Jack Stonebridge

Előtörténet

Nem szeretek a gyerekkoromról mesélni, így pár mondatban összefoglalom az egészet. Az édesanyámat hamar elveszítettem. Még csecsemő voltam, mikor súlyos betegségben meghalt. Az apám ezt nem viselte jól így alkoholba fojtotta bánatát. Milyen meglepő. A suliban én voltam az a srác, akit folyton piszkáltak a többiek. Egy nyeszlett, csendes fiúcska voltam. Könnyű célpont az beképzelt idiótáknak.

Szar volt a gyerekkorom, de egy valakit mégsem tudtam elfelejteni. Egy lányt… Pár évvel fiatalabb volt nálam. A menőkhöz tartozott. A mai napig nem értem, hogy miért pont ő. Egyik nap a szünetben megláttam őt és alig bírtam levenni a tekintetem róla. Sokan azt mondanák, hogy biztos szerelem volt… De valóban az lett volna?
Mindenesetre most ne képzeljetek el egy tipikus romantikus vígjátékot, ahol a két főhős évekig szenved, majd hirtelen ráébrednek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni és bamm megtörténik a csoda. Neeem… Itt nem egészen ez történt.

Ugye emlékeztek mikor azt említettem, hogy én voltam az a fiú, akit állandóan cseszegettek!? Szóval nem voltam éppen túl híres az iskolában, max arról, hogy az én alsógatyámat szinte az egész iskola láthatta, nem egyszer. Így hát mondhatni, hogy az a bizonyos lány sem igen vett észre. Cseppet sem érdekeltem őt és már kezdtem volna feladni a dolgot (nem mintha bármi esélyem is lett volna nála) Mikor egyik szünetben oda jött hozzám a matektanárunk és kérte, hogy segítsek neki, mert nem igen megy jól neki. Nos azonnal kaptam az alkalmon és belementem a korrepetálásba. Reméltem ezzel közelebb kerülhetek hozzá. (Oké…oké tudom, hülye voltam… Mentségemre szóljon fiatal voltam, az apám nem tanította meg hogyan kell csajozni… Szóval na… Kezdő voltam, minden téren!)

Aztán egyik nap, mikor valami tahó fellökte őt én azonnal a segítségére siettem, de ő egyszerűen csak undorodva pillantott rám. Hát igen ő a gazdagokhoz tartozott, neki degradáló volt velem mutatkoznia, így még a korrepetálásokat is nagy titokban kellett tartani. Tudom… Hülye voltam és vagyok a mai napig is.

Az érettségi után végre kikerültem a pokolból és bekerültem a rendőr akadémiára. Hogy miért pont ezt választottam. Nem tudom… Talán bizonyítani akartam, talán csak tetszett az egész… Az elején mindenki azt állította, hogy ki fognak csapni, nem fogom bírni a kiképzést. Bevallom őszintén tényleg nehéz volt kezdetben, de aztán belejöttem. Napi szinten edzettem, többet gyakoroltam mint mások és keményen megdolgoztam azért, hogy igen is letehessem a vizsgát, hogy belőlem is rendőr lehessen.

Egy este futottunk össze ismét. Éppen este járőröztem, mikor egy eszeveszetten vezető autóst vettem észre és azonnal követni kezdtem. Bekapcsoltam a szirénákat. Szerencsére ez elég jel volt arra, hogy megálljon. Szigorú léptekkel indultam meg felé. Az elején nem ismertem fel őt, csak mikor megkaptam a jogosítványát. A nevét azonnal felismertem. Paloma. Ezer éve nem láttam őt és azt hiszem, nem pont a legjobb pillanatban találkozunk újra.
Látom rajta, hogy ittas, ez nem kérdéses. Bár nehéz volt őt kirángatni, de végül hazakísértem őt. Az autójáért meg hívattam vontatót. Nem bűntettem meg, de megígértettem vele, hogy többet nem csinál ilyet, mert nem lehetek elnéző minden alkalommal.

Természetesen nem fogadta meg a tanácsomat. Ettől az estétől kezdve egyre gyakrabban találkoztunk, de sosem a megfelelő pillanatban… Vagy talán pont ezek voltak a jó pillanatok. Ha más talál rá, vagy későn állítja meg, ki tudja, hogy mi történhetett volna már vele. Nem tudom, hogy az élet akar e kiszúrni velem, vagy ez valamiféle jel, de nem telik el úgy egy hónap, hogy kétszer-háromszor ne állítanám meg őt.

Néha úgy érzem, hogy követ engem, mert mindig ott jelenik meg, ahol vagyok, a lakásától jó messze, de igaz én is sokszor járok az ő otthona felé. Valamiért mindig tudni akarom, hogy rendben van e. Tudom megint lehetne ostobának nevezni, hisz miért foglalkozom egy ilyen csajjal, aki észre sem vesz… De valamiért mégsem tudom elfelejteni őt.