Helyes döntés az, amivel együtt tudunk élni. Nos, én egyszerűen úgy éreztem, hogy nincs ilyen, nincs helyes döntés, mégis választanom kellett egy utat, amin tovább haladok és ez már nem Maxről vagy Aidenről szólt, hanem Emilyről és egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem, mert mára a legszebb és legfontosabb dologgá vált az életemben. Én sem így akartam, ennek nem így kellett volna történnie, amiért egyedül én vagyok a hibás, e már nem számít. Ember vagyok, hát hibáztam. De ettől még nem hiszem, hogy rosszabb ember lennék másoknál vagy annak kellene éreznem magam. Szörnyű ember akkor lennék, ha elvettem volna az esélyt magamtól, hogy anya lehessek és a kislányomtól, hogy megszülethessen. Talán sok mindenben helytelenül cselekedtem, de azt az egyet biztosan tudom, érzem, hogy sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha még ezt a szikrányi örömet is ledobtam volna magamtól. Tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a legjobb ember ezen a világon, nem is akarok az lenni. De az utóbbi időben kezdtem azt érezni, hogy együtt tudok élni a döntéseimmel, hogy lassan kezdenek helyrerázódni a dolgaink, Aidennel is, és most megint fogalmam sincs mit is érzek valójában. Őszintén nem számítottam sokra Maxtől, sőt semmire sem, arra sem, hogy egyáltalán majd visszahív, de legalább megpróbáltam és aztán mégis... Felhívott. Normálisnak tűnt. Úgy értem nem volt cinikus, lekezelő és nem kezdett üvölteni sem. Normális volt. Pár perccel előbb érkeztem meg a megbeszélt időpontnál, így leültem az egyik asztalhoz és rendeltem egy kávét. Különös érzés... Annyi mindent elszerettem volna még mondani neki talán csak végső kétségbeesésembe vagy talán csak mert azt szerettem volna, hogy hallja még ezeket a dolgokat legalább egyszer, most viszont, fogalmam sincs mit fogok mondani.
Már több mint három hét eltelt a Pyperrel való találkozásom óta, amiből kettőt szinte végig részegen töltöttem, de így is elég időm volt gondolkozni. Szemét voltam vele, ezt nem is tagadom. Kifordultam önmagamból és mentségemre is csak azt tudnám felhozni, hogy mindez azért történt, mert még mindig nem felejtettem el őt igazán. De felesleges lenne mentségeket keresnem, ami történt, megtörtént. Egyébként sem én voltam az, aki végül a tettlegességig ment. Legalább ennyi gerinc volt bennem, pedig szívesen megfojtottam volna egy kiskanálnyi vízben. Feltett szándékom, hogy bocsánatot kérek a viselkedésemért, annak ellenére is, hogy még mindig úgy gondolom, ezt a lépést a nőnek kéne megtennie. Sose tette. Nem igazán, csak amolyan hánya veti módon. Az, hogy sértetten az arcodba kiabálja a másik, hogy sajnálja, az számomra nem jelent semmit sem. Főleg akkor, ha róla van szó. Tőle jóval többet várnék, azok után, ami történt. De talán ő nem is tudja, hogy mit tett tönkre. Komoly volt a kapcsolatunk, de azt soha sem tudta meg, hogy én már a gyűrűt is megvettem. Ráadásul, azóta is őrzöm, mintegy emlékeztetőül, hogy nem bízzak meg soha többé ilyen könnyedén egy nőben sem. Azt mondják, szeretnek, mégis átgázolnak az emberen, ha úgy tartja kedvük. Nem bocsájtottam meg, arra képtelen vagyok. Talán majd egyszer, de most még, túlságosan fáj. Ráadásul ott az a gyerek. Én vele képzeltem el az egész hátralévő életem, mire ő, szült egy gyereket valaki másnak. Annyi mindent nem tisztáztunk még, például azt, hogy miért tette. Nem voltam elég jó? Ezt is átgondoltam már számtalanszor, de bármi is legyen a válasz, talán tőle kell hallanom ahhoz, hogy végre tovább tudjak lépni. Szükségem van arra, hogy kegyetlenül az arcomba vágja az igazságot, épp úgy, ahogy azt a pofont, hogy végre sikerüljön eltávolodnom tőle és a múlttól. Így kell lennie mielőtt valami nagy marhaságot teszek. A közelében egyébként is mindig elragadnak az érzelmeim. De itt az ideje lezárni a múltat. Öt éve őrlődöm ezen, míg ő családot alapított. Elég volt! Egy gyors zuhany és átöltözés után, már indulnék is a megbeszélt helyre, de a telefon megzavar. Sürgős a dolog, ezért szánok rá pár percet, aminek az a vége, hogy késve indulok el, majd egy kisebb dugót is kifogok. Így legalább ismét marad időm a fejemben összerakni, hogy mit akarok mondani. Parkolás után, sietve lépek be a kávézóba, de amint meglátom az exem, el is felejtek mindent, amit kigondoltam. -Szia Pyper! – Köszönés közben helyet foglalok vele szemben. Aztán kínos csend áll be óráknak tűnő, lassan múló percekre. -Sajnálom, a múltkorit!- Megtöröm a köztünk feszülő csendet az első olyan mondattal, amit még össze tudok kaparni és lassan a szemébe nézek. Kényszeredett mozdulat ez, mert minél tovább nézem, annál rosszabb gondolataim támadnak. Miért szeretnék még mindig hozzá ragaszkodni? - Szemét módon viselkedtem, de egy gyerek… ez már túl sok. – Tényleg nem találom a szavakat, így az a szép, kerek mondatokba foglalt monológ sincs meg, amin annyit töprengtem az elmúlt időben.
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
- Szia... - Köszöntem halkan. Talán csak mindketten arra vártunk, hogy a másik mondjon valamit, másodpercekkel ezelőtt még annyi minden kavargott a fejemben, most meg egyszerűen semmi, megszólalni is alig tudok. Tudom, hogy neki is számtalan dolog lenne, amit mondani szeretne, többnyire a fejemhez vágni, nem hibáztatom érte, mégis hallgat. - Tudom... Talán el kellett volna mondanom, előbb, de nem akartam még egyszer beléd rúgni. Tudom, hogy szerettél volna. De mégis mit kellett volna tennem? Nem volt túl sok választásom, vagy huszonkét évesen egyedül maradok egy gyerekkel apa nélkül, elvetetem vagy vele maradok. Akkor egyik sem tett túl boldoggá és nem akarom most eljátszani előtted az áldozat szerepét, mert az én hibám, tudom, de meghoztam a magam áldozatait a saját döntésemért... Azt választottam, amivel együtt tudok élni. Nem várom, hogy megértsd. - Ha emiatt gyűlölni akar, gát csak tessék. Túl sok mindent nem tehetek ellene, hiszen már nem érdeklem. azt sem értem miért van most itt. Mármint én szerettem volna, hogy beszéljünk remélhetőleg normálisan, de abban már nem voltam annyira biztos, hogy el is fog jönni. De eljött. - Azt hiszed csak Te szenvedtél, hogy csak neked volt nehéz? Elcsesztem, egy életre szólóan és tisztában vagyok vele, hogy már sosem hozhatom helyre, hogy a legjobb dolog, amim valaha lesz az a lányom. Ő az egyetlen az életemben, aki ha rám néz nem ítélkezik, csak szeret és elfogad a hibáimmal együtt. - És számomra ez most mindennél többet jelent. Aidennel is sok minden van, amit nem mondunk ki, mert az talán végleges pont lenne a kapcsolatunkban, de attól még mindketten gondolunk rá. - Egy olyan embert kellene szeretnem, aki soha sem fog boldoggá tenni, mert Ő nem Te vagy! - Csuklott el a hangom. Talán nem kellene mindent kimondanom, de most csak úgy dőlnek belőlem a szavak, mindazon dolgok, amik összegyűltek az évek alatt és nem volt kinek elmondanom, mert neki kellett volna, de Ő nem volt rám kíváncsi. - És szörnyű embernek éreztem magam, amikor arra gondoltam, hogy ha nem lenne Emily lenne-e esélyem arra, hogy valaha is megbocsáss, de azt hiszem erre már felfogtam a választ, nem kell még egyszer elismételned, hogy undorodsz tőlem. - Sütöttem le a tekintetem. Fogalmam sincs jó ötlet volt-e ez egyáltalán. Talán csak el kellett volna felejtenünk az egészet, egymást, de ha ennyi év nem sikerült, akkor lehet mégis csak van miről beszélnünk.
A torkom szinte fojtogatják az érzések. Annyi mindent akartam mondani, és annyi mindent szeretnék titokban tartani. De egyikre sem emlékszem már. Egy pillanatra olyan, mintha ismét a múltban lennénk. Mintha ez csak egy átlagos nap lenne, mikor együtt töltjük az ebédidőt, hogy aztán… de nem lesz aztán, még ebéd sem lesz. Csak egy kávé mellett átélt kényelmetlen beszélgetés, amelyet muszáj megejtenünk, de talán egyikünk sincs oda a dologért. -Minderre nem lett volna szükség, ha nem fekszel össze vele Pyper. Legalább annyit megmondhatnál, hogy miért? Mit rontottam el, hogy ez lett a vége? Azt hittem ugyan úgy érzünk egymás iránt, de egyértelmű, hogy tévedtem. És igen! Elvártam volna, hogy ne így kelljen megtudnom ezt a dolgot. – Mindvégig halk maradok, de az érzelmeim a tekintetembe vannak vésve. Hiába tagadom, még most is baromira fáj az egész. Ha most valaki azt mondaná, hogy visszamehetek a múltba és egyetlen dolgon változtathatnék, nem gondolkoznék azon, mi legyen az. Elérném, akármibe kerül is, hogy semmi és senki ne álljon közénk. De erre már nincs lehetőségem. -Te együtt tudsz élni a döntéseiddel, de mi van velem? Egyszer is belegondoltál abba, hogy én mit éreztem? Te voltál a mindenem! Soha, egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy mással is lehetnék. Veled akartam leélni az életem Pyper. – Hangom rekedt a feltóduló emlékektől. Hogy is önthetném szavakba, hogy mit jelentett nekem és hogy mit éreztem, mikor ő és az a szemét … Ezekre nincsenek igazán jó szavak. -Mindig is szerettelek, de ez… - Elcsuklik a hangom, hiába akarok rideg, megfontolt embernek látszani, arra is képtelen vagyok. Pyper az én kriptonitom, még most is. -Van egy gyereked a férfitól, akivel megcsaltál. Szeretném azt mondani, hogy megbocsájtok és felejtsük el a múltat, de nem tudom. Nem megy! Túlságosan fontos vagy, voltál számomra ahhoz. – Mit mondhatnék? Mit kéne mondanom? El kell engednem, tudom én, ez volna a legjobb mindkettőnknek. De megtenni nehezebb, mint bármi más az életben. Nem tudom, hogy csak önző makacsságból, az emlékek miatt, vagy a szerelmünk megmaradt parazsa miatt van-e ez, de van. -Látod? Számodra ezt jelenti a lányod, csupa jót! És számomra? Gondolj bele! Egyáltalán van fogalmad róla mit éreztem, mikor megláttam őt? Mintha csak az orrom alá akartátok volna dugni, hogy nem csak lefeküdtetek, de még családot is alapítottatok. Vele és nem velem! A gyerek nem tehet semmiről, tudom, de ettől még nem lesz jobb nekem. Ettől még ő annak a bizonyítéka marad, hogy nem voltam elég jó neked! – Ez egy olyan helyzet, amiből nincs jó kiút. Kezdem így hinni, annak ellenére, hogy fogalmam sincs arról, Pyper hogy áll igazából a dolgokhoz. Akarom őt, azt hiszem, de képtelen lennék így vele lenni. -Nem én vagyok? Ez akkor mikor lefeküdtél vele nem zavart!- A szavába vágok, nem durván, csak végtelenül elkeseredetten. -Nem undorodok tőled Pyper, csak nem akarom elfogadni azt, amit tettél velem. Nem! Igazából képtelen vagyok elfogadni még ma is, hogy tehetted ezt, mikor én épp arra készültem, hogy… - Inkább csak a zsebembe nyúlok és illusztráció gyanánt az asztalra helyezem az ékszeres dobozt, amiben az évekkel ezelőtt neki vásárolt jegyűrű lapul.
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
- Áh, szóval csengettem volna be hozzád, hogy hé Max, tudom, hogy látni sem akarsz, de gondoltam szólok, hogy teherbe estem Aidentől, fogalmam sincs mihez fogok kezdeni, de akartam, hogy tudj róla, további kellemes napot, vagy mi? Tudom, hogy szánalmasan nevetségesnek hangzik, de... Csak megtörtént. Tudom, hogy ezzel mindent elrontottam és nincs rá mentségem, de nem szerettem. Most pedig már ez sem számít. - Nem számít, hogy szeretem vagy sem Aident, hogy akartuk-e ezt az egészet vagy nem, de mindketten hoztunk egy döntést, amiből nem engedtünk, így nem volt más választásunk, mint megtanulni együtt élni a kialakult helyzettel. Sok minden van, amit megbántam és amin már nem tudok változtatni, sem helyrehozni, de azzal még senki sem lesz boldogabb, ha még évekig gyötröm magam a történtek miatt. - Te mindent jól csináltál, hidd el. Nem veled volt a probléma, hanem velem... - Amennyire nevetségesen hangzik, annyira nevetséges is, de nem tudom. Nem tudok erre a kérdésére olyan választ adni, amit hallani szeretne. - Tudom! - Vágtam a szavába, de alig tudtam ennyit is kinyögni a gombóctól a torkomban. - Hibáztam, én tehetek róla, de bárhogyan is döntök, ami megtörtént már nem hozhattam volna helyre. Okolhatsz engem egy életen át, amiért tönkretettem az életedet és eldobtam mindenünket, amink volt, vagy talán csak engedd el. Ha már nincs miért kapaszkodni bele, akkor engedd el. Én... Egyszerűen azt gondoltam a történtek után, hogy azzal teszem neked a legjobbat, ha eltűnök az életedből. - Ma mégis eljött, a múltkori után is. Azt hittem azért, mert még nem vágott mindent a fejemhez, amit szeretett volna, most pedig már nem tudom mit higgyek. - Max, Ő csak egy ártatlan kisgyerek, még azt sem érti miért kiabáltál, aki inkább bebújt a hátam mögé, hogy ne lássa milyen csúnyán nézel rá, mert azt hiszi valami rosszat csinált. Kérlek, hagyd ki ebből. Ő nem csak Aidené, hanem az enyém is és nekem fáj, hogy így beszélsz róla. Olyasvalamiért veted meg, amiről nem tehet és soha nem is fog. Így, ha valakin kiakarod tölteni a haragod, akkor itt vagyok, tessék. - Jól tudom, hogy mindehhez ketten kellettünk és ha én nem lépek vagy nem engedek, akkor semmi sem történik... Okolhatnám Aident is, de mire mennék vele? Egyszerűen nem látom már értelmét a dolgoknak. - Miért jöttél? Valójában? Öt perccel ezelőttig azt gondoltam csak azért, hogy halld, hogy Te semmit sem rontottál el, jó ember vagy és bárkinek, bárkihez több lennél, mint jó és tovább lépsz, de ez nem csak erről szól igaz? - Nem úgy beszél, mint aki csak ezért jött volna. - Sajnálom! Mit vársz most? Ha tudnék bármi olyat mondani neked, amitől könnyebb lenne, akkor hidd el, megtenném, mert megérdemled, de én nem tudok neked abban segíteni, hogy elfelejts vagy megutálj agy bármi... - Ezzel az egy dologgal mindketten egyedül vagyunk. De itt van. Itt ül velem szemben és fogalmam sincs valójában miért. - Tudom, hogy ez már semmit sem jelent, de én Téged szerettelek! - Mintha egy szempillantás alatt szakadt volna fel a létező összes sebem, ami az utóbbi években keletkezett a szívemben és a lelkemben, amikor elém tolta az ékszeres dobozt. Szükségtelen kinyitni vagy bármit is mondani és ha akarnék sem tudnék, csak sírni szeretnék most, zokogni, elbújni a világ elől és a könnyeimbe temetni magam. - Én... Én... Képtelen vagyok erre. - Néztem fel rá könnyes szemekkel majd felálltam az asztaltól. Érzem, ahogy ismét darabjaira hullok szépen lassan és már tartani sem akarom magam.
Felbosszant, hogy ennyire lazán beszél a dologról. Csak teherbe esett és kész! Érdekes, jó pár alkalmon vagyok túl én magam is. Ráadásul az utóbbi pár évben ezeken sokszor józan sem voltam, még sem ejtettem teherbe senkit sem. De ezen már se erőm, se kedvem nincs vitatkozni. -Tudod mit? Talán jobb lett volna! Annál biztosan, mint ahogy most megtudtam. 5 tetves éve, más sem járt a fejemben, csak te. Hogy esetleg még helyre hozhatunk mindent. Képes lettem volna megbocsájtani még a félre lépésed is. De egy gyerek? Most komolyan! Sokkal jobb lett volna, ha még akkor a pofámba vágod a valóságot! Legalább nem reménykedtem volna! – Nem kiabálok, de hangom dühtől cseng. Még az sem érdekel, hogy épp most árultam el neki, hogyan is éreztem az utóbbi külön töltött évek alatt. Nem is számít már! Elég volt a mocsokból és a bizonytalanságból. Tovább kell lépnünk, mert ez így csak tönkre tesz. - Nem azt kértem, hogy mond az ilyenkor szokásos sablon szövegeket! Tisztában vagyok azzal, hogy nekem is vannak hibáim, nem is kevés. De szólhattál volna, ha valami nem tetszik, talán helyre hozhattuk volna a dolgokat. Tisztességesebb lett volna, a kapcsolatunkkal szemben, velem szemben!- Őszinte vagyok, ennek épp most jött el az ideje. Tiszta víz kell a pohárba, mielőtt még berohad az egész. Bár nem hiszem, hogy ennél még lehet rosszabb a kettőnk közti viszony. -Azt hiszed nem próbáltam? Számtalanszor akartam elfelejteni a múltat és továbblépni, de egyszerűen nem ment! Te lehet, hogy képes voltál új életet kezdeni, de nekem te voltál minden. Érted? Minden! Az igazság az, hogy összeroppantam, mikor elmentél. Olyan dolgok jutottak az eszembe, amik azelőtt soha. Nem vagyok büszke rá, hogy egy nő ennyire hatással volt az életemre. Arra meg végképp nem, hogy azóta sem tudtam a világom széttört darabjait összeszedni. Hülyeségeket reméltem, de amikor megláttalak vele… a lányoddal… sok minden kitisztult. Baromira fájt, de legalább már világosabb minden. – Elmondom amit akarok, halk, határozott hangon, de tekintetemből nem akar elillanni a fájdalom fénye. Bárcsak tehetnék ez ellen! -Még most sem figyelsz rám ? Még mindig nem akarsz megérteni egy cseppet sem. – Színtelen, fakó szavak. A reménytelenség első jelei, a vég közeledésének hírnökei. -Soha sem mondtam, hogy a lányod tehet bármiről is! Sőt, épp azt mondtam, hogy nem tehet! De ez, nem változtat azon, hogy számomra ő a két lábon járó bizonyítéka annak, amit tettél! Fáj ránézni, ez az igazság! Hiába szeretnéd, nem fogom letagadni! Ő az, aki lerombolja a hidat kettőnk között, amit te és az apja rengettetek meg alapjaiban. – Nem hazudhatom azt, hogy jó látni, mennyire boldog kis családja van. Nem jó! Kicsit sem az! Az a gyerek pedig, vagyis a tény, hogy megszülte a szeretője gyerekét, talán jobban fáj, mint az, hogy megcsalt. Velem is alapíthatott volna családot, de mást választott. Nem egy hancúrra, hanem egy életre. -Nem akarok semmilyen dicséretet sem tőled! Tudom jól, milyen ember vagyok, nincs szükségem hazugságokra. Miért jöttem? Amiért te, nem? Hogy beszéljünk! Azt remélem, így képes leszek végre tovább lépni. Le kell zárnunk a múltban történteket a jövő kedvéért akkor is, ha fáj. Fontos vagy nekem, bár nem akarom, hogy így legyen, attól még az vagy! Mindig is az voltál! De be kell látnom, hogy vége van.. – Az utolsó szavaknál elcsuklik a hangom. Rettenetes ezt hallani, még így is, hogy én magam mondtam ki. Ettől rettegtem, ettől a szótól. Vége.. -De! Tudsz segíteni, sőt, az elmúlt napokban többet segítettél, mint gondolnád! Most, hogy tudom, ő nem csak egy gyors menet volt neked, hanem az életed fontos része, kezdem felfogni a valóságot! Jó ez így, akár mennyire érzem pocsékul magam tőle. Nem kell, sőt, nincs értelme tovább várnom bármire is. – Öt év túl hosszú idő. Túl sok mindenről lemaradtam, mialatt rá vártam. Rá, aki már nem is létezik. -Talán te nem is tudod, milyen az igazi szerelem.- Keserű mosolyt villantok, melyben boldogság nem pislákol. Engem szeretett! Múlt idő, ez rögtön feltűnik. Kételkedek a szavában. Ha ezt teszi azokkal, akiket szeret, az ellenségeit mivel lepheti meg? Elő kerül az a bizonyos ékszeres doboz, melyet azóta is őrzök, pedig már rég meg kellett volna szabadulnom tőle, úgy, ahogy a fényképtől is, ami a tárcámban lapul gyűrötten és kissé fakón. -Nem szaladhatsz el mindig Pyper! Ezen túl kell esnünk. – Felugorva kapok utána, nem durván, de magabiztosan ragadom meg a karját. Kedvem volna megrázni, hogy térjen végre észhez! Ne játssza a meggyötört dámát, azok után, hogy mindent ő idézett elő. Mégis, a könnyes szemét látva elgyengülök. Vége, tudom! Gyengéden húzom magamhoz és talán utoljára, vigasztalóan fonom köré karjaimat. Megnyugtató, jól ismert érintés, valami, ami olyan sokáig hiányzott, s mégsem olyan már, mint régen. Valami megváltozott! Minden megváltozott!
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
Bocs a lassúságért!
Pyper O'Neal
Csatlakozott :
2015. Oct. 28.
Életkor :
35
Hozzászólások száma :
11
Tartózkodási hely :
London, Anglia
Tárgy: Re: Max & Pyper Vas. Nov. 22, 2015 9:28 pm
Max & Pyper
- Az egyetlen hibád, hogy mindent annyira jól csináltál. Én pedig... Mindegy. Már nem számít. - Tökéletes volt. Minden annyira rendben volt velünk, a kapcsolatunkkal. Akkor még nem is sejtettem mennyire elfogok mindent rontani. Éreznem kellett volna. Tudom. Beszélnünk kellett volna róla, el kellett volna mondanom, de mégis mit? Te mindent annyira jól csinálsz, de hagyd abba, mert nekem ez így hirtelen sok, félek, mert életemben először annyira boldog vagyok, hogy azt el sem merem hinni? Hát, ebben az egyben legalább igazam volt. Tényleg nem szabadott volna elhinnem, mert ezzel együtt minden el is romlott. De legalább azt megtapasztalhattam milyen érzés. Elmondhatom magamról, hogy egyszer boldog is voltam. Másoknak ennyire sem jön össze. - A fenébe is, elég! Fejezd be! - Vágtam a szavába erőteljesen. - Továbblépés? Újrakezdés? Te meg mégis miről beszélsz? Szerinted boldog vagyok? Melletted ilyen voltam? Nyúzott, szétesett és labilis? De egyszerűen belefáradtam már... Ebbe az egészbe! Fogd már fel, hogy sosem szerettük egymást, de nem tudtam máshoz fordulni, az Ő döntése is volt. Én pedig sosem fogok olyasvalaki élete felől ítélkezni, aki még meg sem született. Még csak három éves... És én másokkal, veled ellentétben hiszek benne, hogy egy napon egy fantasztikus ember lesz. De én? Milyen ember lettem volna? A Te szemedbe már sosem leszek jó vagy több valami szemétnél, de nem fogok egy életen át bíráskodni magam fölött, csak azért, mert egyszer valamit fiatalon elrontottam, amit nem hozhatok helyre. Tudom, szerinted pontosan ezt kéne tennem, mert megbocsájthatatlan, amit tettem. De akkor ne bocsáss meg. Így is dönthetsz. Többé rám sem kell nézned, ha nem akarsz. Minden rajtad múlik. - Akár el is sétálhatott volna mellettem. Pokolian nehéz pillanat, lépés lett volna, de utána könnyebb is. Ő mégis a nehezebb utat választotta és persze azt, hogy mindent hozzám vágjon, mert valakire mindig szükség van, akit hibáztatni lehet, amikor magunkat már képtelen vagyunk tovább. Én ebbe a stádiumba már bele sem kezdtem vagyis gyorsan keresztülmentem rajta. De bármennyiszer is borultam ki és estem neki Aidennek azt vágva a fejéhez, hogy mindenről Ő tehet, hogy ezzel mindent tönkretett, csak nehezebb lett. mert ez már a mi döntésünk. - Ó világos, szóval Emily... Felfogtam. Én annyit sem érdeklek többé a szemedben, hogy reggelente a tükörbe tudjak nézni anélkül, hogy felfordulna a gyomrom, de ha most azt készülsz a fejemhez vágni, hogy megbocsájtottál volna, ha egy árva szó nélkül elvetetem a kicsit, akkor köszönöm, mert nem vagyok rosszabb ember nálad... - Legszívesebben dühöngve felhangon, hogy minden hallja, úgy vágtam volna a képébe, hogy ne merészelje most nekem ezt mondani, de azt hiszem ennyivel is beérem. Nem tudom pontosan mi is az, amit hallani szeretnék, de azt biztosan nem, hogy Ő mégsem olyan jó ember, mint amilyennek megismertem és szerettem. Ellenkezőleg, boldoggá tenne, ha ugyanazt az embert látnám, de fogalmam sincs ki Ő. Valamikor ismertem... - Tényleg együtt tudtál volna élni a tudattal? Mert az a férfi, akire még emlékszem nem lett volna képes bárkit is bántani. - Szeretném megtudni mégis kivel beszélgetek. Ő még valóban az az ember, akinek összetörtem a szívét vagy már csak egy idegen? Mert az utóbbinak elképzelésem sincs mit mondhatnék. - Tudom jól... - Tudom jól, hogy vége van, hogy hiába is bíznék, reménykednék már soha semmi sem lenne olyan, mint régen. Már nem vagyunk ugyanazok, akik voltunk. Egymásnak sem. Tényleg vége van. Próbáltam visszatartani a könnyeket legalább, amíg kiérek, amíg végre senki sem lát, de ekkor egy kéz visszahúzott, én pedig tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor képtelen vagyok tovább gátat szabni a könnyeimnek. Tudom mit gondol... Mindez hazugság hamis könnyekkel, de ez nem így van. - Én nem akartam ezt... - Döntöttem fejem a mellkasára, ahogy szinte zokogni kezdtem. Sosem akartam ezt. Elrontottam és ezzel együtt mindent leveszítettem és már így is túl későn ébredtem rá milyen könnyedén dobtam el magamtól a legfontosabb dolgokat az életemben. A boldogságomat, az álmaimat és Őt is, egy életre. - Kérlek hagyd abba... - Temettem arcom a mellkasába és még utoljára olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak az lehetséges. Tudom, el kellene Őt engednem, de nem megy, nem akarom és képtelen vagyok rá. - Ne bánts, mert nem fogom kiírni. Nem megy. - Könnyeim teljesen elhomályosítják a látásom és levegőt is alig kapok a folyton előtörő sírástól. Szükségem van rá és arra, hogy még egy kicsit ne engedjen el. Minden, amink volt és ami talán már örökre a múlté, itt dobog most együtt ebben a két mellkasban és bármilyen elviselhetetlenül fáj is, érezni akarom még...
-Nem csináltam jól semmit sem! Én csak szerettelek. Imádtam minden egyes szavad, a mozdulataid, mindened! És közben rohadtul vak voltam. Soha, még csak eszembe sem jutott, hogy te talán nem erre vágysz. – Nem mintha valaha jelét mutatta volna az elégedetlenségnek. Ha megteszi, változtatok, bármin. De attól még észre kellett volna vennem, hogy valami baj van. Hiszen annyira figyeltem rá, mégsem láttam a fától az erdőt. -Ne áltasd már magad Pyper! Nem tudtál kihez fordulni? Tényleg nem? – Tekintetem szúrós, hangom pedig rögtön zorddá válik. Fáj, hogy még csak nem is gondolt rám. De ennél is jobban megijeszt az, hogy szinte biztos vagyok abban, ha akkoriban beállít, képtelen lettem volna elküldeni. Annyira összetört a kapcsolatunk vége, hogy akár terhesen is visszafogadtam volna. De jobb így talán, hisz a bizalom, abban a percben elillant a kapcsolatunkból amint kiderült, mivel, vagyis kivel foglalkozik a szabad idejében. -De, még ha akkoriban nem tudtál máshoz fordulni, azóta eltelt majdnem öt teljes év. Ma vajon, kihez mész majd haza? – Nem mondom ki, de erőteljesen rávilágítok a lényegre. Hiába mondja, hogy soha sem szerette, hogy nem jelentett semmit, hogy összefeküdt vele. Mégis vele él, ő a gyermeke apja. Ő a családja, nem én. -Te nem csak egy hibát követtél el fiatalon. Te abban a hibában élsz azóta is, sőt, mondhatni az lett az életed! Ezek után, tedd meg azt a szívességet, hogy nem beszélsz egyfolytában a gyereketekről, meg arról, hogy te mennyire megbocsájtottál magadnak! Nem ezért vagyok most itt! Engem csak a kettőnk dolga érdekel, ha van egyáltalán még olyasmi! – Nem veszi észre, egyáltalán, egy cseppet sem tűnik fel neki, hogy akár hányszor az imádott gyerekéről beszél, számomra olyan, mintha tőrt forgatnának a mellkasomban. -Ebben sincs igazad! Nem az én döntésem, hogy megbocsájtok, vagy sem. Az se, hogy mikor nézlek és mikor nem! Ha csak a döntésen múlna, már rég továbbléptem volna, akkor most, nem ülnék itt. Ha ennyire egyszerű lenne minden, egy döntés és kész. De nem az, semmi sem egyszerű! – Ennyi idő elteltével, már megbocsájthatnék. Az eszem ezt súgja, de a szívem képtelen erre. Gyűlölnöm kéne, jobb lenne úgy, de az sem megy. Nem szabadna többé rá néznem sem, mégsem bírom megállni, ha a közelemben van. Itt, tényleg semmi sem egyszerű! -Már megint a gyerek! Fejezd ezt be! Nem akarok hallani róla! Értetted? – Megemelem a hangom, de amint ráförmedek, meg is bánom a dolgot. Miért nem képes felfogni, hogy ami őt boldoggá teszi, az számomra csak fájdalmat jelent? Vagy ennyire nem érdekli? -Egyetlen szóval sem mondtam, hogy el kellett volna vetetned. Először is, nem kellett volna mással henteregned! De az után, hogy még a legyet is bekaptad tőle, te mit csinálsz? Szépen összebútorozol vele! Ezek után, mégis, mit kéne gondolnom? Hogy nem jelentett semmit? Na persze! – Elképzelni sem tudom, hogy miket gondol ez az ismerősnek látszó, de valójában vadidegen nő. Akivel én együtt éltem, az nem ilyen volt. Egy cseppet sem hasonlít már rá. -A férfi akire emlékszel, nincs már! Te ölted meg Pyper! Ezek után, nincs jogod megkérdőjelezni, hogy én mivel tudnék együtt élni és mivel nem! Eddig is túl sok mindent viseltem már el tőled, csak azért, mert én bolond, képtelen vagyok felfogni, ha egy nő belém rúg. Te megtetted már ma is számtalanszor a szavaiddal, de elég volt! Vége, felfogtam! – Itt lenne az ideje annak, hogy távozzak, helyette más irányba folynak az események, s pár perc múlva már fásultan állok a kávézó közepén az exem ölelgetve. Nálam nagyobb balek, biztos nem él a földön. Fejét a mellkasomra dönti, s én még erősebben szorítom magamhoz, beszívva friss, számomra idegen illatát. Már ez sem olyan, mint régen. -De megtetted… - Halk, suttogásszerű hangon csúszik ki a válasz a számon. Nem gondolkozok, csak lereagálom azt, hogy ő nem akarta ezt. Hát én sem! Az együtt töltött idő alatt ég csak eszembe sem jutott olyasmi, hogy Pyper képes lenne megcsalni. Baromi nagyot tévedtem! -Te hagyd abba! Ne beszélj nekem róluk, még ne! - Kívülről mulatságos látványt nyújthatunk, de épp nem érdekel, hogy hányan bámulnak meg. Csak ölelem őt, majdnem úgy, mint régen. Tovább lépek, mert muszáj! Legalábbis megpróbálom, de még túl korainak érzem azt, hogy a gyerekéről és arról a taplóról beszél állandóan. Lehet, hogy rohadék vagyok, de ez az igazság! Nem vagyok rájuk kíváncsi! Egyelőre hallani sem akarok róluk! -Te ne bánts engem Pyper! Elég volt már, mindkettőnknek jobb lesz, ha abba hagyjuk ezt! – Nekem legalábbis jobb lesz, neked pedig, képtelen vagyok hinni. Ezt kellett volna mondanom. Vajon mit akar igazából? Miért teszi ezt velem? Miért bújik hozzám úgy, mint azelőtt, rögtön miután róluk beszélt? Kérdések sora, jó ideig mégsem szólalok meg, csak ölelem tovább. -Most már tényleg mindenki minket néz! – Jegyzem meg jó negyed óra múlva, immár egy cseppet oldottabban. Kedvem volna óvón csókot hinteni a feje búbjára úgy, mint a múltban, de nem teszem. Helyette fél kézzel elengedem és papír zsebkendőt halászok elő, hogy felitathassam a könnyeit. Soha sem bírtam nézni, ha sírt, ez nagy gyengém. -Miért vagy itt Pyper? – Úgy vélem, tudom a választ. Ezt már szóvá is tettem egyszer. Ő is szeretné lezárni a múltat végre, mégis, kikívánkozik belőlem a kérdés. Tőle szeretném hallani, csak egyszer, hogy mi ez, ami még egy hajszálnyira összetart minket. Van egyáltalán bármi ilyen?
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
Kezdőlap
Tárgy: Max & Pyper 
