London nyirkossága még ma is árulkodik arról, hogy egészen ma hajnalig, egyhuzamban jó két napig szakadt az eső. Az emberek hangulatát is, látszólag nagyban befolyásolta a csapadék mennyiség. Minden felé búskomor ábrázatokat látni. Bár az is megeshet, hogy ez csak a korai órának szól. Régimódi karórámra pillantok, nyugtázva, hogy már tíz is elmúlt. Még sincs olyan korán, csak én lustultam ma sokáig. A ranchra ráérek délután kinézni, hacsak nem hívnak hamarabb, így ráérek. Fel sem keltem volna, de muszáj volt leadnom egy rendelést, mielőtt kifogynék a gyógyszerekből. Kávé meg persze nem volt otthon. De ennyi baj legyen, szerencsére két kávézó is van a lakásom közelében. Egyszerűbb leugrani az egyikbe és venni egy pohárka feketét, mintsem a kisboltban kávét venni és otthon lefőzni. A kényelem nagyúr, ezért is indultam a lakásomtól jobbra eső hely felé. Ez jó három épülettel közelebb van, mint a másik. A fekete lötty mindkét helyen ugyan olyan, így lényeges a megtett út hossza. Ez befolyásolta a döntésem. Mondjuk azt még ma sem értem, hogy mi a francnak árulnak annyi kutyvalékot. Mármint a kávé legyen fekete és keserű, mert úgy az igazi! De ezek a mai latték és egyéb újdonságok, tönkre vágják a varázsát! Ezért is jobb a vidéki élet, ott tudják, milyen egy igazi, friss reggeli kávé! Kocsival kellett volna jönnöm! Vág belém a felismerés, hogy épp gyalogolok. Látszik, hogy az álom még itt sántikál a közelemben, de legalább a külsőm kifogástalan. Imádom az új zuhanyzómat, maga a mámor! Az előző folyton eldugult, had ne említsem, hogy mitől. Egy reggeli sem lenne rossz! Tojás és szalonna! Ebben a dzsungelben vajon van olyan hely ahol friss tojást és szalonnát adnak reggel tíz után? Magas röptű gondolataimat egy ismerősnek vélt távoli alak zavarja meg. Pyper! Nem, az nem lehet! Megint csak hallucinálok! Mit keresne itt, főleg egy gyerekkel. Ez csak egy barna hajú ismeretlen nő, sok ilyen szaladgál az utakon. Nyugtatom magam, de a szívem akaratlanul is hevesebb ritmusba kezd, s szinte érzem, hogy a vérnyomásom kúszik egyre feljebb. El is éri a csúcspontját, amint a nő eléri a normális látótávolság határait. -Pyper! – Hangom suttogásszerű, mintha maga az ördög állna velem szemben. A múlt szele pofán csapásként tódul az arcomba. Emlékképek ezrei árasztanak el, a szépeket keserűek váltják fel, s lelkem mélyén a szunnyadó harag lassan ujjá éled. -Mit keresel itt? – Mintha a város a tulajdonom lenne, amibe most ormótlan belemászott a nő, aki egyszer mindent jelentett számomra, most pedig azt kívánom, bár soha se ismertem volna meg. Pillantásom óvatlanul elkalandozik a gyermek felé. Jeges kéz szorongatja szívem, ezer apró tűt szúrva a megfagyott szervbe. -Ne mond, hogy ő a tiéd és… az övé?! – Nyögöm, tudván a választ. Elég csak rá nézni, pont olyan, mint az édesanyja. Egy pillanatig sem hiszem azt, hogy az enyém is lehet, hiszen egy ilyen dolog, alapjaiban rengetné meg az életem. Talán azt is visszahozhatná, amit egykor elvesztettem. De ez nem lehetséges, ezekkel az érzésekkel, amik bennem dúlnak, a múlt boldogsága, már nem hozható vissza. Bár elnyelne a föld!
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
- Emily, gyere kicsim, indulunk. - Ma végre Emily-vel is lehetek, még ha egy szemhunyásnyit sem aludtam az esti műszak óta, plusz mivel a hűtő sem fogja feltölteni önmagát, ahogy a lakásunk sem kitakarítani magát, először irány bevásárolni. - Elmegyünk bevásárolni. Majd jövünk, szia. - Szóltam még vissza az előszobából mielőtt még kézen fogtam volna a kislányomat és kiléptünk volna a házból. Hihetetlen mennyire ragaszkodó, de legalább már a minden napos sírásról leszoktunk, amikor indulok dolgozni, az apjának sokkal könnyebb vele. Apa és lánya megbeszélték, hogy apának most el kell mennie, de sietni fog haza és mindig betartja, amit ígér, anyának már nincs ilyen könnyű dolga. Nálunk csak akkor működik, ha anya viszi magával, bár azért valahol örülök is ennek. Nem arról van szó, Aiden is oda van a kis pöttömért és mindkettőnknek a szemünk fénye, de mióta Ő is az életem része egyszerűen még inkább azt érzem, hogy szükségem van a ragaszkodására. Tudván tudom, hogy szüksége van rám, hiszen alig négy éves, mégis a kislányom szeretete a legőszintébb és felbecsülhetetlen a számomra a nap minden percében. Neki van a legédesebb mosolya a világon. Egy kicsit magamat látom benne. Valamikor én is ilyen voltam. Vidám, önfeledt és gondtalan és mindent megfogok tenni azért, hogy az Ő kis élete még nagyon sokáig ilyen is maradjon. - Megérkeztünk manó. Anya mindjárt segít. - Miután Emilyt is kivettem a kocsiból szépen megfogtam a kezét és lassan elindultunk. Bár nem így akartuk, sőt mielőtt még Emily megszületett volna az első hónapokban rettenetesen éreztem magam, pocsékul voltam, féltem attól, hogy nem leszek jó anya. Dühös voltam magamra, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy ennek nem így kellett volna lennie. De azóta, hogy Ő van nekem minden egyes nap arra törekszem, hogy én legyek Emily-nek a legjobb édesanya a világon. Egy pillanatra hajoltam csak le Emilyhez, mutatni szeretett volna valamit és amint ismét felpillantottam nm akartam hinni a szememnek. Hirtelenjében egy árva szó sem jött ki a torkomon, moccanni sem tudtam, csak néztem a felém egyre közeledő férfira, akit régen oly jól ismertem és szerettem. - Max... - Nyeltem le nagy nehezen az egyre növekedő gombócot a torkomban. Nem, nem, nem, ez nem lehet. Éppen most és pont így. Őszintén megvallva hosszú ideig borzasztóan szégyelltem és emésztettem magam a történtek miatt, mire sikerült elfogadtatnom magammal, hogy így alakult és már semmit sem tehetek ellene bármennyire is szeretnék, mert igen, neki kellene most mellettünk állnia és neki kellene Emily apukájának lennie, de sikerült mindent tönkretennem, végleg. - Ezt nem most kellene, kérlek szépen ne előtte. - Nem szeretném, ha a lányom erről tudna, vagy olyasféle dolgokat hallana, amiket Ő még nem érthet meg. - Ő Emily, a lányom... És Aidené. - Hajtottam le a fejem egy másodpercre. Ez volt az a pillanat, amikor is képtelen lettem volna a szemébe nézni, anélkül is tudom, hogy most mindketten ugyanarra gondolunk. Ő a mi gyerekünk is lehetett volna. Boldogok lehettünk volna.
Minden férfi életében van egy nő, akiért bármit megtenne. De szó szerint bármiit! Az én életemben ez a nő Pyper volt, még évekkel ezelőtt. Az a korszak, talán még le sem zárult. Ha csak a múlt lenne már, most nem érezném magam ennyire mérgesnek, kétségbe esettnek, megalázottnak, letörtnek. Összezavar, még mindig. Szívem vad ritmusa jelzi, hogy mennyire felkavar a puszta látványa is. Gyűlöllek! Szeretném az arcába üvölteni, csak azért, hogy ez a gombóc, ami a torkom fojtogatja, eltűnjön végre. De hazugság lenne, hisz bármennyire próbálom utálni, nem jön az a tisztán sötét érzés. Ennek ellenére, még ennyi év után is neheztelek rá. Nekem ő volt a világ, én meg, csak egy eldobható vacak voltam a számára. Ezt, talán soha az életben nem fogom megemészteni. És most, itt áll előttem azzal a fényes, hosszú hajával, nagy, barna szemeivel. Utálom, hogy még mindig ilyen szexi! Miért nem hízott el, vagy hullott ki a haja? Legalább a fogai keresztbe állhatnának, vagy lehetne büdös is. De nem az! Lépésekre állok tőle, mégis érzem ezt a keserédes illatot. Olyan, mint ez a perc. Beleborzongok még abba is, hogy egyszerűen kiejti a nevem. Gondolataimba betódulnak a múlt szép emlékei. Lopott csókok, fantasztikus ágyjelenetek, vidám pillanatok és végül, hogy még képzeletben se legyen jó nekem, ő és a drága szeretője. Képtelen vagyok elfelejteni. -Ne most? Ó, akkor mikor? Majd, ha összefutunk a következő teapartin? – Gúnyos vagyok, nem is próbálom meg leplezni. Ha a gyerek nem lenne itt, már üvöltve adnám a tudtára a véleményem, de most, igyekszem lent tartani a hangerőt. Az a kicsi lány nem tehet semmiről sem. Mégis nehezemre esik, még rá nézni is. Más esetben, kedvelem a gyerekeket, én magam is szeretnék, de ez a lány Pyperé és az a mocsoké. Ahogy rá nézek, már látom is hogy másszák meg egymást ezek ketten. Nem tudom elviselni ezt! Már jól voltam, dolgoztam, ismerkedtem és persze pont most kell ennek a nőnek előmásznia, hogy a bokámnál fogva rángasson vissza a pokolba. Semmi értelme, de azért tőle akarom hallani, hogy a gyermek az övé és Aidené. Mégis, az idegesség és a fájdalom egyszerre önt el szavai hallatán. Hogy képes ilyen egyszerűen a szemembe mondani ezt? Nincs benne egy csepp szégyenérzet sem? -Semmit sem változtál, ugyan olyan vagy, mint régen! – Szavaimban kedvességnek még csak az árnyéka sem fedezhető fel. De undor annál több fröccsen szét belőle. Ha ez a gyerek most nem állna itt ennek a nőnek a kezét szorítva. Mély levegőt veszek, próbálom elnyelni a haragom egy részét. Hogy lehet rám még mindig ilyen őrült nagy hatással? -Szia, Emily! A szüleid régi ismerőse vagyok, Max! – Mégis csak sikerül a gyerek felé fordulva normális arcot vágnom. Hangom épp úgy válik lágyabbá, mint amikor az állatokhoz beszélek. Nem akarom megijeszteni, ő tényleg, az égvilágon semmiről sem tehet. De a szülei, annál inkább! Azt képtelen vagyok kimondani, hogy a felmenői barátja voltam, már azt is nehéz volt, hogy ismerősök voltunk. Nagyon jóban voltunk, még azok ketten, nem döntöttek úgy, hogy hátba szúrnak. -Mire vitted a nagy igényeiddel Pyper? Aiden lehozta már a csillagokat? –Mostanában ilyen napjaimat élem, muszáj mindenbe mélyen elmerülnöm. El kéne sétálnom, egyszerűen hátat kéne fordítanom a múltnak és a nőnek is. De erre egyelőre, képtelen vagyok. Ha nem lenne ez a gyerek, talán már azért könyörögnék, hogy kezdjük újra. Jó, hogy nem teszem. Az hatalmas hiba lenne.
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
- Ne Őt hibáztasd. Ő semmiről sem tehet. Itt vagyok én... Elviselem. - De Emily az ég világon semmiért sem hibás. Őt soha nem is okoltam semmiért sem, sokkal inkább magamat, de sosem lett volna szívem lemondani róla, akár késő lett volna, akár nem, nem számít, mert Ő az én kislányom. - Te viszont gyűlölködő és cinikus lettél, hogy mások ne lássák, hogy fáj és nem tudod elviselni, hogy egyedül csak előlem vagy képtelen elrejteni mindazt, amit érzel. - Vágtam vissza ugyanazzal a gúnnyal. Az Ő hangjából viszont nem csak ez érződött ki, szeretne megvetni, tiszta szívéből gyűlölni, érzem, látom a szemében, mégsem képes rá. Ez pedig talán többet is elárul róla, mint szeretné, de nem akarom ámítani magam. - De tudod mit? gyűlölj csak. Minden okod megvan rá... - Joggal érezheti, hogy tönkretettem mindent, az életét, azt pedig egyedül csak én tudom, hogy nem csak az övét, hanem a sajátomat is és ez már mindig így lesz. Sosem lesz másképp. Most már mindig így fog nézni rám. - Ő igyekszik. - Én nem teszem eléggé. Aiden, Aident sosem fogom úgy szeretni ahogyan Őt és az a legszomorúbb az egészben, hogy én ezt jól tudom. Bármit is tesz, bárhogyan is igyekszik a kapcsolatunk sosem lesz olyan amilyennek lennie "kellett volna". De mégis mit kellett volna tennem? Megválni Tőle, mint valami nehezéktől egy süllyedő hajón? A miénk akkor már régen elsüllyedt. Én süllyesztettem el. Menthetetlenül. - Nézd Max, fogalmam sincs mit vársz, szerintem Te magad sem tudod. Elrontottam. Tudom. Ahogyan azt is, hogy nem csinálhatom már vissza és ha belegebednék sem bocsájtanál meg. Megértem. Már nem számít. Nem számít, hogy mennyire szerettelek vagy szerettél, hogy mennyire elszúrtam. Nincs már jelentősége. Te is tudod. Szóval, vess csak meg amiért Ő nem a Tiéd és amiért miattam nem lehetünk boldogok, ha ettől könnyebb lesz... Tessék. Itt vagyok. De tőlem ne várd mindezt. Mert én nem akarlak gyűlölni, nem akarlak elfelejteni és nem fogom örökké gyötörni magam, mert nincs értelme... - Hihetetlenül önzően hangzik. Én is tudom. De nem magamért teszem, már jó ideje nem. - Mert most van valaki az életemben, aki semmiről sem tehet, akinek szüksége van még rám. Nem fogom az Ő életét is megkeseríteni. Nem várom, hogy megértsd. Senkitől sem várom, hogy megértsen. - Simogattam meg Emily kis arcocskáját, aki egy ideje már bebújt mögém és csak hallgat. Már így is többet hallott, mint amit szerettem volna. Nincs szükségem második esélyre, tisztában vagyok vele, hogy a szemében többé egy fabatkát sem érek vagy érdemlek, de senkitől sem vagyok köteles elviselni, hogy bíráljon vagy ítélkezzen a tetteim és a döntéseim fölött.
-Egy percig sem hibáztatom a lányod Pyper! Nem kell külön kérned, hogy téged és a nagy szerelmed hibáztassam, ugyanis ti vagytok a hibásak, senki más! – Ráförmedek a nőre, de hangom megremeg a lányod szónál majd, mint érzelmeim első számú kivetítője, elmélyül mikor Aidenről beszélek. A haragot nem kell leolvasni az arcomról, a szavaimban es elég nyilván valóan megtalálható. Attól, hogy alig birok rá nézni a gyerekre, még nem hibáztatom. Ő csak a nyilván való bizonyítéka annak, amit azok ketten műveltek. Akaratom ellenére is felvillan vagy ezredszerre is a kép, amit az életben nem akarok látni többé. -Túl sokra tartod magad! Gyűlölködő vagyok, mert rászolgáltál, cinikus vagyok, mert a látványodtól is szétrobban az agyam. Nem érdekel, ha mások látják rajtam, hogy fáj! Egyébként is rohadtul tudja mindenki a mi mesés történetünket. És nem utolsó sorban, miről gondolod, hogy te más vagy, mint a többi nő? Jobb, ha tudod, már rég nem te vagy az, aki a legjobban ismer! – Kifakadásom alatt már a hangom sem tudom kontroll alatt tartani. Ebből is látszik, hogy egyáltalán nem hagy hidegen ez az egész. El kéne rejtenem a valódi érzéseimet, nem szabadna, ezt tennem. Az eszem tudja, de az érzéseim visznek magukkal. Még mindig az én Pyperemként gondolok rá és ez a legrosszabb dolog, amit csak tehetek. Már nem az enyém, az sem biztos, hogy valaha is az volt. Lebuktak előttem, de az soha sem fogom száz százalékosan megtudni, hogy mióta voltak szeretők a hátam mögött. Ettől pedig, a pulzusszámom is megemelkedik. -Nem kell az engedélyed! Tudtommal szabad országban élünk! Bár a szabadságról nekünk teljesen más a véleményünk. – Ő akkor is szabadnak érezte magát, amíg együtt voltunk. Annyira szabadnak, hogy azzal hancúrozott, akivel éppen kedve volt. Gyűlölöm ezért! Gyűlölném, ha nem lenne már meg ez a nem is tudom mi, ami még itt motoszkál a levegőben. -Igyekszik? Látszik! Olyan felhőtlenül boldog arccal mászkálsz az utcán. Süt rólad az imádat! – Tovább gúnyolódok, pedig egy csepp fájdalmat vélek felfedezni a szemében. Mégis tovább gyötröm, ennyi még nem is elég. Közel sem kapta vissza azt, amit én kaptam tőle, de olyan mértékben, én képtelen lennék bántani. Ellentétben vele, aki szemrebbenés nélkül rúg belém még ennyi év után is. -Túl könnyen megbocsájtasz magadnak! Ilyenek a sorozat gyilkosok is. Mit számít egy élet, ugye? Még jó, hogy az enyémet nem tetted tönkre! Itt vagyok, élek, jó munkám van, a nők imádnak! Még jó is, hogy megszabadultam tőled! Örökké csak hátráltattál, most azt teszek, amit csak akarok. Egyébként, nagyon is tudom, hogy mit akarok tőled! Azt, hogy szenvedj, olyan mocsokul, ahogy én tettem akkoriban! Nézz végre a tükörbe és undorodj attól, amit látsz! Ezt akarom, képzeld el! - Hazugságok színes egyvelege dől belőlem, undok, makacs módon. Magamra sem ismerek, ez az ő ereje fölöttem. -Akkoriban is volt valakid és lemerem fogadni, hogy épp ezt mondtad volna nekem is. Hogy nem fogod az életem megkeseríteni! Mégis megpróbáltad! Előre sajnálom a lányod! – Szemét vagyok, de nem azért, hogy porig alázzam, ez inkább védekezés. -Most is nagyon tekintettel vagy a gyerekre! Remélem, majd elmeséli apucinak a nagy vallomásod! – Még egy utolsó sebet ejtek rajta, de inkább a szavaimmal sértsem meg, mint a puszta kezeimmel. Megtorlásnak tűnhet, de magamban akarom megerősíteni az iránta táplált negatív érzéseimet, mielőtt tényleg olyat teszem, ami nem felnőtt férfihez méltó. Soha az életben nem fogok könyörögni nőnek, főleg nem neki!
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
- Mégsem gyűlölsz. Ugyan Max, ezt mindketten tudjuk. Azért gyűlölsz, mert nem vagy rá képes, ezért inkább magadra lehetsz dühös vagy arról is én tehetek, amit irántam éreztél? Te is beláthatod, hogy ez nevetséges, de rajta, azt vágsz a fejemhez amit csak akarsz, attól még semmi sem fog megváltozni. - Semmi értelme annak, amit most művelünk, de nem ez érdekel igazán, hanem az, hogy többen is hallják, mint kellene. Nem attól félek, hogy elmondja az apjának, sokkal inkább attól, hogy mindez milyen hatással lesz rá, hisz Ő még kicsi, nem értheti mi történik, történt és azt sem szeretném, ha a hallottak miatt rám haragudna vagy az apjára. - Ha annyira nem érdekel mi van velem, ha annyira undorodsz Tőlünk, hogy ránk sem tudsz nézni, akkor mégis miért nem fordítottál még hátat és sétáltál el? - Vágtam vissza, legszívesebben üvölteni lenne kedvem, de a lányom miatt még egyelőre tartom magam és abban bízom, hogy végre mindketten belátjuk, hogy értelmetlen ez az egész és hagynunk kellene, hogy a múlt lezáruljon, mert szemmel láthatóan kettőnknek már semmit sem tartogat az élet, csakis viszályt, gyötrelmet, megvetést és gyűlöletet. - Neked ahhoz semmi közöd... De gratulálok hozzá, hogy szerinted az utóbbi négy évben minden csakis rólad szólt! - Tekintetem szinte szikrát szórt felé. Őszintén, neki tudnék esni és addig püfölném teljes erőből, amíg észhez nem tér. Édes istenem, sosem szerettem azt az embert, de ezt már sosem fogja elhinni nekem, ahogyan mást sem, de akkor mégis miért van még mindig itt? Valamiért kétlem, hogy azért, mert még tovább szeretne gyötörni? A leginkább az bánt, hogy tényleg nincs semmi tapintattal Emily-re, sőt rá is ugyanazzal a gyűlölettel néz, ahogy rám is, pedig Ő csak egy négy éves kislány, aligha hiszem, hogy bántani tudta bármivel is. - Te meg mégis miről beszélsz? Elárulom. Fogalmad sincs. Gyerekes módon a fejemhez vágsz fűt, fát, ebből is látszik mennyire nem léptél még tovább? De tényleg csak ennyire futja? Lenézni Emilyt, mert Ő az apja, a gyerekem előtt lehordani mindennek? Tényleg csak ennyi? Gyűlölsz, mert én belefáradtam ugyanezt tenni magammal? Tudod mit? Nem érdekel, mert én nem ezt az embert ismertem meg, nem ezt az embert szerettem. Miért kellene, hogy érdekeljen mit gondol vagy mi a véleménye? Fogalmam sincs ki Ő. - Ennyivel azt hiszem mindent elmondtam, amit ehhez még hozzátudnék főzni. Nem hiszem el, hogy ezt tényleg most kell és pont itt, bár tudtam, hogy örökké nem menekülhetek előle... Elviseltem, ahogy sérteget és megpróbál megalázni mindaddig, amíg ismét úgy nem kezdett el beszélni a lányomról, ahogy azt egy négy éves kislány nem érdemli meg és nem pont neki fogom megengedni és nem Tőle fogom eltűrni. Válaszra már nem is méltattam, helyette inkább egy ösztönös anyai pofonban részesítettem. - Szemét vagy Maxwell! - Förmedtem rá dühösen. - De tudod mit? Folytasd csak, ha ez az, amire valóban szükséged van. Utáltasd csak meg magad! Úgy legalább nekem is könnyebb lesz elfelejteni. - Minden egyes szót tiszta szívből, dühből és fájdalomból vágtam hozzá. - Menj a fenébe! Remélem lesz még egyszer egy olyan személy az életedben, akit szívből tudsz szeretni, akit megbántasz és aki soha többé nem engedi meg, hogy helyrehozd a hibádat. - És ennyivel megfogtam Emily kezét és hátat fordítottam Maxnek.
-Jól mondod, éreztem! Így múlt időben! Most pedig azt kívánom, bár megállna az a rothadó szíved, de sajnos, ami nincs, az nem képes megállni! – Ócsárolom, ahogy csak tudom, de nem fennhangon, hanem csendesen, pimasz módon a képébe mosolyogva. Nem vagyok vidám, majd szétvet az ideg, de ez a legjobb, amit jelen esetben tehetek. Vagyis, el kéne tűnnöm a banya közeléből, de mindig is volt benne valami, amivel magához vonzott. Ez az a dolog, minek hatására most is, beszélgetésünk pár perce alatt, legalább tízszer jutott az eszembe, hogy talán valahogy mégis lenne esélyünk újra kezdeni. Aztán minden alkalommal rájöttem, hogy ez baromság. -Már nehogy nekem kelljen elbujdosnom előled! Itt te vagy a szégyentelen rib… - Már majdnem kicsúszik a szó a számon, de az utolsó pillanatban sikerül megállítanom az áradatot. Ezt azért mégsem kéne a gyerek előtt, még akkor sem, ha annak a szemét tetűnek a lánya. -Nem kell kimondanom, tudod jól, hogy mi is vagy! – Annyi mindent tudnék a fejéhez vágni és olyan nagyon szeretnék legalább fele akkora fájdalmat adni, mint amilyet ő nekem, de nem megy. Ő már megbocsájtott magának! Ez a legnagyobb vicc az egészben! -Hogy rólam? Na, nem szórakozz! Te vagy az, aki csak magával törődik már jó ideje, miközben másokon tapos át! A királynő hiszi azt, hogy ő a középpont, de ki kell, hogy ábrándítsalak! A kutyát sem érdekli már, hogy mit csinálsz! – Dehogy nem! Más sem érdekel a francba is és ez kiborít. Még mindig szeretném visszakapni azt, ami a múltban volt, de ez már lehetetlen. Akkoriban annyira tökéletes volt minden, de ez a nő, alapjaiban zúzta szét azt az idillt azzal, hogy minden jöttmentnek szétette a lábát. Túlzás meglehet, de a harag szörnyeteget csinál az emberből, még akkor is, ha nagyon igyekszünk nem azzá válni. Arcomon pofon csattan, de meg sem rezzenek. -Nem ilyennek ismertél meg? Képzeld, egy szemét, szívtelen, kéjvágyó kis nőcske miatt váltam ilyenné. Vajon ki lehet az? Kettőt találhatsz! – A szemébe nézve gúnyos mosolyra húzom a számat. Szándékosan akarok ridegnek és sebezhetetlennek tűnni, még akkor is, ha épp sajog a képem. Nem mutatom meg neki többé mekkora hatással van rám. Soha többé! -Szemét vagyok? De akkor te mi vagy? Rád már szavak sincsenek, de annyi biztos, hogy mocskosul vastag bőrt növesztettél! Egyébként, kösz a pofont! Minden aljas húzásoddal, messzebb kerülünk egymástól. Nagyobb szívességet, nem is tehetnél! – Mennem kell most, mielőtt végleg elfajul ez az egész helyzet. Azt nem engedhetem meg, itt van egy gyerek is, ráadásul az utca közepén állunk és üvölteni volna kedvem. Vagy a lábai elé borulni, nem tudok dönteni a kettő közül, de egyik sem a legjobb ötlet. -Még egy? Én soha sem bántottalak meg! Úgy nem, ahogy te engem! Egyébként, hasonló jókat neked! Remélem, a szerelmed végig megy London összes riherongyán! Majd akkor meglátjuk, te mennyire könnyen bocsájtasz meg! Vagy, már meg is tette? Nálatok ez a módi, azon sem lepődnék meg? – Elég már, mégsem áll be a szám csak magyarázok, sértegetek és utálom magam ezért, de másrészről jól is esik kiadni a haragom egy részét. Amikor hátat fordít, lassan elsétálok mellettük, de nem bírom ki, hogy utoljára még ne vágjak oda valamit. -Ha szerencsém van, többé nem látjuk egymást! Utálom pocsékolni az időmet! – Magam mögött hagyva őt, de a múltat még mindig nem indulok tovább teljesen céltalanul.
"Big love is not like the poems.There's the groove and the passion, but later there will be only the pain.And the latter is the longest."
Kezdőlap
Tárgy: Pyper & Maxwell 
