- Cicaaaaaa! Gyere ide cicaaa...! - Hangosan, szinte visítva szaladtam a szegény fekete macska után, aki annyira megijedt tőlem. Pedig én csak meg akartam simogatni, meg ölelgetni, és babusgatni. Bár akkor még alig múltam öt éves, és így utólag belegondolva nem is csodálom, hogy így menekült előlem.
De én energiámat nem kímélve kergettem a fekete macskát, egészen a telkünk végében álló hatalmas diófáig. Azért addig, mert ott talált menedéket. Pontosabban a fa sűrű lombjai között, én pedig akkor még nem tudtam olyan jól fára máőszni, mint most. Na jó, igazából már évek óta nm próbálkoztam vele, mert annak csak baleset lenne a vége. Lényeg a lényeg a macska fent a fán, én lent, és percekig gondolkoztam mit tegyek, míg végül arra a döntésre jutottam, hogy segítség nélkül nem fogom tudni leszedni őt onnan. Íg fogtam magam, és olyan hangosan kezdtem el ordibálni a bátyám nevét, hogy azt még a világ másik felén is meghallották. Legalábbis Aiden a mai napig így meséli.
- Ne visíts már, itt vagyok. Mi a baj? - Ő akkor 15 éves volt. Elég nagy a korkülönbség közöttünk, de azt hiszem ettől függetlenül nagyon bírjuk egymást, már akkor is szinte elválaszthatatlanok voltunk.
- A Cica... Ott van fent. Szedd le! Kérlek. - mutogatok bőszen a lombok közé, és bevetem a kiskutyaszemeket is.
- Te dinka... Nem csodálom, hogy felmenekült, halálra ijeszted szegényt... Na figyelj! Leszedem neked Őt a fáról, ha te meg előtte bemész, és segítesz anyának, és a nővérednek a takarításban. Megegyeztünk? - Mindig ezt csinálta, és ezzel a rossz szokásával a mai napig nem hagyott fel. De mindig be is vált neki. Így vigyorogva, vidáman rohantam be segíteni anyunak, bár nem voltam nagy segítség. És a macskát is sikerült lecsalogatni a fáról.


Jaj, ne! Nagyon rossz előérzetem van... A főnök beszélni akar velem, és tudom, hogy ha ilyenre kerül sor, akkor bajban vagyok. Vagy előléptetés... Bár ez utóbbi nagyon valószínűtlen, tekintve, hogy az kegyetlenségemmel nem nagyon teszek annak érdekében, hogy a dolgozók mintaképévé váljak. De én nem tehetek róla, komolyan...
- He-helló...! Jessy azt mondta beszélni akarsz velem. - nyitok be félszeg mosollyal az arcomon a főnökhöz, bár tudom, hogy mi következik.
- Igen, attól tartok beszélnünk kell. Foglalj helyet, kérlek! - oh, ez a hangnem... túl személytelen, hivatalos... - Tudod, hogy nagyon kedvellek, és úgy gondolom, hogy egy nagyon odaadó lány vagy, és segítőkész is, örülnék, ha minden itt dolgozónak csak fele annyi lendülete lenne, mint neked. - Na, már kezdődik is. - De attól tartok, hogy el kell bocsátanom téged.
- Amiatt, ami ma történt? De hisz utána feltakarítottam. És ígérem, hogy többet nem fordul elő. Adjon még egy esélyt, kérem. Ígérem nem okozok több kárt. Kell nekem ez a munka. - És itt a könyörgésem, a kiskutyaszemekkel. Nem rúghatnak ki megint... Ez már a sokadik állásom, és itt is csak egy hete vagyok, és ha innen is mennem kell, már nem is tudom, hova mehetnék dolgozni. Mert azért már csak nem élősködhetek a szüleimen, és a testvéreimen.
- Kaptál már második esélyt, nem is egyet, de ezalatt az egy hét alatt több kárt okoztál, mint segítettél, és ide a lelkesedés nem elég. Sajnálom, nincs más választásom. - nem is tudom már meggyőzni az ellenkezőjéről, nagyon határozottnak tűnik. Úgy látszik ideje másik munka után nézni.


Rekord idő! Már lassan egy hónapja van állandó állásom Maxwell mellett. Ez kész csoda! bár az igazat megvallva nem nagyon értem, miért nem rúgott már ki, hisz ugyanolyan ügyetlen vagyok, mint eddig, és meg lett volna már az oka. De nem tette, és ezért hálával tartozom neki. Csak még nem tudom, hogy háláljam meg. Addig is, míg ezen gondolkozom, az Akadémia területén mászkálok egy rajzfüzettel, és egy ceruzával a kezemben. Talán ez az egyetlen dolog, amiben mindig is nagyon jó voltam, és ha rajzolok, nem érzem magam olyan bénának.
- Szia cicus. Hogy vagy? - hajolok le az út közben elém tévedt fekete macskához, hogy megsimogassam, amit hálás dorombolással köszön meg, majd gyorsan odébb is áll, így én is folytatom a sétám.