Charlotte Williams

Előtörténet

5 évvel ezelőtt Ausztrália, Victoria

Anya megint csak azt fújta egész nap a telefonban, hogy ne hagyjam ki a balettet, és járjak be rendesen az órára. Egy egész kontinens választ el tőle, és nem érzem, hogy hiányozna. Az oktató hangneme végigkísérte az egész életemet, és megállás nélkül találta ki helyettem, hogy mi is legyek, ha egyszer felnövök. Tavaly például dráma szakkörre kellett járnom, mert az egyik ismerősével váltott néhány e-mailt, aki a kedves lányáról, és a sikereiről küldött néhány fotót. Anyát elkapta a sárga irigység. Senki nem lehet sikeresebb az ő lányánál. Rá egy hétre már egy dohos teremben ültem délutáni foglalkozás gyanánt az egyik dráma szakkörön. Mit is mondhatnék? A parancsolgatás még nyolcezer kilométeres távolságból is megy neki. Hamar fel kellett nőnöm, hogy ezeket az összefüggéseket észrevegyem. Most vagyok tizenöt éves, és már kívülről tudom, hogy mit fog anya csinálni, ha legközelebb meglátogatnak apával. Apa majd beszélgetne velem, de anya meggátolja ebben, és egy újabb listát fog odaadni, ha valami nem menne, akkor próbáljam meg ezt, meg azt. A balett egy ideje már a porondon van, de nem szeretem. Utálom a merev szabályokat, és a bezártságot. Kislányként nagyon sok időt töltöttem a szabadban, és hiányzik a természet. Most is azért menekülök ki a szobatársaim elől a felvidékre. Az ég borús, és az eső lába már lóg, de nem ijedek meg az időjárástól, és a nyakamba veszem a dimbes-dombos vidéket. Amint elhagyom a kollégiumot már érzem is, hogy szabad vagyok. A hajamba kap a lágy szellő, ami aztán felerősödik, de cseppet sem zavar. Lehunyom a szememet, és a magasba tartom mindkét kezemet. Futva szelem át a füves pusztát, de nem számolok a közeledő viharral. Az ég úgy sújt le rám, mintha ezzel kellene vezekelnem minden hibámért, amit az életben elkövettem. Bűnösöknek jár ez. Mivel nincsen egyetlen fedett hely sem a közelben egy fa menedékét keresem a rám zúduló jéghideg esőcseppek elől, de nincs szerencsém. Rohanok előre, a bakancsom a sáros talajba süpped bele. Hátranézek, de az esőfátyolon keresztül minden elmosódik. Hirtelen csúszok meg, és egyenesen lefelé tartok egy meredekebb hegyoldalról.
- Segítség. – kiabálom, de senki nem hallhatja. Valószínű az összes osztálytársam bent van a kollégium biztonságot jelentő négy fala között. Amikor leérek az aljára előrebicsaklok, és ráesek a lábamra. Pontosan mellettem csap bele a villám az egyik fába. A szívverésem nekilódul, és amint fel akarnék állni, rájövök, hogy megsérült a jobb bokám. Valószínű kificamodott. A fájdalmat is megérzem, és megrándul az állkapcsom.
- Valaki? Segítség. – kiabálok, de nem érkezik válasz. Teljesen eláztam, és a ruhám is csuromvizes már.
Talán órák is eltelnek idekint, de az ítéletidő nem enyhül, én pedig biztosan nem jutok el egyedül a kollégiumba. A remény halna meg bennem, de egyszer csak egy fura neszezést hallok meg a közelből. Egy hatalmas termetű állat jelenik meg a semmiből. Egy ló. Megijedek, hiszen még nem voltam soha ilyen közel egyetlen egyhez sem. Egymásra nézünk, és ő is megáll ott, ahol van. Eltévedt talán? Megpróbálok felállni, de ismét sikertelenül. Reményvesztetten kicsordul az első könnycseppem, és halkan zokogok. A tenyerembe temetem az arcomat, és sírok. Néhány perc telhet el, és egy nedves valami ér hozzám. Totál meglepődöm, hogy a ló jött közelebb, és az orrával bököd engem, aztán felnyerít.
- Mit akarsz? – kérdem tőle felbátorodva, de aztán megint ezt csinálja. Idegesít a dolog, de nem hagy békén. Végül belé kapaszkodva sikerül felállnom, és bicegve elindulnom. Ez a délután volt az, amikor rájöttem, hogy létezik igaz barátság. Méghozzá egy ló, és ember között köttetett.