Samantha  Blaire Pearson

Előtörténet

Újabb köteg irat kerül az íróasztalomra. Hiába, az év eleje mindig munkás. Jönnek az új diákok, akiket mind fel kell vezetnem a rendszerbe. Nem épp a legérdekfeszítőbb munka, de valakinek ezt is meg kell csinálni. Nekiveselkedek hát, ujjaim vadul verik a billentyűzetet. Közben figyelnem kell az időre is, hogy ne felejtsem el Mr. Bowmant emlékeztetni, hogy induljon el az összehívott értekezletét megtartani. Az idővel kissé hadilábon áll. Mondjuk én is. Elég sok a munka, de én ennek örülök. Legalább nincs időm gondolkozni. Mint ahogy akkor sem, mikor hullafáradtan beesek a szobámba és fürdés után már alszom is. Nyugodtabb napokon ez sajnos nincs mindig így. És hogy mire nem akarok gondolni? Az eddigi életemre. A jövőmre. A múltamra. Mindarra, amit elvesztettem.

Nem, nem vagyok árva, családban nőttem fel. Méghozzá szerető családban, két testvér között. Szó szerint, mivel a bátyám és a húgom között én vagyok a középső annak minden előnyével és hátrányával. Sokszor mondják, hogy a középső gyerek általában „csakúgy” felnő a két testvére között. Talán ezért is alakult ki bennem hihetetlen maximalizmus és bizonyítási vágy. A legjobb akartam lenni, megmutatni a világnak, a szüleimnek, de elsősorban magamnak, hogy igenis érek valamit. Nem mintha engem nem szerettek volna, félreértés ne essék. Csak ilyen volt a természetem. És úgy tűnt sokáig, a tehetségem lehetővé is teszi számomra ezt. Van egy közös, mondhatni örökletes vonás a családunkban, az állatok szeretete. A lovaglás is mondhatni örökletes hobbi volt nálunk, aminek a bátyám és én különösen szívesen hódoltunk és bár más-más ágban, de sikeresnek is bizonyultunk.
A bátyám, Darren inkább a vadulás,a western lovaglás felé mozdult el, ő abban látta a kihívást, engem azonban a díjugratás vonzott, ami elegánsabb, de hasonló száguldás és kalandérzetet biztosított, legalábbis számomra. Tehetséges is voltam, jó pár junior bajnokságot is nyertem, már kislányként. Nem is volt hát kérdés, hogy amint lehetett, felvételiztem a Rodeo Lovasakadémiára és fel is vettek. Nagyon szép három évet töltöttem itt, sokat tanultam és keményen küzdöttem és gyakoroltam, hogy minél jobb legyek. Versenyekre is jártam továbbra is és szép eredményeket hoztam. Nagy jövőt jósoltak nekem a lovas sportban, még a bátyám is elismerően nyilatkozott rólam, aki már akkor is itt tanított, lévén hét év korkülönbség van köztünk. A vizsgákat is simán vettem. Egészen a záróvizsgáig. Illetve addig már nem juthattam el.
A záróvizsgám előtt egy héttel még volt egy versenyem, amiről ugyan próbáltak lebeszélni, hogy inkább hagyjam ki, de én mindenképp részt akartam venni. Meg akartam mutatni, hogy én mindkettőt meg tudom csinálni. A vizsgáimat is leteszem és a versenyt is megnyerem. Pedig bár hallgattam volna rájuk… Akkor most nem ülnék itt. A versenyt ugyan valóban megnyertem és örömmámorban úsztam tőle, még a vizsgadrukk ellenére is, azonban hazafelé az úton karamboloztunk egy teherautóval. Azt mondják, csoda, hogy túléltem. A lószállító utánfutóban utazó, értékes versenylovam, aki egyben szívemnek is igen kedves volt, lényegében a barátomnak tekintettem, olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy el kellett altatni, már nem lehetett rajta segíteni, csak így tudták elmulasztani a szenvedéseit. A nagybátyám, aki elvitt a versenyre, szerencsére könnyebb sérülésekkel megúszta. Én azonban már nem. A jobb lábam nagymértékben roncsolódott, gyakorlatilag szilánkokból rakták össze az orvosok úgy, ahogy tudták.  Meghalni lett volna kedvem, mikor közölték velem, valószínűleg soha nem lesz már olyan, mint régen, arról pedig, hogy valaha lóra üljek újra, jobb, ha nem is álmodok. Persze nem ilyen kegyetlenül mondták, de ez volt a lényeg.
Ott voltam hát húszévesen és összeomlott az egész életem. Nem volt semmim. Legalábbis úgy éreztem. A családtagjaimmal, a barátaimmal borzalmasan viselkedtem, teljesen magamba fordultam, senkinek a segítségét nem voltam hajlandó elfogadni. Járókerettel, mankóval tudtam csak közlekedni, mint egy nyugdíjas. Én, az egykori agilis sportoló. Nehéz volt feldolgozni. Talán így is marad mindez, ha egy csúnya veszekedésünk alkalmával Zoya, a húgom sírva azt nem vágja a fejemhez, hogy gyáva vagyok, hiszen még a Ranch, a lovak közelébe sem merek menni. Ez eljutott összetört büszkeségem maradékához és rávett arra, hogy kimenjek a Ranchra. Ahogy néztem a lovakat, jöttem rá arra, hogy tovább kell lépnem. Küzdenem kell. Nem adhatom fel.
Elkezdtem járni a rehabilitációs kezelésekre, amiket korábban visszautasítottam, felkerestem a régi barátaimat, mutatkoztam társaságban, vállaltam és valamelyest elfogadtam az állapotomat. Mindemellett egy adminisztrációs képzést is elkezdtem, ahol megtanultam az alapvető számítógép-kezelői ismereteket és hasonlókat. Kemény időszak volt, gyakran kellett belém lelket öntenie a családomnak, mert azért sokszor még magamba roskadtam egy-egy szánakozó pillantást látva a buszon, vagy beszólást meghallva az utcán. Vagy amikor egy randin akkor hagyott faképnél a fickó, mikor a kávézóban felálltam az asztaltól és elővettem a mankóimat. Meg egyáltalán, a rehabilitáció is kemény és fájdalmas volt. De megérte a küszködés.
Miután a lovasakadémiát ugyan soha nem tudtam befejezni, az igazgatópáros mégis figyelemmel kísérte valamelyest a sorsomat és mikor megtudták, hogy elvégeztem az adminisztrációs tanfolyamot, munkát ajánlottak nekem az igazgatói titkárságon, amit én el is fogadtam. Nem volt könnyű eleinte elnyomnom az irigységet a lovas diákok láttán, ma már azonban ezen is túlléptem. A lovakat nézni egészen megnyugtat, még ha magam soha nem is lovagolhatok és saját hátast sem szeretnék többet soha. Ma már mankóra sincs szükségem, hála annak, hogy kitartóan látogattam a rehabilitációs kezeléseket és keményen küzdöttem, de a járásom sosem lesz már tökéletes. Erőteljesen és látványosan bicegek, sietni annyira nem tudok, de legalább már önállóan, segítség és mindenféle segédeszköz nélkül járok-kelek.
Itt élek a Ranchon már öt éve, mondhatni családi környezetben. A bátyám azóta is itt oktat, mikor pedig az új állatorvos, Dr. Grant asszisztenst keresett beajánlottam neki a húgomat és meggyőzésemnek hála, rá is esett a választás. Zoya, ez a két lábon járó katasztrófa, aki eddig semelyik állását nem bírta megtartani, pedig lassan már egy hónapja itt dolgozik. Ki tudja, talán végre meg tud maradni tartósan valahol? Bár nem minden konfliktust nélkülöz a kapcsolatunk, mégiscsak a testvérem és szorítok érte. Örülnék, ha egyenesbe kerülne az élete. És az enyém is….
Bár nincs különösebb okom a panaszra, néha azért szomorú gondolataim támadnak. Így a harminc felé közeledve jó lenne már családot alapítani, meg azért lássuk be, titkárnőnek lenni nem a legnagyobb karrier. Elégedettnek kellene lennem, mégis, valahogy, valami hiányzik. Elfogadtam, hogy nem lehetek soha versenylovas, vagy bármilyen más lovas, mégis többre vágynék az élet minden területén. De a tanulmányaiban sikeres, pasik között népszerű szőke bombázó már a múlté. Pedig én még élni akarok, nemcsak vegetálni!

Na de elég az önsajnálatból! Vissza a munkához! Az adatok maguktól nem kúsznak fel a rendszerbe és csakúgy roskadozik az íróasztalom a halom papírtól, amihez még hozzá sem nyúltam. Lássunk is hozzá! Előbb azonban a telefonért nyúlok, hogy beszóljak Mr. Bowman irodájába, nehogy elfelejtsen időben elindulni arra az értekezletre!