedik hozzám, és a végén szinte már könyörög, hogy bocsássak meg neki, vagy mondjak valamit. Szótlanul engedem neki, hogy átöleljen, és letörölje könnyeimet.
- Max, nem haragszom. Egyszerűen magával ragadott a pillanat, és úgy gondoltam, hogy ezt te is így élted meg. Belekezdtél a korkülönbség kifejtésébe. Talán nem éppen úgy értelmeztem a szavakat, ahogyan kellett volna. – a kék végtelenség hívogat, és újra az a különös bizsergés fut végig a gerincem mentén a közelében.
- Ne áltass azzal, hogy csodálatos vagyok, vagy szép… - kezdenék bele, de akkor bent reked a szó, mert a második csók eshetőségéről beszél. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy újra megtenném. A kis cica meg se nyikkan a kezemben, pedig Max igen közel van hozzánk, szinte centik választják el ajkaimtól.
- Tedd akkor meg, és ne várakoztass többet. Ne mondj inkább semmit, mert a szavak csak sértenek, vagy rosszul fejezik ki, amit kellene. – halkul el a hangom, és a szemkontaktust tartva vele egy kicsit lábujjhegyre állok, és félig lehunyt szemhéjakkal várom a következő csodámat. Hirtelen billenek előre, így ez sem lesz tökéletes, de megérzem forró szirmait az enyémen, ahogyan végigsúrolja azokat. Önkéntelenül simulok mellkasához, és egy aprócska sóhaj után, mely vágyakozásomat fejezi ki, átadom magam teljesen a bűvkörének. Hagyom, hogy ő irányítson, hiszen sokkal tapasztaltabb mint én, de szeretnék tanulni, és fejlődni, ha már vele történt meg az első. Bánom-e? A válaszom nem. Ennek itt és most kellett megtörténnie.

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."

Mindig elevickéltem valahogy a nők társaságában, de profinak soha sem éreztem magam ezen a téren. Pyper óta meg…. bizonytalan vagyok?  … félek? …előre látom a csalódás vasmarkát? Fogalmam sincs, de valami megváltozott. Az ismerkedés és a hölgyek levadászása, egyre nehezebb terepnek tűnik, olyannak, amit többnyire inkább kikerülök, mintsem önként sétáljak át az aknamezőn. Spiccesen más! Olyankor felbátorodom, vagy legalább nem gondolok bele a tetteimbe. De ilyenkor, mikor nem lengi be fejem a szesz, nagyon is gondolkodom. Túl sokat komplikálok! Egyszerűbb lenne csak a pillanatnak élni, de az sokkal nehezebb, mint amilyennek gondoljuk. Lehetetlen nem gondolkodni direkt! Ha azt mondja valaki, ne gondoljak például az iménti csókra, csak arra tudnék gondolni. Persze ettől nem sok minden változna meg, mert tiltás nélkül is az vibrál a fejemben szüntelenül. Ennyi idősen, már komolyabbnak kéne lennem! Vagy legalább zordabbnak! Nem kéne, hogy egyetlen vöröslő ajak érintésére megnövekedett pulzussal és szinte fájón gyötrő vággyal reagáljak. Ez a kamaszokra jellemző! Én is ilyen voltam, úgy 16 évesen, de olybá tűnik, ezt máig nem nőttem ki. Egyes nők, képesek kihozni az emberből olyasmiket is, amikről azt sem sejtettük előtte, hogy bennünk van. Ez majdhogy nem számomra is érthetetlen.
Hagynom kell elmenni! Ez az első gondolatom a történtek után, mégis, csupán pár perccel később, már az ajtóból figyelem és lassan szinte könyörgök a bocsánatáért. Egy barom vagyok! Sokszorosan barom! Nem azért, mert bocsánatot kérek egy nőtől, akit megbántottam. Az természetes! Viszont először is, érzéketlen tuskó voltam, amit sajnálok. Barom vagyok, ez már tény! Másodszor pedig, a fenéért nem hagytam, hogy elmenjen? Előbb, vagy utóbb megtette volna és annyi. Mégis, távolságtartás helyett, egyre közeledem hozzá. Atya ég, hogy én mekkora egy barom vagyok!  Egyik karom már őt öleli, másik pedig könnyeit törli le. Átkozom magam azért, mert ennyire megbántottam. Ha nem én lennék jelenleg a „szemét” a történetben, nagy a valószínűsége annak, hogy agyonütném azt, aki könnyeket csalt a szemébe.
-Jól gondoltad! A pillanat már azelőtt magával ragadott, hogy hozzád értem. Ezért csókoltalak meg és minden bizonnyal, újra megtenném, abban a helyzetben! Még csak nem is a korkülönbség zavart igazán, hanem a helyzet… Nem tudom, hogy magyarázhatnám meg, hogy megérts. A fiatal nők nem épp így képzelik el az első csókjukat. Foltos ruhában, egy idősebb idegennel! – Egy kisebb grimaszt vágok a gondolatra, mert bár engem egyáltalán nem zavar a jelenlegi kinézete, ( Hogy is zavarhatna, mikor átkozottul szexi? )de azt hiszem a szebbik nem képviselőinek az is fontos. Na meg a mély érzések, amiről itt szó sincs. Egyelőre, vagyis, nem tudom. Semmit sem tudok és lehet, hogy a nagy magyarázkodásommal, megint elszúrok mindent!
-Az vagy, nem áltatlak.. – Lassan csak suttogni vagyok képes, mert elmém egészét az a második csók gondolata tölti ki, gyötrőn követelve. Eddig is vágytam a folytatásra, de más távolról nézve elgondolkodni a dolgon és megint más őt ölelve, csak erre gondolni. Ez utóbbi, jóval intenzívebb és tudom jól, hogy minden erőfeszítésemre szükségem lesz, nehogy megint olyasmire ragadtassam el magam, aminek hatására ismét magam ellen fordítom. Az elv jó, de egy pillanat alatt összeomlik az elhatározásom. Fel sem fogom rendesen, hogy mire is kér igazából, míg össze nem érnek ajkaink immár másodjára. Épp, csak megérint s karomba simul, máris szorosabban fonódik köré karom, hogy sóhaja után elmélyítve csókunkat kezdjek játszadozásba nyelvének selymes lágyságával. Lassú, érzéki tánc, nem sietek el semmit sem.  Ismeretlenül ismerős, közeli és mégis távoli. Csak pár ruha és egy fránya macska választ el tőle. Imádom az állatokat, de ebben a percben a pokolra kívánom. Gyengéden simogatom a nő hátát, majd csípőjének feszes bőrét. Alig halhatóan nyögök bele az élvezetes pillanatba. Kábító illata, gyengéd érintése és tökéletesen a számra termett ajka így együtt, teljes mértékben elveszi az eszem. Még többet és többet akarok, de visszafogom magam. Egy kevéssel is beérem. Ajkától elválva hátrálok egy lépést, kiveszem kezéből a nyávogó jószágot, s mintha mi sem történt volna, enyhe mosollyal az ajkamon állok odébb, hogy ismét elzárjam a csepp egérfogó palántát.
-Így már, sokkal jobb! – Visszatérek a szépséghez, s tekintetem az övébe fúrva búgom a szavakat mély, vágytól rekedt hangon, miközben úgy ölelem át ezúttal, hogy a teljes teste az enyémhez simuljon. Ki sem kell mondanom, hogy vágyom rá, testem elég egyértelművé teszi a dolgot. Szeméről az ajkára siklik a szemem egy pillanatra, mielőtt ajkam vadul térne vissza ahhoz a bizonyos tánchoz, miben két nyelv olvad fel egymás extázisában. A szenvedély örvényébe rántom, birtoklón tapadva testéhez. Ezúttal, már nyoma sincs az eddigi puhatolózásnak. Nem fogom ismét vissza magam, csak elveszem azt, amire vágyok jelenleg. A nyers, kéjsóvár csókot, melybe képes lennék belehalni egy pillanatra. Egyik kezem a felsője alá csúszva simogatja hátának, s derekának fedetlen bőrét, míg másik a tincsei közt veszik el. Tudom mi a következő lépés és azt is, hogy elég sok mindent megadnék érte, de hirtelen bevillan, hogy már megint mekkora tahó vagyok. Végeredményben levegőért kapva válnak el egymástól ajkaink. Csukott szemmel, homlokom az övének támasztva igyekszem visszaszerezni az irányítást a testem felett. Kikészít egy pillanat alatt, ráadásul azt hiszem, fogalma sincs arról, hogy milyen hatással van a férfiakra.

Később, de nem soha.... sajnálom, hogy várnod kellett!

Maxwell Grant nem éppen az a pasi, akit évekkel ezelőtt elképzeltem magamnak. Az első csóknál mindig más volt a vágyaim tárgya, és olykor még azt is elképzeltem, hogy már fehér ruhában teszem meg az elsőt, de ez olyan abszurd volt a sok romantikus regény olvasása után, úgyhogy feladtam a dolgot. Most a valóságban minden másképpen történt meg. Kint tombolt a vihar, egy állatklinikán voltam, és az állatorvossal hetyegtem. Nem egy hétköznapi szituáció, ha még a korkülönbséget is mellévesszük. Az apám nem lehetne, de egy óvó báty igen, aki minden lépésemet figyeli, és ha valaki, valami rosszat tenne velem, akkor megleckéztetné. Leettem magam, és még az áram is elment, ami plusz kiegészítőjeként szolgált az első nagy lépésemhez. Nem gondoltam volna, hogy itt és most fog megtörténni, de a sors igen furcsa humorral van megáldva. A tekintetünk összeforrt, és a belsőm már akkor tudta, hogy itt készülőben van valami. A gyomrom apró bukfenceket vetett, és a szám is kiszáradt. Saját magam ellensége lettem. Féltem, vagy izgultam? Már nem igazán emlékszem a pontos érzésre, és szavakba se igazán tudnám önteni. Egyszerűen ott voltam testben, de a lelkem szárnyalt. Egy másik dimenzióba kerültem bele. Az élmény leírhatatlan, de minden porcikám a folytatásra vágyott egészen addig, amíg ki nem jelentette, hogy hiba volt. Összezúzott bennem valamit, és nem láttam más megoldást, mint a menekülést. Kislányként viselkedtem, mert soha életemben nem csöppentem még ilyen helyzetbe, és nem tudtam, hogy milyen szabályoknak kellene megfelelnem. Nem is baj, mert az ösztöneim után mentem. A cicával a kezemben próbáltam összeszedni hiányzó darabjaimat, mikor meghallottam bársonyos hangját a hátam mögül. Ellenkeznem kellett volna? A szívem vadul kalapált a mellkasom fogságában, és bármennyire is megbántott az előbb, nem bírtam volna visszautasítani. A cica kettőnk közé szorult, és én kezdeményeztem a másodikat. Nem gondoltam végig, hogy milyen lavinát indítok el, de nem is baj. Lábujjhegyen állva olvadtam össze ajkaival. Puha és lágy érintése, a lassú tánc. Felülmúlhatatlan, az összes elképzelésemet eltiporta egyetlen érintésével. Sóhajtozva simultam volna hozzá, de nem tehettem meg a „nyávogó akadály miatt”. Lehunyt szemhéjakkal, esetlenül álltam, mint egy próbababa, aki öltöztetésre vár. Megszeppenve néztem rá, és engedtem meg, hogy elvegye tőlem a cicát.
- Igen, azt hiszem… - bambán figyeltem minden mozdulatát, és azt a férfit láttam magam előtt, aki az előbb még olyan gyengéden tartott a karjai között. Nem viaskodott, és akart engem. Belső istennőm már külön magánszámot adott elő, és a pezsgőt bontogatta a jeles alkalomra. Elpirulva, és szinte megbabonázva álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal. Ajkamra simítottam az egyik ujjamat, és vágyakozva sóhajtottam fel halkan.
Úgy tér vissza hozzám, mint a hős katona egy véres csata után. Könnyedén szeli át a közöttünk lévő távolságot, és állapodik meg előttem. Nem vár, nem kérdez, csak cselekszik. Odavon erős mellkasára, és kénytelen vagyok felnézni rá, mert nem adatott meg, hogy nagyra nőjek. Jelen pillanatban nem is gond, mert örülök, hogy ő az, aki magasabb nálam. Egy férfinél illúzióromboló, ha kisebb a nőnél. Beleveszek karjai biztonságába, és nem merek megszólalni sem. Félek, hogy elijesztem, és akkor nem marad semmi. Csak egy emlék lesz a csók, és ő is, és azt most nem akarom. A sors, vagy talán én akartam idekerülni, de ma este már nincs kedvem menekülni. Elvesztem a végtelen kék íriszek hívogatásában. Forrón, és birtoklóan csap le rám, és ezzel semmi gond sincs. A karjaimat a nyara köré fonom, és elveszek a követelőző szirmok játékában. Nyögve viszonzom. A testem felhevül, és a felső is szűknek tűnik. Mellbimbóim megkeményednek, és az érdes anyag kidörzsöli őket. Éppen belelendülnék, és várnám a folytatást. Hideg keze a csípőmet érinti, így a mellkasom az övéhez idomul, és szinte egybeolvadunk. Hiába sóvárgok utána, egyszer minden megszakad, és lihegve válik el az ajkaimtól. Mi történt? Akadozó lélegzettel nyílnak fel szemhéjaim, és a kékséget keresem.
- Miért fejezted be? – suttogom alig hallhatóan, amikor homlokát nekem dönti, és megérzem férfiasságát odalent. Tehát tényleg nem hazudott nekem.
- Max… - két kezem közé szorítom arcát, és elmosolyodok.
- Készen állok...nem vagyok törékeny virágszál. – búgom az utolsó szavakat. Az engedélyt megadom neki, a többivel neki kell élnie. Nem tudom mi vár rám, vagy mit fog tenni. Tapasztalatlan vagyok, aki egy mentorra vár…

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."


A nyávogó kis jószág elpaterolása először úgy tűnt, hogy jó ötlet volt. Testünk könnyedén olvad össze a csók hevében, ami egyszerre isteni és iszonyú. Józan, majdnem tiszta fejjel, már rég éreztem ilyet. Pillanatnyi kábaságom is csak a lány bűverejének köszönhetem. Miközben igyekszem kiélvezni a csók minden egyes pillanatát, valahol érzem, hogy rohadtul nem kéne ezt tennem. De ez a hang a lelkem mélyén túl csendes ahhoz, hogy komolyan figyelembe vegyem. Egy ideig, aztán mintha a fülembe üvöltene, teljes hangerővel. Végre felfigyelek rá és megszakítom azt az élvezetes játszadozást, amit ajkaink műveltek egymással idáig. Cseppet sem tölt el boldogsággal az, hogy józanul cselekedtem, de legalább tudom, hogy holnap is képes leszek a tükörbe nézni. Ez vígasztal miközben homlokom az övének vetve kaparom össze a széthullott önuralmam. De ez a nő, tényleg tudja, hogy kell kikészítenie.  Még megszólalni sem tudok, mikor rákérdez, hogy miért fejeztem be. Mégis vajon miért?  Véletlenül sem azért, mert túl szexinek találom, és attól félek, hogy ha tovább megyek, nem fogok tudni leállni. Vagy, mert tudom, hogy megutálna, ha olyasmit tennék vele, amit reggelre megbán.  Áááá nem ezek miatt! Kezei közé fogja arcom, s úgy mondja ki a nevem, hogy a gyomrom is beleremeg hangja hallatán.  Tekintetem az övét kutatja, mintha egyetlen nézéssel megfejthetném az összes titkát. És ekkor dönt úgy, hogy felráz ebből a lusta visszafogottságból, hiszen gyakorlatilag ezüst tálcán kínálja fel magát szavaival. Nem vagyok egy ősember típus, aki a barlangjába rángatja a nőket, mégis, férfiként van úgy, hogy nagyobb a csábítás, mint az ellenálló képesség. Viaskodom önmagammal, először csak némán, majd hangot is adok a dolognak.
-Rohadtul szeretném, de nem szabad! – Nyögöm ki végül, de szavaim ellen vallanak tetteim, hiszen karom önként öleli egyre szorosabban. Észre sem veszem, vagy mégis, csak próbálok úgy tenni, mintha ez nem az én vétkem lenne. Ahogy az sem, hogy épp a tiltakozásomat követően tapadok ajkára immár sokadik alkalommal. Nyelvem erőszakkal hatol ajkai közé, majd támadásba lendül, s győztes csata eljövetelét hirdeti. Mások szemével én lehetek az, aki épp kihasználja a helyzetet, mégis úgy érzem, ez épp fordítva történik. Ő az aki kétségbe vonhatatlanul megtöri ellenállásomat, ő az akinek illatától és ízétől olyan kábulat tör rám, amit nem tudok megmagyarázni. Ő az, akit nem is ismerek, mégis olyan természetes vele, mintha örökké ezt művelnénk. Ő az, aki ártatlanságával ellentétben, boszorkányos csáberővel tart fogva. És én? Én vagyok az a barom, aki immár nem csak veszettül csókolja, de közben igyekszem megszabadítani a felsőtől is, hogy végre kendőzetlenül csodálhassam kebleinek lágy halmait. Erre vagyom már azóta, hogy a sors megvillantotta előttem azokat az angyali dombokat. Egy végtelenül unalmas, alkoholos estére számítottam és most, valahogy a mennybe kerültem. Lehet, hogy elcsapott egy busz valahol? Azt sem bánnám! Ajka után arca, nyaka, majd a csodák domborzata kerül terítékre az étlapomon. Kezeim sem tétlenkednem, mintha nem tudnék betelni vele. Nem is tudok, de mivel még csak most került a kezeim közé, ezt senki sem róhatja fel nekem. Lassan végigcsókolom a felsőtestét, majd visszatérek az ajkához, s egy halk nyögéssel újabb nyelvtáncra invitálom. Csípőjénél fogva emelem fel, így nem tehet mást, mint hogy körém fonja azt a két gyönyörű combját. Csók kifulladásig, ennek új értelmet adunk.
-Szeretnéd.. – Zihálom két ajakérintés között, még egy utolsó menekülő utat adva, miközben azt mantrázom magamnak, hogy nem tehetem. Ezt nem! Le kell állnom! Most kell megtennem! Mégsem teszem, helyette azt várom, hogy ő állítson le. Gyenge akaratú vagyok, nagyon úgy tűnik.
-Szeretnéd, hogy abba hagyjam? – Kinyögöm, de ajkam újra és újra bőrét és ajkát cirógatja. Mondj nemet! Mondj nemet! Ezt kívánom, de a józan eszem egy határozott igenre vár. Mert mi lesz így később? Mi lesz holnap? Képtelen leszek tükörbe nézni, ha így kihasználok egy ártatlan lányt. A baj csak az, hogy miközben a karjaimban tartom, rohadtul nem érdekel az a tükör.
-Csak egy szavadba kerül és leállok! – Ígéretet teszek, de ha most nem kényszerít arra, hogy eltávolodjak, nem hiszem, hogy be fogom tudni ezt tartani. Mert ha ennél is jobban elmerülök, nem lesz megállás. Ezt bizonyítja ajkam folyamatos ténykedése is. Lehet egyáltalán ennél jobban kívánni valakit?

Később, de nem soha.... sajnálom, hogy várnod kellett!

+18

Mit is nevezünk elsőnek? "Amikor egy olyannal teszed meg a nagy előrelépést, akiben száz százalékosan megbízol, és még az életedet is rábíznád." Édesanyám szavai ezek, melyekre óvón figyeltem idáig. Más esetben én is ezt vallottam volna, ha nem éppen Maxwell rángat ki saját álomvilágomból. Soha nem lesz olyan, hogy tökéletes jelölt, mert senkiben se fogok annyira megbízni, hogy azt mondjam nem bántam meg. Lehetséges, hogy valakivel járok előtte egy évet, és csak utána történik meg a nagy esemény, miközben türelmesen vár rám, és csak néha feszegeti azokat a bizonyos határokat. A türelmem fogytán, és úgy érzem, hogy eddig egy kalitkába zárt madárka voltam, akinek most nyitották ki az ajtót, hogy világot lásson. A szüleim messze voltak tőlem, és végre a magam ura lehettem. Ezt a döntést most nekem kellett meghoznom, hogy oda adom-e az ártatlanságomat az állatorvosnak, vagy sem. Sokáig a kétely magja beszélt belőlem, de az a csók, a mindent elsöprő első után, már kénytelen voltam belátni, hogy túl sok időt vesztegettem el arra, hogy a szerelmes regényekből ismert nagy Ő-re várjak. Nem létezik a szőke herceg fehér lovon, nincsenek ádáz harcok egy lány kezéért. Most itt álltam egy húsvér férfival, aki engem akart, és nem félt megtenni az első lépést. Hibának vélte? Az előbb meginogtam, de most, hogy utánam jött, és tisztáztuk a helyzetet, már nem volt megállás. Aprókat pihegve várom a válaszát, hogy mit fog velem tenni, de csak értetlenül néz. Kék lélektükreiben látom a gyötrődést, hogy ne bántson meg. Hirtelen úgy érzem, hogy nálam van a világ összes ereje, és csak egy szavamba kerülne, hogy megtörjem az ellenállását. Az igent akarom hallani szájából, de helyette megint hideg zuhanyként ér, hogy nem akarja, vagy küzd ellene.
- Max.. – lágyul el a hangom, hogy eloszlassam az összes félelmét. Végül nem nekem kellene megijednem tőle, mert rám vár az ismeretlen? Apró mosoly kúszik az arcomra, amikor ismét rátalál szirmaimra, és eggyé olvadunk. Lehunyom a szememet, és átengedem magam az ösztönöknek. A testem tudja, hogy mi a teendő, még ha fejben nem is tudom, hogy mi fog történni éppen. A pulzusom az egekbe szökik, és nagyokat bukfencezik a gyomrom. A bőröm felforrósodik, és érzem, hogy elégek, ha nem szabadít meg a felsőmtől. Többet akarok tőle, mint egy csók, vagy kettő. Készen állok arra, hogy továbblépjek, és ehhez nem kellenek szavak. A vállára simítom a bal tenyeremet, miközben a másikkal még mindig merev arcélét cirógatom. Az örvénybe esek bele, és az elmém most háttérbe szorul. A szívem lesz az úr, és most rá hallgatok már. Engedelmeskedve neki egy fél pillanatra szakadunk csak el egymástól, amíg kibújtat a felsőmből, és meg nem látja a melleimet. A hidegtől lúdbőrözöm, és a mellbimbóim is megkeményednek. Az alhasam feszít, és nem tudom hova tenni ezt a fura érzést. Üresnek érzem magam, várok valamire…aminek be kell következnie ma este. Kéjesen nyögdécselve hajtom hátra a fejemet, és hagyom, hogy forró ajkaival végigszántson a bőrömön. Ezeket a hangokat én adom ki? Meglepődöm vad oldalamon, és azzal se voltam tisztában, hogy képes vagyok ilyen hangokat kiadni magamból. Hollófekete hajába túrok bele, és simítok végig ujjbegyeimmel rajta. Lihegek, és a folytatásra vágyom. Fellobbantotta bennem a tüzet, és képtelen vagyok már másra gondolni. Egy kis félelem még munkálkodik bennem, de a sóvárgás nagyobb jelen pillanatban. Akaratlanul fogadom ismét ajkait az enyémen, és a nyakába kapaszkodva nyílnak szét előtte szirmaim. Gyengéden simít végig a nyelvemen. Észre se veszem, hogy felemel, mert ösztönösen kulcsolódnak össze lábaim a dereka körül, és hagyom, hogy vigyen. A szavai alig jutnak el az agyamig.
- Mi…micsoda? – nyitom ki a szememet, és kék lélektükreit keresem.
- Ne..ne hagyd abba… - nyöszörgöm, és a homlokomat az övének döntöm.
- Vigyél át a pihenőszobába. – suttogom ajkaiba, és áttérek a fülcimpájára. Nem túl erősen harapok rá a kis porcra, és fűzöm össze a kezeimet a nyaka körül.
- Kérlek…ne álljunk le. Nem akarok már gondolkodni, csak cselekedni. – búgom utolsó szavaimat a hallójáratába, és lefelé haladva a pólója szegélyéig, most én szeretném kibújtatni belőle. A fél kezével tart még, és a falnak nyom, amikor megállunk a folyosó egyik szélén. A hóna alá nyúlok be, és lesegítem róla. Még a szavam is elakad izmos felsőteste láttán. Vágyakozva az alsó ajkamba harapok, és óvatosan érintem meg. Rettegek, hogy mindjárt felébredek ebből az álomból, de amint az ujjam hozzáér mellizomzatához, már tudom, hogy ez a valóság. Sokkal jobb, mintha álmodnék, vagy könyvet olvasnék…

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."


Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is ekkora hatással lett volna rám egyetlen, lényegében jelentéstől mentes szó. De ahogy ez a lány a nevemet ejti ki ajkán, amin még csókom nyoma ég, nem csak vágyam tüze lesz hevesebb, de szívem is gyorsabb ütemre vált. Megrészegít! Ezért aggódom, de közben minden pillanatban világosabbá válik az is, hogy ha ő maga nem állít le, akkor bizony azon a régi kanapén fogja végezni, méghozzá épp annyi ruhában, amennyi a legjobban áll neki.  Egy újabb csók, s talán épp ebben a pillanatban dőlt el minden. Ezt senki sem tudhatja, talán csak a sors, ami cifra kendővel fedi le a pillanatot, elködösítve egyébként tiszta elmém. Ajkának tánca jelét sem adja szűziességének. Olyan számomra, mintha tökéletesen illene az enyémhez, s szavak nélkül is tudná, hogy miképp szeretem a szerelem beszédének néma művészetét. Mégis, a ködön át a memóriám csücskében ott motoszkál a tény, hogy érintetlen terepre kószálok. Bizonyára ez is újabb löketet ad annak a bizonyos testrészemnek, ami már egyébként is nehezen fér meg a szűkké vált nadrágomban. A felsője rövid időn belül a földön végzi, s végre gyönyörködhetnék csupasz kebleinek látványában, ha türtőztetni tudnám magam, de nem tudom, így maradnak tüzes csókjaim. Jólesően elidőzök kemény bimbóinak kényeztetésével, minek hatására hátra veti fejét és vadító nyögdécselésbe kezd. Gyermeteg módon egy pillanatra megremeg a kezem, annyira izgatónak találom és ezt, úgy tűnik még mindig képes fokozni. A hajamba túr kecses kezével, miközben egy utolsó ízlelés után, visszatérek édes ajkához. És még mindig nem elég! Közelségére vágyom, nem csak kezesi és ajka, hanem egész testének érintésére. Mielőtt átgondolnám, ölbe kapom, ügyelve arra, hogy ágyékom könnyű súlyának feszítő nyomása alá kerüljön. Nem rejtem véka alá izgatottságom, de ami azt illeti, nem is igen tudnám. És mindezek ellenére, még mindig nem vagyok képes teljesen átadni magam a pillanatnak. Hiába őrülök meg azért, hogy végre elmerülhessek benne, végig csókolhassam az egész testét és mámorosan nézhessem az arcát, miközben általam jut el a kielégülés legmagasabb pontjára. Jól akarok cselekedni, de egyúttal gyenge is vagyok. Azt hiszem, vagyis úgy vélem, hogy meghátrál, és ezzel eldönti a dilemmámat. Készségesen fel is kínálok egy menekülő utat. Tekintetünk összefonódik a vihar dörgéseinek közepette. Végül őszinte döbbenet ül ki az arcomra. A szavak is bennem rekednek, de önkéntelenül felnyögök amint gyengéden a fülembe harap és arra kér, vigyem a pihenő szobába. Most már egy hadsereg sem tudna visszatartani attól, hogy kiélvezzem a helyzetet, nem törődve a miértekkel és a holnapokkal. Csak most van, ez a pillanat, mikor egy csodálatos nő önszántából simul hozzám, s a legnagyobb kincsét ígéri nekem. Elutasítanám? Kéne, de nem vagyok képes rá! Kérlel, és ezzel végérvényesen megtöri az ellenállásom. Már a folyosó falának szorítom, fél kézzel tartva súlyát, másikkal pedig elősegítve azon munkálkodását, hogy az én felsőtestem is épp olyan meztelen legyen, mint az övé. Úgy néz rám, mintha valami fantasztikus dolgot látna. Halványan elmosolyodom lélegzet visszatartva várva, hogy megérintsen végre. Szikrázó, kék tekinteténél szebbet, aligha láttam ezelőtt. S végre, egész óvatosan a bőrömhöz ér, felperzselve az általa érintet területet. Felnyögve nyomom még erősebben a falhoz, fél kézzel hajába túrva feszítem egymásnak testünket, ajkammal mély, érzékien heves csókot követelve. Percekig élvezem ezt a játszadozást, ágyékom az övének dörzsölve. Miközben végre hagyom, hogy levegőhöz jusson, nyakát, fülét és vállát csókolom felváltva, míg be nem érek vele a pihenő szobába. Gyakorlatilag átgázolok a helységen, lábammal arrébb rúgva a kis asztalt, amin elméletileg a vacsora volt. Azt hiszem, sikerül a földre juttatnom, de nem érdekel. Épp másra éhezem! Figyelmen kívül hagyom a kupit és gyengéden fektetem a lányt a heverőre, tovább csókolva, ahol éppen érem. Egyik lábam a csodás combjai közt, míg másik mellette, a heverő szélén kap helyet, így térdelve magasodom fölé. Kezem gyengéden simítja ki az arcába hullott hajszálakat, s tekintetünk újra összefonódik.
-Csodás vagy! Óvatos leszek, ne félj! – Úgy érzem, még ha nem is adja jelét arról, hogy tart a dologtól, a tudtára kell adnom, hogy nem áll szándékomban bántani. Lehet, hogy türelmetlen vagyok, és most azonnal szeretném a lábai közé fúrni magam, de figyelni fogok arra, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam. Szavaimat alátámasztja gyengéd mosolyom, majd épp olyan óvatos csókom, de egyik kezem közben melléről lassan a rajta lévő nadrág alá vándorol, s testének legérzékenyebb pontját simogatja.

...

+18

A szerelmeskedés is egyfajta művészet, melynek talaján még járatlan vagyok. Nem igazán ismerem az emberi tűrőképesség határait, de abban biztos vagyok, hogy itt és most minden ruha, és minden egyéb akadályozó tényező csak felesleges időhúzás. Ki mondaná meg rólam, hogy még tapasztalatban huszonegy éves lány lennék? Igazából senki, mert az emberek többsége abban a hitben él, hogy a zárkózott stílusom ellenére én nagyban habzsolom az életet. Tévedés ez az állítás, mert jobban érzem magam az állatokkal, mint a kegyetlen embertársaimmal. Jól mutatja a példa is, hogy ma egy állatklinikán töltöm az éjszakát, és nem a kollégiumi szobám mélyén, egy könyv társaságában. Amikor a cicát elütötték, azt hittem a szívemet törik szét. Mások szerint túlzok, ha egy kisállat életéről van szó, de akkor ezek az ismerősök, barátok, és rokonok nem ismernek igazán. Hányan is tudják, hogy milyen az igazi Charlotte Williams? Hát, talán édesapámon kívül senki. Nem zárkóztam el a szobatársaim elől sem, csak nekem nem az volt a fontos, mint nekik. A bulik, a versenyek. A lovam igen, de más aligha egyezett bennünk. Menekülni akartam anyám közeléből, ezért is böktem rá Londonra, hogy messze kerüljek tőle. Az állandó kényszeres vágyálmai, hogy nekem balerinának, vagy orvosnak kellett volna lennem, hát eléggé rányomták a bélyegüket a kapcsolatunkra.
A mostani pillanat annyira tiszta, és visszavonhatatlan. A lelkem sebezhetőségét nyújtom át ezüsttálcán Maxwell Grant kezébe, amikor belemegyek ebbe az éjszakába. Tudom, hogy jól választottam, vagy mindenesetre bízom benne, mert nem akarom, hogy ezer darabja zúzzon szét. Azt nem biztos, hogy túlélném. A kezem minduntalan végigsimít csupasz mellkasán, és nem bírok betelni a látvánnyal. Kislányos izgatottság keveredik a női vágyakozással, és nem tudom, hogy meddig vagyok képes ezen a vékonyka határon táncolni. A szívem szabadulni, szárnyalni szeretne a messzeségbe, nem akarja, hogy korlátokat szabjak neki. A görög isten, aki előttem áll, mintha a mesékből lépett volna ki. A hollófekete haj, a tengerre emlékeztető kék lélektükrök, a deltás váll, és az izmos felsőtest. Félek megérinteni, hiszen nem érdemlem meg. Olyan tökéletes, mint egy daliás herceg. Elmosolyodom gondolataim kuszaságán, és feltekintek a végtelen kékségbe.
- Max… - suttogom lélegzetvisszafojtva a nevét, de már nem kell várnom, mert ismét lecsap puha szirmaimra. A nyaka köré fűzöm ujjaimat, és jobban hozzásimulok, hogy érezzem a kettőnk közötti vibrálást, az elektromos feszültséget, mellyel megtelik a levegő. Pihegve viszonozom csókjait, és észre se veszem, hogy megint elindultunk. Nyelve óvatosan tapad a szájpadlásomra, és onnan lefelé, lassan ízleli meg az alsó ajkamat. Nyögve merülök el az élvezetek viharában, amit kiváltott belőlem közelsége. Egy asztal, egy ágy. A szoba átlényegül egy olyan helyszínné, ami örökbe megragad majd az emlékezetemben. Szó nélkül hajtom rá fejemet a párnára, és most én kerülök alá.
- Bízom benned. – válaszolok búgó hangon, és kezének simítására lehunyom a szemhéjamat. A félelem bennem munkál, a gyomrom liftezik, de jóval nagyobb a sóvárgás irányába, és ez elnyomja az összes aggályomat. Az ágy besüpped alattunk, ahogyan a térdét combom közé nyomja, aztán megcsókol. Ebben a csókban minden ígéret benne van, hogy vigyázni fog rám, hogy nem fog fájdalmat okozni. Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, és csak apró adagokban bírom lenyelni az oxigént, melyre szomjazik a tüdőm. A mellkasom egyenletesen siklik fel és le, de aztán felgyorsul minden. Fények, és színek váltakoznak a nagy feketeségben, és várok…aztán megérzem odalent kezét. Tilosban jár, de nem szakítom meg. A fekete csipkés bugyim szegélyén időzik, miközben a kezeimet a testem mellé helyezem, és automatikusan hangosan felnyögök.
- Mit csinálsz? – rebben meg a szemhéjam, és lassan felnyílnak szemeim. A köd, ami ellepi agyamat most még jobban kiteljesedik, és elpirulva harapom be az alsó ajkamat.
- Ez jó… - suttogom, és egy pillanatra elfelejtek levegőt venni is, mikor már nem választja el kezét semmi sem édes nektáromtól.

Lottie & Maxwell

"A csók szikra, amely lángra lobbantja a tüzet."

Vannak dolgok, amiket az ember nem gondolna magáról. Aztán egy pillanat, mindent megváltoztat. Egy pillantás, mosoly vagy netán csók és máris kifordul a világ mind a négy sarkából. Hogy utána bánni fogod? Lehet, de abban a szent percben, mikor megtörténik ez a pálfordulás, olyan magabiztosan veted magad a dolgok sűrűjébe, mint még soha. Mondhatnám, hogy én is ebben a helyzetben vagyok, de talán mindezt kinéztem volna eddig is magamból, csak a sors most írt tökéletes forgatókönyvet hozzá. Netán Lottie varázsa az, ami elől nem tudok menekülni, bár annyira nem is töröm magam ez ügyben. Mágnesként vonz magához, s bár ezelőtt is volt dolgom pár nővel, úgy érzem, ez most mégis más. Hogy miben, azt nem tudnám megmondani, csupán más.
-Imádom ahogy a nevem suttogod! – Két csók között morgom édes ajkait épp, hogy érintve. Egy percem sincs, hogy gyönyörködhessek a párnán szétterülő tincseiben, vagy vágytól csillogó szemében. Az a szemét, kéjsóvár ördög, ami elveszett valahol az ölem tájékán, nem engedi, hogy leálljak. Szavaimmal próbálom megnyugtatni, de kezem már élvezetesebb tájakon járja táncát. A következő löketet a belém vetett bizalma adja meg. Kezem könnyedén csusszan a csipkés bugyi alá, lágyan cirógatva forró ölét.
-Megmutatom milyen a mennyország! –Súgom a kérdésére adott választ, olyan közelről, hogy forró leheletem a fülét cirógassa.  Áhítattal nézem pírban úszó arcát, az élvezettől ragyogó tekintetét.  Alsó ajkára harap, s muszáj lecsókolnom róla fogai apró nyomát. Ismét megrezzenek, amikor szirmai beszédre nyílnak. Olyan tapasztalatlan, mégis buja. Nyíltan ad hangot a véleményének és ettől bizsergő forróság cikázik végig a gerincemen, egész testemben lágyan elvegyülve. Mintha a szenvedély méregként csorogna végig a vénáimon. Elidőzöm kelyhének kényeztetésével, miközben csókok egész sorával borítom be ahol csak érem. Egészen addig játszadozom, míg az izgalom hulláma végig nem söpör fiatal, hamvas testén. Észvesztően kívánom, de erőt veszek ösztönös késztetésemen. Ez az alkalom róla szól! Legalább ennyit meg kell tennem, ha már ennyire önző módon mindenképp egyesülni akarok vele. Kezem elhagyja bugyijának rejtekét, s arcára simulva vad, szenvedélyes csókra ösztönzöm, mielőtt megválnék ajkától és huncut mosollyal lefelé venném az irányt. Hamar elérek telt keblei kemény virágához, s nyelvem érzékien puha érintései közepette, olykor-olykor erősebben tapadok rá. Egyik kezem, még testét cirógatja, míg másikkal igyekszem megszabadulni a nadrágomtól. Heves mozdulataim végül meghozzák a sikert, így mire ajkam elhagyja ingerlő dombjait, s lapos hasát ízleli, már mindkét kezem alsó ruházata szélén matat. Lassan szabadítom meg a ruhától, gyengéden csókolva, masszírozva hosszú, kecses lábai külső felét. Majd amint Éva kosztümben hever előttem, megismétlem a mozdulatsort immár felfelé, combjai belső felét érintve. Csók csókot követ, végül játékosan végignyalok ismét feszes hasfalán, szándékosan kihagyva az élet legcsodásabb kelyhét. Helyette áthelyezem a testsúlyomat, s egy újabb heves csókban egyesülve érkezek lábaimmal a padlóra, csípőjénél fogva, magam felé fordítva ezt a tökéletes nőt. Immár más dolgom sincs, minthogy leengedjem térdem a kemény földre, s fejem a hófehér combok közé fúrva indítsak el egy újabb hullámot, míg az angyal készen nem áll arra, amiért én már jó ideje sóvárgok. Eleinte alig érintem, csak haloványan ízlelgetem, hogy megszokhassa ezt az új érzést. Egyik kezem, teste mellett heverő apró kacsójára kulcsolódik, míg másik az egyik ég felé tekintő, észvesztő halomra koncentrál. Kis idő múltán, mély sóhajjal merülök el az élvezet nyújtás teljes körű örvényébe, egyre lelkesebb és némileg hevesebb nyelvtánccal. Köríves mozdulatokat, végtelenített egyenesek váltják fel, majd ismét egy körív következik, időnként barlangmerülésekkel tarkítva. Igyekszem továbbra is visszafogni magam, de tetteimben már érezhető némi sürgetés. Fejemben már eluralkodott az a bizonyos köd, mégis képes vagyok Őt magam elé helyezni. Számomra is meglepő volna ez, ha még képes lennék a komolyabb gondolkozásra, de az, már rég nem megy. Mégsem ugrok át egyetlen fokot sem saját beteljesülésem érdekében. Ajkam mellé eddig keblén nyugodott kezem társul, óvatos mozdulatokkal elő készítve a terepet az igazi, mindent elsöprő egyesülés reményében.

...

+18

A szeretkezés. Kézikönyvek sokasága írja le az élményt, melyet az aktus során átélünk, és biológiai, illetve kémiai vegyületek sokaságát felszabadítva a testünk különböző pontjain, érünk el az orgazmusig. A felvilágosító óráról jól ismert uborka, és az óvszer együttese villan át az agyamon, de csak egy egészen rövidke pillanat erejéig. Vajon most hasonló élményben lesz részem, vagy az ott látott kis bemutató eltér a valóságtól? Bárhogy is történjen a dolog, az igazság az, hogy felkészültem rá. Belül, az összes porcikám azt kiabálja, hogy eljött az én időm. Nem fog leállni, mert én kérleltem, hogy menjünk tovább, hogy ne legyen akadály a legnagyobb kincs, amit valakinek tartogattam, aki soha nem jött el. Valószínű útközben a herceg meggondolta magát, és Csipkerózsika lett az új jelölt, és nem én. Mégis murisabb egy olyan lányt keresni, aki száz évig alszik, és büdös leheletével várja a megváltást a szőke herceg képében. Nekem nem voltak nagy igényeim, de azokról is hamar le kellett mondanom önön személyiségem miatt. Ha valamit jó előre elterveztem, akkor az balul sült el. A randizás kódexeit se ismertem, hát akkor a szexét? A két kék lélektükör bizalmat sugall, és azt akarja elhitetni velem, hogy nem fogok fájdalmat érezni, csak a gyönyörök birodalmából kapok egy kis ízelítőt. A légzésem szapora mivolta, még inkább fokozódik, amikor közelebb hajol, és mély hangján biztosít a holtbiztos jegyemről a mennyország felé. A testem mellé helyezett karjaimat felhúzom, és ökölbe szorítom aprócska kacsómat. A bugyim elválik csupasz Vénusz-dombomtól, és a keze odasiklik, ahol azt hittem férfi keze soha nem fog járni, mindenesetre az esküvőmig nem. A mozdulat egyszerre tűnik ismerősnek, és félelmetesnek is, amint rátalál gyenge pontomra, és körkörös mozdulatokkal kíván egy új ismeretlen felé terelni. Mi ez a feszítés az alhasamban, miért liftezik a gyomrom, mintha ezer lepke verdesne benne? Egy ponton összpontosul minden, amikor az agyam leáll a működésével, és odalent egy új érzés kerít a hatalmába. Úgy érzem, hogy azonnal kiszakadok a testemből, ha még továbbfolytatja, de nem áll le vele, és én csak sodródok az árral. A pulzusom az eget verni, és kiáltani lenne kedvem, de mielőtt a testem megremegne, az öklömet szorítom oda ajkaimhoz, és azt harapdálom a sikoltás elkerülése végett. Homályos, szinte éteri módon érzékelem a külvilágot, mikor kezét kicsúsztatja onnan. Miért lettem ilyen nedves, ez normális? A verejték ver ki, és megannyi kérdésem lenne, de minden aggályomat belém fojtja édes csókjával. Finoman, szinte csak súrolja, és ízlelgeti. Nem kérdezek többet, már nem érdekelnek a válaszok. Normális reakció a testem részéről, csak hozzá kell szoknom. Félve nyitom ki a szememet, de máris keblemet markolássza és kénytelen vagyok engedelmeskedni az oltáromnak. A hátam ívbe feszül a legapróbb hívásra is, és kéjes nyögésekkel merülök el megint egy másik dimenzióban. Az őrjítő kínzással nem áll le, hanem egyre türelmetlenebbül halad lefelé, míg két keze meg nem feszíti a nadrágot, és a bugyimmal együtt le nem tolja a csípőmről. Belepirulok a saját meztelenségembe, és szólnék, de mindig leköt, hogy ne legyen időm gondolkodni, csak élvezni a helyzetet. Szinte alig érinti szirmaival a combomat, mégis szítja a tüzet, és a belsőm már lángol. Sóvárgok a kielégülés után, és minden percben azért fohászkodom, hogy megkapjam, amire vágyom. Beteljesülést akarok egészében. A szavakat tettekre váltja fel, és amint meglátom arcát már van sejtésem, hogy mi következik. Eltűnik két combom tölcsért formál alakja között, és nyelvével fedezi fel a kelyhet, melyből eddig senki nem ihatott.
- Maxwell…mit csinálsz? – a saját hangom idegenen cseng, holott tisztában vagyok vele, hogy én szóltam, és nem más. Az intenzitás a tetőfokára hág, és kapaszkodót kell keresnem. Megragadom az ágy egyik szélét, és pihegve emelem meg a fejemet a párnáról. A légzésem felgyorsul, és a szívem negyedik sebességbe kapcsol. Képtelen vagyok létezni is már, mert a testem ezer darabra fog szétrobbanni, ha nem fejezi be. A szoba forog velem, és elkapva a hollófeketetincseket meghúzom a haját.
- Max…ne… - mielőtt bármit is kérhetnék a hüvelyem megfeszül, és a testemen többszörös remegés szalad végig. Az előbbinél sokkal intenzívebb az élmény, és szavakba se önthető. Elterülve a föld felett három méterrel lebegek. A hasamra fektetem az egyik karomat, és elfordítva a fejemet mosolygok. Tényleg a mennyországba jutottam el? Már nem hallok semmit. Karommal végigsimítok az arcán, amikor felbukkan ismét, és ködös pillantásommal köszönöm meg neki, de aztán észreveszem, hogy készülődik.
- Megnézhetem, ahogy felveszed? – célzok a kondomra, és a hosszú hajammal körbeölelve a párnát pirospozsgás arccal figyelem minden mozdulatát.