Feltekerem a lejátszó hangerejét, és együtt üvöltözöm a rockzenészekkel, akik egymás után kiabálják a fájdalmukat, dühüket az éterbe. Ezt teszem én is. Dühös vagyok, fájok, fáj még a létezés is. Minden egyes idegszálam egy löket boldogságra vágyik, de van még bennem annyi józan belátás, hogy tudjam, ez még nem a világ vége. Nem hajíthatok ki mindent az ablakon, amiért olyan keményen megdolgoztam az utóbbi hónapokban. Mégis egyre az útmenti járdákat, gyanús alakokat fürkészem, mikor már nem bírok tovább ordítani, mintha keresnék valamit. Valakit. Amikor rájövök, mit csinálok, rálépek a gázra és a megengedett sebességet jócskán meghaladva próbálok kijutni a belvárosból. Gyűlöltem ezt a mai látogatást. Anyám továbbra is egy zsebterrorista, apám pedig ugyanaz a papucs, aki mindig is volt. Még egy normális cigire sem tudom kilopni anyám karmai közül, mert folyton azon aggódik, mi lesz, ha anyu meglátja, hogy ő is rágyújtott. Az egész mai napot a bújtatott feszültség, és várakozás hangulata lengte be. Nem tudtam, miről van szó, anyám a végletekig tagadott, de végül csak sikerült kihúzni apámból, miről van szó.

Anyám titokban meghívta Josht, hogy velünk ebédeljen. Mivel azonban hiába húzta-halasztotta az ebéd idejét, Josh nem jelent meg, úgy döntött, nem mond nekem erről semmit. Nem tudom, hogy az ellenem tervezett merénylet, vagy a tény, hogy Josh nem akar látni, viselt meg jobban. Még mindig vannak rossz napjaim, és anyám már épp eléggé elrontotta nekem a mait azzal, hogy egész nap nyaggatott, utasításokat, terveket próbált belém sulykolni. Mintha csak szükségem lenne a mindennapos telefonhívásai és random látogatásai mellett arra is,  hogy még egy laza szombat délután is okosítson, irányítgasson. Egyáltalán nem erre vágytam, de igazából arra sem, hogy a bevonásom és főleg a megkérdezésem nélkül próbáljon még a szerelmi életemről is gondoskodni. Ugyan mi a francot képzel magáról? Isten leszállt a mennyekből vala és anyám képében akarja helyrepakolni az elcseszett életemet.

"...you tried to take the best of me..."

Dühösen üvöltöm a kocsi szélvédőjében enyhén visszatükröződő arcképembe a dal szövegét és úgy érzem nincs az az üvöltésmennyiség, ami most segíthetne rajtam. Dühít anyám folytonos intézkedése, fáj, hogy Josh nem kíváncsi rám már, és egyenesen felháborít, hogy megint felszínre kerül valami, amiről már azt hittem, feldolgoztam, aztán kiderül, hogy mégsem.
És ha mindez nekem nem lenne elég, még apu miatt is bűntudatom van, mert valószínűleg még most is anyám hegyibeszédét hallgatja, amiért eljárt a szája.

Bármit megadnék most érte, hogy kicsit enyhüljön ez az idegesítő, egész testemet átjáró tompa fájdalom. Mintha a fülem hegyéig izomlázam lenne, és nincs rá ellenszer. Olyan, amit megérné bevenni legalábbis biztosan nincs.  Túl gyorsan hajtok, így esélyem sincs észre venni a járdáról épp lelépni készülő nyanyát, úgyhogy csak akkor látom már meg, mikor a fényszóróim elé kerül. Beletaposok a fékbe és mivel nem vagyok bekötve, gyakorlatilag kiharapok egy darabot a kormányból. A fékcsikorgás és a tőle alig fél méterre megálló meggyszínű terepjáró egyáltalán nem zavarta meg, úgyhogy vérző ajkamat törölgetve s hangosan szentségelve figyelgetem, ahogy vet rám egy rosszalló pillantást, majd békésen átbandukol előttem a banyatankjába kapaszkodva. Amikor végre eltűnik a szemem elől, hatalmasat sóhajtva bekötöm magam és a beteg csiga tempóban tovább hajtok.  Rákanyarodom a haza felé vezető A23-asra és még mindig nyomi tempóban közlekedem, magasról téve a mögöttem dudán fekvő autósokra. Mikor rájövök, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok jelenleg az autókázásra, lehúzódom egy pub közelében és néhány percig némán ülök a sötét autóban. Egy ital, aztán már húzok is haza! - megbeszélem magammal, hogy ma este jól fogok viselkedni, és egyben hazaérek a vadiúj autómmal együtt. Aztán kiszállok a kocsiból és néhány perccel később már a bárpultnál ücsörgök egy dupla whisky társaságában.

- Látom, az agyadat már rég kiizzadtad a konditeremben, szóval egyszerűen fogok fogalmazni: húzz a francba! -  az izomagyú hátat fordít és mielőtt otthagyna, jól hallhatóan lekurváz. Kesernyés kis vigyorral nyugtázom, aztán kikérem a negyedik italomat. - ugye nem baj, ha rágyújtok? - nem várom meg a csapos válaszát. Már meg is gyújtom a cigarettámat, mire elém tolnak egy hamutálat. Szuper. micsoda úriemberek fordulnak meg errefelé!

szavak: 661;  zene: bad day; megjegyzés: #badday

Kifújok egy adag füstöt, miközben azon merengek, hogyan lehetne még elcseszettebb ez a nap. Elég ostoba voltam, hogy -bár csak egy apró pillanatig- de elhittem a terapeutámnak, hogy a múltamat magam mögött tudom hagyni és új életet kezdhetek, ha igazán akarom. Nagyobb baromságot nem is mondhatott volna. A múltad akkor is megtalál, ha az Antarktiszig futsz előle. (Mondjuk ez anyámra is igaz és nem tudom, melyik a gázabb.) Én ráadásul nem is mentem messzire. Épp csak Londonon kívülre, ahol mindkettő nyugodtan cseszegethet, hiszen épp elérhető távolságban vagyok.
Erre a gondolatra kesernyésen elmosolyodom és felhajtom a maradék italomat. A negyediket, azt hiszem. Majdnem józannak érzem magam, ami kissé elgondolkodtat. Ha a pia már nem fog segíteni, vajon meddig tart majd, míg újra felszippantok egy utcát?

Gondolataimból a bár ajtaján berobbanó férfi szakít ki. Szinte hálás vagyok, amiért majdnem ajtóstul rontott be, elterelve ezzel a figyelmem, de nem tudok igazán sokáig odafigyelni rá. Túlságosan el vagyok foglalva magammal, ahogy mindig is. Micsoda meglepetés! újabb elem a rossz tulajdonságaim listáján. Ismerős a hangja. Talán észrevette, hogy figyelem, mert épp rám bámul. Az arca is ismerős. elindul felém. Lex, Fox, Dex, vagy Felix, vagy .... tudja a nevem. Max! - Helló, Max! - minimális bizonytalanság csendül a hangomban, holott, mikor hangosan is kimondom, már tudom, hogy eltaláltam. Francokat találtam el! Emlékszem.  

- A memóriám nem az igazi, de remélem, a tigris jól van. Úgy emlékszem, elég harapós kedvemben voltam, mikor utoljára találkoztunk. - húzom féloldalas kis mosolyra az ajkaimat, miközben azon filózom, vajon mennyire lehetek gyönyörű egy szájbatekert nap és 4 whisky után. Mondjuk annyira azért nem viszem túlzásba a filozofálgatást. Még a végén megárt, hamarabb, mint a pia. - Te pedig szabad lábon. Ezek szerint már nem törsz be idegen nőkhöz a saját hotelszobádba meztelenül. - micsoda bók, kérem szépen. Józanul össze sem jött volna egy ilyen. Az, hogy elárultam magam, már csak azután esik le, hogy gondolatban jól vállon veregettem magam. Ez józanon tényleg nem ment volna...

Felhúzom az egyik szemöldököm, ahogy a kifakadását hallgatom. Bár nem ismerem, azért látszik rajta, hogy rohadtul ki van bukva. Mondjuk ezen a hallottak alapján nem is tudok csodálkozni. Ezek szerint nem csak nekem van szxr napom. Elveszem tőle az üveget, és jól meghúzom. A whisky csak úgy égeti a torkom, de meg sem rezzenek. Rutinos ivó vagyok már. - Üdv a klubban, Max. Bár az én exem tudtommal nem szült gyereket, de a napomat azért így is elcseszte. - felnevetek és töltök magamnak egy pohár italt, mielőtt visszaadom az üveget neki. - A nagy viszontlátásra igyunk, vagy arra, hogy bxsszák meg magukat? - emelem koccintásra a poharamat, de aztán még csak hozzáteszem: - Ha nem bánod, arra is koccintanék, hogy anyám is bxssza meg magát.  - szélesen elvigyorodom, de távolról sem jókedvemben. Nincs sok kedvem lelkizni, de annyira kikívánkozott belőlem a dolog, hogy az szinte megijeszt. Hiszen nem is ismerjük egymást. Bár ez a legutóbb nem akadályozott meg abban, hogy nála töltsem az éjszakát, aztán másnap reggel, félrészegen elküldjem a pxcsába. Már akkoriban is csupa báj és kedvesség voltam.

szavak: 512;  zene: bad day; megjegyzés: #badday

A Max arcán elterülő széles vigyor minden, csak nem őszinte. Talán viccesnek találna, ha nem lenne épp szétesve, de amúgy látványosan. Ha szar napod van, akkor szar napod van, ezt már én is megtanultam. Azt viszont díjazom, hogy ő még ennek ellenére sem veszítette el a humorérzékét. Még jó, hogy azt én sem tudom elinni... - Naná, hiszen az édenkert kígyója elvonón csücsült a csinos kis fenekén. - kacsintok egyet és a poén kedvéért még sziszegek is hozzá.  A túlzott őszinteségemet a pia számlájára is írhatnám, ha kicsit is zavarba hozna, de épp egy-két perccel ezelőtt állapítottam meg, hogy négy ital után is túlságosan józan vagyok. Szerencse, hogy nem az a fajta ember vagyok aki a végletekig ragaszkodik a látszat fenntartásához. Ha el van cseszve az életem, hát el van. Ugyan senkinek semmi köze hozzá, de nekem van épp jobb dolgom is, mint azon fáradozni, hogy normálisnak hazudjam a normálistól mérföld-messze álló életemet. Max kifakadását hallgatva pedig rájövök, fölösleges úgy sajnálni magam, hiszen a legtöbb ember élete el van cseszve. Talán jobban is, mint az enyém. Bár kicsit még rosszabb embernek érzem magam tőle, de ez a gondolat valahogy megnyugtat. Pedig együtt érzek Max-szel, ez nem is kérdés. Ha nekem hasonló körülmények között kellene viszontlátnom Josht, azt hiszem, én sem reagálnék túl jól. Igazából már attól kiakadtam, hogy nem akart látni, de ezt épp elfelejteni próbálom, nem újra megélni.  - Mikor legutóbb láttam, még pasi volt. És volt mersze továbblépni, míg én az ilyen-olyan függőségeimmel küzdöttem. - A hangom elárulja, hogy szerintem is sántít a dolog, és talán még azt is, hogy magamat jobban utálom ezért, mint őt valaha is tudnám. De ezt azért már eszemben sincs hozzátenni. Amúgy sem sajnáltatni akarom magam; ahhoz talán még jogom se nagyon van.

Széles vigyort küldök Max felé, és ahelyett, hogy azon gondolkodnék, neki vajon milyen gondja lehet az anyjával, nagyot kortyolok a whiskyből. De nem sikerül mindet kiinni -tekintve, hogy nem normális adagot töltöttem magamnak,- így, mikor a pulthoz csapom a poharat, a benne maradt ital a pultra, a kezemre, és a ruhámra fröccsen. Szuper.
- Egy ilyen tósztot nem lehet elfelejteni! -  felelek vigyorogva az évődésre, aztán még hozzá kell tennem, mert bele is pusztulnék, ha magamban tartanám: - Ha esetleg mégis emlékek nélkül ébrednék a hotelszobádban, nos... - ahelyett, hogy befejezném a mondatot, előkapom a zsebemből a mobilom, és Max arcába tartva lenyomom a fényképező gyorsgombját. az elkészült, kissé homályos kép alá elkezdem bepötyögni: "Ő itt Max. Nem tört be magához, ne légy goromba." Pötyögés közben hangosan is kimondom a beírandó szavakat, ha már a telefon kijelzőjén nem találom el a megfelelő karaktereket. - Kész! Látod, biztonságban vagy. - egy pillanatra felé fordítom a kijelzőt, aztán el is teszem a telefont. Ennyi volt ebben a poénban, nem több, azt hiszem. Benny Hill biztos sírva könyörögne a receptemért, ha még élne.

- Csak, ha segítesz leszállni innen! - Azt hiszem, nem vagyok még igazán billegális, de nem akarok egy arcra esést kockáztatni, tekintve, hogy az ajkamon már így is van egy csinos kis plezúr az autóm kormányával való smárolás óta. Ez pedig épp elég a mai napra. - Azért nem találod furának - Maxbe kapaszkodva leküzdöm magam a magas székről - hogy épp most futunk össze? - vetek rá egy majdnem komolynak tűnő pillantást, mielőtt újra megszólalok. - Mindketten padlón vagyunk, mindketten a piába menekülünk, és akkor a sors küld egy csavart labdát..bumm! - bizony, bumm, mert a pulton pihengető poharam úgy döntött, nem jön velem a hátsó boxba.  A csapos nem siet másikat adni a kezembe, így hátat fordítok a bárpultnak, és újra dumálni kezdek. - Ha nem bánod, a whiskyt nem próbálom meg elhozni. Túlságosan sajnálnám, ha kárba veszne egy egész üvegnyi folyékony felejtés. - Tévedtem. még mindig le lehetett nyúzni egy újabb bőrt az amnéziás poénról. Szégyelld magad Pam!

Tűsarkakon is egyensúlyérzékem tökéletes birtokában indulok el a hátsó asztalok felé Maxet követve, de ahogy megtaláltuk a helyünket, le is huppanok és azonnal kilépek a drága cipellőimből, felhúzva a lábaimat. - Kérlek, ne engedd, hogy itt hagyjam a cipőimet, mert telesírnám a kispárnám értük! - mosolygok ugyan, de halálosan komolyan gondolom minden szavam. Nem szeretnék megválni a kedvenc Louboutin cipőmtől, ez ugyanis nem valami tucatdarab.

szavak: 512;  zene: bad day; megjegyzés: egyszer csak megtalálom a színt... és igen, lassú voltam, sorry